Gavallér-csapda

Nem küzdelem ez már, csak lélekvesztett,
vértelen vérontás,
hajnali barangolás, kimúlás,
képtelen képek hívogatása elejtett
tükrök jeges szilánkjaiban lépkedve.
Csak egy hangtalan zokogás
fuldokló világomban,
csak rég nem hallott szavak
szüntelen ismételgetése
a kiborulásig.

Nem menekülés ez már; tagadása
egy megragadt gondolatnak,
csak futás, csak egy verseny az árnyakkal,
üres mérkőzés a gyönyörű múlttal.
Árnyékfutás ez a végtelenbe,
ki nem számítható bolyongás,
csak egy kétségbeesett kiáltás:
szabad vagyok, de számomra
mégsem szabad a világ.
Gyűlölök így egyedül,
nem bírom a magányt!

Illustration: Still Land by Shimoda7

Bele sem merek gondolni, mennyire megizzasztom az őrangyalaimat időnként. Hiszen azt mondják az irgalmaskák - a kis ezoterikus szentfazekakról van szó (mellesleg imádom őket, amennyire csak engedik), és ebben az elnevezésükben ici-picit máris benne van az is, hogy spirituális fejlődésem úgy tűnik, egyenlőre az alapjainál rengett meg, mert én rengetem, s tanítómat föld nyelte el -, szóval azt mondják, az őrangyalok akkor tudnak segíteni, ha hisz bennük az ember fia. És ha már hisz, akkor szóvá kell tennünk az óhajunkat. Beszélni kell hozzájuk hangos szóval, szeretettel, mint a virágokhoz. Mint a tavaszi nárciszhoz, tulipánhoz vagy liliomhoz. Emellett az sem árt, sőt alapvető elvárás, hogy meggyőződésünk legyen, hogy tényleg segíthetnek, ha kérjük őket. És akkor már jobb, ha legközelebb a római katalitikus templomba is lenézek, mert innen már csak egy lépés az istenhit.

Ez a hit kérdés egyébként nálam elég titokzatos dolog. Mondhatni annyira, hogy én sem tudok róla. Szeretem azt hinni, hogy néha szerethető vagyok. Szeretem hinni, hogy vagyok annyira talpraesetlen, hogy már ideje lenne megerősödve magamban is hinni. Ami viszont nagyon biztos, és erről már sokat elmélkedtem, hogy a legbiztosabb pont az ember életében a változás. Hogy mindig minden változik. Én is megváltozhatok.

Akkor, azon a nyár-estén egy változásra készültem. A szerethető hitetlenségem szerettem volna kézzelfoghatóbb kívánságokra fordítani. Nem, mégsem. Ez így ostobaság. A séta az aznap ötödik kávé után generálta magát. No meg hogy Nikit akartam lecsalni egy utolsó cigarettára még azon az estén. Persze Ő nem jött. A kis Vasmű úton viszont a kívánság jött önkéntelen. Valóban két mondat volt. Vagy tízszer. "Ugye szerettek annyira, hogy segíteni tudjatok rajtam? Forduljon már jobbra minden, lécci, lécci!"

Furcsa dolog azt képzelni egy városi utcán, hogy egyedül van az ember. És mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha egy álom- és nem kevésbé ittas hang úgy szólal meg mögötted a sötétben, talán egy padról, hogy "Ember, isten bizony lehányom magam, ha még egyszer végig kell hallgatnom ezt a süketelést! De előtte melléd állok, és átkarollak, mert szeretlek, ahogy egy felebarátot illik."

Nagyon szeretném azt csinálni, amit szeretek, fő munkaidőmben. És ez lenne az igazán, amire fel azért jónéhányan dicsekednek, és büszkék magukra rettentően. És jogosan. Kevesen lennének ilyenek? Á, dehogy! De ez valahogy nekem eddig még nem jött össze. Illetve mikor sikerült, volt úgy, hogy egészen egyszerűen elszélhámoskodtam, komolytalanul vettem - mai szóval azt a lehetőséget akkor elbaltáztam, ennyi.

Érdekes dolog egyébként a "sokat dolgozni" felfogás. Munka-terápia? Több aspektusból is lehet ezt vizsgálni. Mert van, amikor jócskán teher. Nehéz elviselni, ha valaki várja az embert haza, netalántán a család, és akkor "valakik". És van, amikor a munkába menekülök, hogy ne kelljen addig sem másra gondolni. De akkor meg mindig másra gondolok, ha nem vigyázok. Van, akinek kényszerűség, és van, akinek személyi fejlődést nyújt egy-egy hosszú munkanap. Na hogy van ez jól?

A hosszú munkák után igen, most már sűrűn sötétedik. Egyre hamarabb sötét az utca. Nyáron azon kaptam magam egyszer, hogy éjfél után sétáltam ki a Vasmű útra. Nem bírtam otthon maradni. Csend volt, már távolról meg lehetett hallani a forgó-hirdetőoszlopok apró nyikkanásait. Egy-két üzlet klímája zúgott, s néha egy felriadó kismadár csirippent bele a város éjjeli neszezésébe. És először hallottam a saját hangom, nem szoktam ilyent: két mondatot váltottam az őrangyalaimmal.

Nancy Etchemendy-re az FSF magazin hasábjain leltem. 2004-es megjelenésű novellája előtt a Magazine of Fantasy and Science Fiction lapjain „Demolition” (pusztítás) címmel jelent meg írása (a 2001 áprilisi számban), s ez akkor döntőse lett a Bram Stoker-díjnak. Mára már legalább két ilyen elismerés gazdája a hazánkban szinte ismeretlen írónő. 2002-ben megjelent, honlapján is favorizált könyve, a „Cat in Glass and Other Tales of the Unnatural” (üvegmacska és más természetfeletti mesék) nyolc misztikus történet gyűjteménye. A „Nimitseahpah”-ban Nevada bányavidékeire kalauzolja az olvasót, mint már annyiszor korábban is; ide helyezi főhőseit, egy fiatal tanárnőt és pár, bonyodalmaktól sem mentes tanítványát.

Másnap 1905. május 2-a volt. Kedd. A dátum kiemelt fontosságú az emlékeimben, mintha beleégett volna, vagy mintha vésővel vájták volna az agyamba.
     A hajnal ragyogóan tiszta volt, reggelre ismét felmelege- dett, mint soha máskor ebben az évszakban. A madarak csendben és láthatatlanok maradtak, a rovarok zümmögése szűnni nem akaró mormogásnak hatott immár. Még mielőtt meglengettem volna az iskolacsengőt, tudtam, hogy nehéz nap várható.
     Tessie Penryn és legjobb barátnője Beth Young, akinek annyira hozzá nem illő hajzata volt, civakodásba kezdtek a játszótéren, hogy kié legyen az egyik fából faragott lovacska.
     Phinneyt a kerítés melletti dombocskán találtam meg könnyeit hullatva. Apja verte el – aki, mint megtudtam, elaludt a későig tartó kocsmázás miatt –, s ő a reggelinél hangoskodni mert. Segítettem neki a tisztálkodásban a kézmosónál, bár igazán sok szappant és vizet nem használtunk el az arcára száradt maszat lecsutakolására, aztán magára hagytam a kicsi kis mérges szívével.
     Jacques-on töltötte ki. Phinney belekötött az akcentusa miatt – biztos valami régi refrén okán –, de ezen a napon új fordulatot vettek a gyötrések. Phinney franciául szídta Jacques-ot. És ezt magától Jacques-tól tanulta, ami biztos vagyok, még nagyobb sértés volt a maga nemében. Mitöbb, Phinney-nek istenadta tehetsége volt az utánzáshoz, förtelmesen jól csinálta. Quince és Doyle pedig hatalmas hévvel csatlakoztak a kórushoz.
     Mindenki kijött a sodrából. A gyerekek úgy civakodtak, mint a verebek az etetőnél, s az én türelmem is elkezdett utat keresni a megtorlás felé, így még soha nem jártam. Éreztem a feszültséget is, mintha mindent elektromosság járna át – a sziklákban, az égen, a levegőben az emberek közt –, s minden az elkerülhetetlen kisülés felé tartott.
     Két óra felé csúnya, fekete felhőtarajok sorakoztak fel az égbolt alján a várostól délnyugatra. Nem sokkal utána a Borzalmaskák Triója egy nyaláb borókahajtást nyomott Jacques hajába. Valamennyiüket az osztályterem különböző sarkaiba állítottam, miközben megpróbáltam a növény ragadós, nyúlós maradványait kitisztítani, kiszedegetni. Jacques könnyeivel küszködött mérgesen, én meg kénytelen voltam az ollóhoz folyamodni, mikor az ajtó hatalmas robajjal feltárult.
     Mindannyian odakaptuk a fejünket, megriadtunk a hirtelen jött zajtól. Nev állt az ajtóban, mögötte a felhők szürkén örvénylettek az égen. A lecsapódó por és a szél szárnyán érkező zsályák sajátságos, csakis a kinti pusztaságra jellemző illatkavalkádja az egyik olyan dolog lehetett, amitől ezen a napon még a nyakunkon is felállt a szőr. Annyit jelentett, hogy már nem jár messze az eső. De talán nem csak az.
     Nev jól kivehetően remegett.
     – Nagy vihar közeleg – szólalt meg. – Búvóhelyet kell találnunk! – Ezzel kiment, s szaladni kezdett a város központja felé.
     Még mielőtt az ajtó becsapódott volna, sok gyerek felpattant a padokból, és a köztes sorokon kezdett el kifelé iramodni, a lehető legnagyobb zsibongásban. Nem is zsibongás volt az, inkább kiabálás. Kénytelen voltam felkapni egy vonalzót, és a tanári asztalra csapni vele. Oda is figyeltek a csattanásra, legalább egy vagy két másodpercig.
     – Osztály! Mindenki azonnal üljön le a helyére, de azonnal! Ne kelljen még egyszer mondanom! – szólaltam meg a lehető leghatározottab tanári hanglejtésemben.
     – De Mrs Mayhew, ha Nev viharról beszél, mindig igaza van. Még az apám is igazat ad neki – fogta egyszerre magyarázkodóra és könyörgőre Sally Deidesheimer. Rendszerint félénk és csendes kislányként viselkedett, így ebből kiindulva, talán ez volt a leghosszabb mondat, amit bármikor is hallottam tőle.
     Jesus, a pásztor langaléta fia ekkor hirtelen felállt. Kitartóan a padlót bámulva kikotorászta gyűrött sapkáját a hátsó zsebéből, a fejébe húzta, és így szólt: – Mayhew asszonyság, én má’ csak aszondom, uzsgyi. Marhára sajnálom. – Ezzel megragadta az öccse, Xavier grabancát ís, és nekiiramodott, hogy megkeresse a lovukat.
     Ezek után már nem volt senkinek sem megállása. Pillanatokon belül kiürült a terem. Ott álltam a táblánál a nyitott ajtóval szemben, és csak meredtem kifelé.
     A szél sodorta illatok még inkább besűrűsödtek, a hőmérséklet pedig elkezdett hirtelen lefelé zuhanni. Az ég csak szürkült, maradék fényeit itt-ott mélyen feltöredezték a fellegek szélei. Az érkező eső szaga mindent átjárt. A levegő annyira feltöltődött, hogy kivert a libabőr.
     A játszótéren Jacques Dechain – kis híján elvakulva nem szűnő dühétől, és kihegyezett karóként, vadul felálló hajjal – épp ebben a pillanatban tervelte ki tökéletes bosszúját.
     Sikerült megszereznie Quince csúzliját, méghozzá a legbeváltabb helyről, Quince farzsebéből. És kövekkel kezdte szórni mind a három ellenségét, olyan szaporán, amilyen gyorsan fel tudta azokat kapkodni a földről. Ám persze igyekezetét a pontos célzásra, nem igazán koronázta sok siker. Nem is emlékeztem rá, hogy korábban fogott-e már a kezébe csúzlit egyáltalán, de most megpróbálkozott egyel.
     Aztán egy kődarabka mégis eltalálta Phinney-t az arcán, vékonyka, véres horzsolást hagyva maga után a fiú szeme alatt, ahol reggel még az apja felejtett egy monoklit. Na ez már túllépte Phinney tűréshatárát.
     – Megöllek, te kis nyápic fattyú! – kiabálta.
     – Probáj sak! Sak probájj, azt meg kübírom – kurjantott vissza Jacques. Quince csúzlijával eleresztett még egy utolsó, vad lövést Phinney felé. Messze elkerülte, de mielőtt földet ért volna a kő, már futásnak is eredt a bozótoson keresztül.
     Erre Phinney elrikkantotta magát:
     – Kapjuk el! – És ő, Quince meg Doyle, Jacques után vetette magát, de úgy, hogy látszott, tényleg komoly a helyzet.
     Rájuk rivalltam, hogy álljanak meg, de vagy nem hallották, vagy nem is foglalkoztak velem. Így hát térdem fölé csavarintottam a szoknyámat – valami olyan divatot követve, melyet látván Marshall tiszteletes minden bizonnyal szélütést szenvedett volna –, s utánuk rohantam az időközben felkerekedő szélben.
     Jacques becsületesen jó sprinter volt, azt már megmondom – nem annyira, mint Nev és cinkosai, akik ettől még hasonlóan nem voltak elhanyagolhatóak a futást illetően. Kiváló egyensúllyal szökellt félreugorva, kitérve az olyan zsályacserjék elől, melyeken már nem tudott volna átszökkenni.
     Az elején még igen fürgén, kezdetnek teremtett némi távolságot saját maga és üldözői között. De nem bírta sokáig amazok állóképességével szemben. Lassacskán egyre kisebb lett az a távolság.
     Én is kezdtem kifulladni, mikor kénytelen voltam nyugtázni, mennyivel előttem jár. Először Jacques-ot veszítettem szem elől. Aztán Phinney-t, Doyle-t és Quince-t is, akik szintén jócskán eltávolodtak tőlem. De nem számított. Tudtam, merre mennek. Afelé a domb felé vettem az irányt, ami közvetlen a Pahpocket-bánya mellett nyúlik el.
     Jacques már ott állt a torz kőfigura mellett, olyannyira levegő után kapkodva, hogy látszott, ahogy ziháltában fel s alá jár a mellkasa, az egész teste. Feje fölé egy sziklát tartott, de akkorát, hogy elcsodálkoztam, honnan van ennyi ereje, amivel meg tudta mozdítani, és fel tudta emelni. Arca el is torzult az erőfeszítéstől, amivel a magasban tartotta. A többi fiú tisztes távolságban állt meg tőle.
     Rájuk kiáltottam, újra, miközben épp csúsztam lefelé a domboldalon a bánya felé, de a szél oly komolyan felerősödött, hogy belekapott mindnyájunk hajába meg ruhájába, és éles szemű homokkal támadt ránk. És a hangomat is másfelé hajította, messze más irányba.
     Ahogy közelebb kerültem, hallottam, amint Doyle ripakodik Jacques-ra: – Meg vagy őrülve?
     Jacques már olyan állapotban volt, hogy franciául kiabált velük. Nem értették, de úgy láttam, erről nem igazán vesz tudomást, de ha értették is volna, azt hiszem, akkor sem tudott volna vele mit kezdeni. Már túl volt azon a határon, amikor a maga ura lehet.
     De én jól beszéltem franciául, köszönhetően egyetemi tanulmányaimnak és külföldi útjaimnak. És Jacques szavai megfagyasztották minden csepp véremet. Nyers fordításban, azt közölte velük, hogy odatapaszthatja őket egyszer s mindenkorra, aztán majd meglátják, hogy ki öl meg kicsodát.
     – Fejezzétek be, tüstént! – üvöltöttem, miközben feléjük szaladtam. Phinney felém fordult, ajka széttárult, majd így szólt:
     – Mrs Mayhew? – tisztán sokkolta, ahogy ott lát engem.
     – Igen. Jacques Dechain, azonnal dobd le a követ a földre! – utasítottam.
     De szerencsétlen Jacques valahogy épp túllendült a holtpontján. Könnyek patakzottak az arcán lefelé, és esztelen kacagásba kezdett.
     – Majd még megbánjátok! – kiáltotta még franciául. – Ki fogom szabadítani. Majd még bánni fogjátok! – A szobor felé fordult, és teljes egészében magam előtt láttam, amit csinálni fog. Volt valami a bányában, ami végezhet az emberekkel egy pillanat alatt. És Nimitseahpah volt minden, ami Jacques és az az erő közé állhat.
     Hogy ki tudja, Nev honnan került elő?! Valahol rejtőzködve leskelődhetett, mint jómagam is korábban. De az is lehet, valahogy megtudta - megérezte? -, mi zajlik itt, a Pahpocketnél.
     A gyerekek azt mondták, beszéli a szelek nyelvét, s azok olyanokat súgnak neki, amit senki más meg nem érthet. Teljesen váratlanul rontott neki Jacques-nak, azt kiabálva: – Ne! Ne!
     A szó szoros értelmében röppent a levegőn át. Én is Jacques irányába vetettem magam. Ám elég hamar elvágódtam, belebukfencezve a szél kavarta porba. Nev viszont korántsem. Kigáncsolva a fiú lábait, oldalba taszította Jacques-ot. Abban a pillanatban viszont ez már megkésettnek bizonyult. A súlyos kőtömb elhagyta a fiú kezeit.
     Tompa kongás hangja lövellt ki a mélyből. Éles fájdalom hasított belém, valahol a szemeim mögött. Láttam, amint az őrző porózus tufateste szilánkokra hasad széjjel, és szenvedőnek ábrázolt feje leesik visszataszító testéről, a testről leszakadnak a lábai, és nehéz béklyója már nem tart vissza semmit, senkit. Korábbi helyén szerte szóródó porfelhő gomolyodott, s valamilyen magyarázhatatlan fény ragyogott fel. A fájdalom lándzsaként hasított belém. Esküdni mernék rá, hogy hallottam Nimitseahpah üvöltését. És máig hallom azt az ordítást olyan éjjeleken, mikor szél süvít a völgyben, és soha meg nem mondhatom, vajon örömujjongás hangja-e vagy a fájdalomé.
     Fel nem foghatom hogyan, de a törött szobor egy darabkája egyenesen fejbe talált. Minden, amit tudok arról a pillanatról, hogy a világ furcsán kifordulni látszott megszokott helyéről. Valami, ami legalább annyira hideg, mint a januári éjszaka, átvonszolt a homokon a Pahpocket fő vájata felé.
     Kinyújtottam a kezem, hogy egy pontot találjak, amiben megkapaszkodhatom, és csupán Nimitseahpah nehéz, törött talapzatát leltem. Láttam Phinney-t, Doyle-t és Quince-t, ahogy kiabálva, hasukon csúsznak el mellettem. Teljesen úgy tűnt, mintha a tárna körüli talaj szabályosan felgörbült, aztán tölcsérré formálódott volna.
     – Kapaszkodjatok belém! – sikítottam utánuk. De egyebekre hihetetlenül nehéz tisztán visszaemlékeznem. Csupán egy sor, egymástól elkülönülő emlékfoszlány, amolyan pillanatképek maradtak meg bennem. Az az iszonytató üvöltés. A hideg.
     Az egyik fiú elkapta a bokám. Később meg is találtam a horzsolást. Úgy gondolom, Quince lehetett. Nem láttam. Csupán érintése izzásig hevült forróságát éreztem, és segélykiáltását hallottam. Emlékszem, hogy Phinney a könyökömet tudta megragadni, és onnan próbált felfelé kászálódni, miközben ő is belekapaszkodott az őrszem visszamaradt talapzatába. Halvány kép dereng Jacques rémülettől eltorzult arcáról is, ami annyira bennem él. Szerencsétlen Jacques! Fogalma sem lehetett igazán, mi jelenthet számára veszélyt, de átszellemült pillanataiban tán nem is törődött volna vele. Minden hasonló korú gyermeknek vannak ilyen pillanatai, bár elenyészően kevés az olyan, aki halálát is lelné bennük.
     Amit viszont a legtisztábban emlékezetembe tudok idézni, az egy rövidke bevillanás Nevről. Természetfeletti volt az a kiegyenesedett tartás, ahogy megállt, szélesre tárt karjaival, kigörbülő nyakizommal feszült Nimitseahpah világának. A bánya sötét ereje feltépte ruháit, és mágnesként húzta haját maga felé, de valami ezzel dacoló hatalom cövekként tartotta a helyén.
     Meg vagyok róla győződve, hogy kiáltott.
     – Segítsél! – Először azt hittem, engem szólít, vagy az egyik gyereket, vagy Istent. De egy minutummal később a levegő megtelt repülő tárgyakkal – deszkalapokkal, kőzúzalékkal, fémdarabokkal –, és rájöttem, hogy a viharhoz beszél.
     És itt valami rést ütött a memóriámba...


Saját ágyamban ébredtem. Reggel volt. Az ablakon túli világ egy porcelán csészére emlékeztetett, annak ragyogó fehérjére, és csillogó kékségére. Hullott a hó, miközben az ég ragyogott és tiszta maradt. A szilvafák lehervadtak, élettelenül lógó ágaikon nyoma sem volt a tavaszi bimbóknak. Mind elpusztultak.
     Jesse elmesélte, hogy volt egy baleset a Pahpocket-nél. Jacques és Doyle eltűntek. A vízköpőnek vége. Látszólag beleborult az omlásba. Az emberek remélték, hogy tudhatok róla, mi történt.
     Azonnal sejtettem, hogy Jacques és Doyle örökre elvesztek, elnyelte őket a torok, amit Nimitseahpah oly gondosan vigyázott, s talán már ott nyugodnak, ahová az a majd 150 férfi is került.
     Tisztában voltam vele, hogy Nev Treleaven megmentette az életem, ugyanúgy, mint Phinney-ét és Quince-ét is. És ez akkor is igaz volt, ha bármit mondott volna. Hozzá senki sem volt fogható. Se korábban, se később – bárki ismerte, félt tőle.
     Mindez korábban volt, mint ahogy beszélni tudtam volna róla – vagy hát tekintsük úgy, hogy fájdalom nélkül tudtam volna szót ejteni róla –, és sokkal korábban, hogy dacolni tudjak a viharokkal anélkül, hogy sírva ne fakadnék, mert eszembe jutnak e csúf esztendő halott gyermekei.
     Jónéhány héttel Pahpocket után megkértem Jesse-t, hogy vigyen innen vagy küldjön haza. Erre ő azt mondta:
     – Kezzie kicsim, jól tudom, hogy mindenfelé vannak bányák. Elvihetlek Tonopahba vagy Goldfieldbe, de nem hiszem, hogy segítene. Azok még nagyobbak, bizonyára, ennél mindenképp. De minden áldott bánya morajlik néha, vagy olykor be is omlik, és mindenütt halál kíséri. Ha most itt hagysz, és hazamégy, én... – mereven bámult a kövezetre, aztán az ablakon túlra. Néztem az állán megfeszülő és görcsbe ránduló izmokat, melyek úgy elcsúfították arca harmonikus, karakteres vonásait. Kis szünet után megköszörülte a torkát, a szemembe nézett, és folytatta: – Maradj velem! Ígérem, hogy itt is boldoggá teszlek.
     A reggelekre gondoltam a konyhánkban, a kezére a derekamon, ahogy örömtáncot járunk egymással a csupasz konyhakövön, mely fényesebb, mint a napsugár. Az ébredésekre gondoltam egy magányos ágyban, kétezer mérföldre tőle, egy tiszta és civilizált helyen, ahol soha nem érződik a zsálya illata, és sosincs ott a mosolya. És az osztálytermemre is gondoltam, meg a tizenhat ott hagyott gyerekre, akik lehet, sosem tanulnának meg olvasni és számokat összeadni a tanáruk nélkül.
     Megcsókoltam, és maradtam. Nem volt így könnyebb. További két hosszú és szomorú esztendő következett még az 1907-es bombaüzletig, ami a Double Silver-bánya megnyitásával teljesen kiforgatta a Pactolus körüli világot.
     Jesse-nek és nekem sosem voltak gyermekeink, sőt mitöbb nem is akartunk. De idővel megszerettem Pactolus valamennyi gyermeke közül egyet, annyira, mintha csak az enyém lett volna. És ez elég volt nekem.
     Ez az egy, természetesen, Nev Treleaven volt, aki megóvott attól, hogy szeretetem idővel egy jégdarabbá hűljön. Férfivá cseperedett, és elvett egy paiute lányt, akit Pactolusban korábban senki sem látott. Egy gyönyörű lányt, aki legalább annyira idegen és vad volt, mint ő.
     Négy gyermekük született, s mindahányan fáról, évszakról, és egyéb természeti elemekről kapták nevüket. Egyiküket elvesztették kiskorában, kettő közülük elköltözött, a negyediküket, Rivert, mindenki ismeri.
     Megnézhetitek a kis házat, amit Nev épített a családjának, még mindig áll, közel a folyóhoz, szemben a Moffat-ranccsal. Habarcsba ágyazott üvegpalackokból készült, amiben mindegyik üveg nyakával kifelé áll. És amikor átfúj rajtuk a szél, úgy sóhajtanak, mint valami szomorú, nagyon szomorú élőlény.
     Hallgassátok csak! Most is hallani. Nem prérikutyák hangja – ez bizony a rabul ejtett szél Nevlin házában. Hadd kérje egy öregasszony, legyetek oly szívesek, és rakjatok egy-két hasáb fát még arra a gyöszöttke kis tűzre! Hideg van ma éjjel, benn is, kinn is.

The Hungarian adaptation's rights are reserved (c)2010 by Landor

Based on THE MAGAZINE OF
FANTASY & SCIENCE FICTION
January * 55th Year of Publication

COVER BY CORY AND CATSKA ENCH FOR “NIMITSEAHPAH"
GORDON VAN GELDER, Publisher/Editor
BARBARA J. NORTON, Assistant Publisher ROBIN O'CONNOR, Assistant Editor
KEITH KAHLA, Assistant Publisher
HARLAN ELLISON, Film Editor
JOHN J. ADAMS, Editorial Assistant

The Magazine of Fantasy & Science Fiction (ISSN 1095- 8258), Volume 106, No. 1, Whole No. 624, January 2004. Published monthly except for a combined October/November issue by Spilogale, Inc. at $3.99 per copy. Annual subscription $44.89; $54.89 outside of the U.S.
Postmaster:
send form 3579 to Fantasy & Science Fiction, PO Box 3447, Hoboken, NJ 07030. Publication office, PO Box 3447, Hoboken, NJ 07030. Periodical postage paid at Hoboken, NJ 07030, and at additional mailing offices.

Printed in U.S.A.
Copyright © 2003 by Spilogale, Inc. All rights reserved.
Distributed by Curtis Circulation Co.,
730 River Rd. New Milford, NJ 07646
GENERAL AND EDITORIAL OFFICE: PO BOX 3447, HOBOKEN, NJ 07030
http://sfsite.com/fsf/

Titkokat suttog a tavasznak
ádáz hírnököm,
időm.
Közel vagy Távol.
Közel vagy te távoli rémálom,
mellettem állsz időm,
jövőmbe látó hírnököm.

Mint szél sodorta, száraz
szavannák kórója, vizek fuldoklója,
vaksötét-fénybe áztatom magam.
Vérem lüktet, mint lüktet a
fájó gond az agyban.
Szavakban múlik a múlt,
tiportan hull a földre, s csak fut, csak fut
egyre előlem.

Csak ne lenne ennyire bús a holnap híre,
csak ne így, s ne higgye
a Kedves se, hogy futnék előle,
mert nem igaz, hogy az emlék
ily parttalan szakad a mélybe!
Mert én várni szeretnék,
várni vele, s nem nélküle...

Ma hajnalig ültem magamban merengve,
ürességem csalt esőt a gyertyafénybe,
s míg lassan csonkig égett éberségem,
a könnyem íze ébresztett, s
nagyon féltem, hogy emlékem már örök
titkokat suttog majd a szélbe,
egy magányos tavasz télfehér ködébe.

Ifjonti zsengéimből... (Dunaújváros, 1990. január 25. 10:48)

Semmi nem történik véletlenül!

Ó, mennyire elkeseredetten hangsúlyozom, hogy van nekem egy "nemlétező nagy Ő"-m, akit még csak nevén sem említhetek, mert valahogy úgy érzem, Niki nem szeretne itt lenni. Pedig a közeljövőben meg fogom mutatni neki is, mit írok, aztán majd jól ki fogok kapni, hogy nem ebben állapodtunk meg.

Egyébként nem is gondolok már sokat rá. Az a napi négy-öt alkalom, mikor bekapcsolom a gépem, és megjelenik a háttérben a Boldogkőváralján készített lovagtermi fotója (gyengébbek kedvéért S8000017.jpg) - no meg ez a másik, csakazértis - nos ez már nem is olyan sok.

Azt sem ígértem meg neki, hogy bármiben is segítek, meg hogy közöm lesz hozzá a jövőben, mégis azon töröm a fejem, hogy tudnám hatásosabban közhírré tenni az általa szervezett tanfolyamok létét (mert lesz Dunaújvárosban Feng Shui training is, meg csontkovács tanfolyam is novembertől - hi-hi). Az eddigi próbálkozásokra sajnos semmi visszajelzés nem érkezett: azok az átok ismerőseim, akik kapnának az alkalmon - persze ha lenne idejük rá (puszi nekik, persze kifejezetten a lányoknak) budapestiek, szegediek - svédek, törökök, olaszok, kolumbiaiak vagy dél-afrikaiak. Na tessék, hát így nem tudok hatással lenni mindenkire. No, és innen az ok, ha már Feng Shui tanfolyamot hirdetek, tudnom kellene a távol-keleti tanokról pár mondatot. Aztán még a végén bele szerelmesedek a taoizmusba, amit ma délután Bogi-doki is kiegészített három nagy igazsággal. Mélyen egyetértek ezekkel a mondatokkal is.

Három igazság van. Nincs több, de ez a három igaz:

1. Paradoxon. Az élet misztérium. Ne pazarold arra az időd, hogy megértsd!
2. Humor. Őrizd meg a humorérzékedet, főleg ha saját magadról van szó, ez mindennél több erőt ad!
3. Változás. Soha semmi sem marad ugyanaz.

Két szabadnapom következik. Lesz időm ezeken elgondolkodni, miközben nagyon hétköznapinak ígérkezik a "to-do-list"-em. Mert soha, semmi nem marad ugyanaz. Utána kell néznem, mi az ördög szállta meg az erősítőmet, mert az egyik hangcsatornából csak nyikorog a zene. Pedig nagyszerű új beszerzéseim vannak. Például Semisonic.

www.youtube.com/watch

Mondtam már? Imádom az indie popot (is). Dan Wilson muzsikája Minneapolisból önálló életet él. Ezt nem lehet csendesen hallgatni.

Aztán valamelyik nap ki kell menni a temcsibe (Bogi szavaival meglátogatom a mindszenteki horrort). Adrinak DVD-ket másolok - itt az idő kiélnem magam, és kihasználnom a nem kis gyűjtemény előnyeit úgy zenei, mint film-téren. Hú, tényleg, Stephen King forrásanyagokat kell felkutatnom, és utánajárnom, van-e valakinek Tortúra (Misery) mozija. Saját anyagokat listázok, verset és novellát tervezgetek (az amfórában még mindig nem esik a hó). Életjeleket vibrálok Nikinek, hétfőn délután kollégákkal billiárdozok (délelőtt golfozni kellene menni, ja persze).

És mindezt KÉT NAP ALATT.

És ugye nem felejtünk el vasárnap egy órával többet aludni?

Néhány hét múlva az episzkopális egyház lelkésze, Marshall atya látogatott meg. Beinvitáltam. Térdén billegtetve egy csésze teát, és az itthon talált utolsó csomag keksz egyik darabkáját ropogtatva szólt így:
     – Mrs Mayhew, tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi pár hónap roppant nehézségekkel tette próbára. Imáinkba foglaltuk Önt. Nos, egyáltalán nem szükséges azonnal válaszolnia a kérdésemre. De a polgármester azért küldött, hogy megkérjem, fontolja meg, és legyen tanítója az iskolánknak.
     Vagy egy percig hallgattam. Annyira meglepett a kérés, hogy kicsit magamba kellett mélyednem.
     – De én azt hittem, már van – válaszoltam aztán.
     – Nos, így volt, de úgy tűnik, a tél túl keménynek bizonyult a számára.
      Igen, gondoltam. A nagy hó és a metsző szelek. A bányászok felét elbúcsúztattuk, bár ennek semmi jele nem érződött a városban, talán csak az özvegyeket és az apátlan árvákat nem számítva. Az embereket túlzottan lesúlytotta ahhoz, hogy beszéljenek róla egymás közt. ’Elment’ a doktor is. Nem volt könyvtár. Nem maradt kultúra. Már az is eseményszámba ment, ha egy vég vászonszövet érkezett a kereskedésbe. Egy levél két hétbe tartott, olykor háromba is, bármely irányban. Ó igen, értettem én, miért lehet annyira kemény a tél egy asszonynak.
     – Mi alapján gondolja a polgármester, hogy én egyáltalán alkalmas lennék a pozícióra? – kérdeztem meg. Marshall atya elmosolyodott.
     – Megerősíti hitemet a szerénységéről, Mrs Mayhew – válaszolt –, de úgy értesültünk, hogy egyetemet végzett Keleten. Tagadhatatlan, hogy ön a legiskolázottabb Pactolusban. És, hát azon tanakodtam magamban, bizonyára örömmel venne valamely elfoglaltságot éppen mostanság. ...Hogy távol tartsa a házát a bánattól – áhítattal hajtotta le fejét.
     Szinte önkéntelenül viszonoztam mosolyát. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ajánlatot még csábítónak is találnék.
     – Át fogom gondolni – ígértem meg.
     – Hálásak lennénk. – Marshall atya felállt, hogy távozni készülődjön, s ahogy kikísértem az ajtóhoz, még hozzátette: – Nem kell, hogy hosszútávra vállalja, hacsak ön nem kívánja úgy. Reménykedem, mérlegeli mindezt.
     Végiggondoltam, és nem is tartott sokáig, hogy döntésre jussak. Igaza volt egyébként. A Barnardon végeztem, és ugyan nem kellett messze utaznom onnan, mégis eléggé szokatlan nő voltam ezen a kieső helyen. Nem voltak saját gyermekeim. Nem tudtam mást kezdeni az időmmel, mint hogy a ház körül fontoskodtam, süteményeket sütöttem – meglehetősen sokat elpazarolva abból a drága cukorból –, és visszavarrtam az alkalomadtán lepotyogott és elhagyott gombokat. Mindez elég is lett volna ahhoz, hogy hasznosnak gondoljam magam. De biztosan találtunk volna helyet annak a kis pluszpénznek is, ami kiegészítheti Jesse szerény keresetét, amellyel mindösszesen rendelkeztünk, köszönve annak, hogy szüleim akarata ellenére mentem hozzá szerelmemhez, így más támogatást nem remélhettünk.
     Következő reggel beleegyeztem az állásba, és Pactolus egy olyan oldala tárulkozott fel előttem, amelyet még sosem láttam. Kételkedem benne, vajon volna-e bármi egyéb hatékony módja megismerni egy várost, mint hogy gyermekei tudását fényesítsem nap mint nap.
     A pactolusi iskola épületét harminc tanuló kiszolgálására szánták, de ezen a tavaszon mindössze tizennyolcan járták folyosóit és termeit. Nem is volt baj, hogy jómagamat legalább annyira lekötött a megismerésük, mint őket a tanulás. A legkisebb hat esztendős volt, a legidősebb egy tizenhat éves langaléta. Tizenegy leány volt köztük, legtöbbjük illedelmes és lelkesen jelentkező. De volt hét fiú is, és mindegyikük problémás valamely részről.
     Ott voltak, mondjuk Jesus és Xavier, egy pásztor gyermekei, akik elég hiányosan beszélték a nyelvet, és látszólag soha nem fogtak könyvet a kezükbe. Aztán Phinney, Doyle és Quince – a tíz és tizenhárom év közötti korcsoportból – mindahányan bősz energiáktól és következetlen kegyetlenségtől fűtve. Phinney apja kocsmázott, Doyle-é egy eszelős tekintetű aranyásó volt, Quince-é pedig – valamikor bányász, de – már meghalt.
     És még ott volt Nev Treleaven és Jacques Dechain – akikről igazán ez a történet szól –, kiknek sorsa, mint az kiderült, idővel összefonódott egymással, s a Pahpocket-bányáéval, no meg annak különös őrzőjével.
     Nev tizenhárom vagy tizennégy évesnek látszott, fekete hajához túl világos bőrrel, és szemei olyanok voltak, mint a tenger kéksége a Côte d'Azur-nél. Néha elücsörgött az iskola épülete mellett, és csak hallgatózott, mi folyik az ablakon túl, de bejönni nem akart. Egyszer azt mondta nekem úgy másfél órányi könyörgés után, hogy nem szeret az iskolában lenni. Mert hogy túl meleg és kicsi, és tele van az emberek szagával. Képtelen volt levegőt venni. Klausztrofóbiája lehetett, így sejtettem. De valójában inkább tűnt félig elvadultnak. Többször láttam már úgy átvágtatni a bozóton, mint egy antilop vagy egy musztáng, mindenféle nyilvánvaló ok nélkül, csak úgy kedvtelésből. Kérdezősködtem felőle Mr Oxoby kereskedésében is, mert úgy láttam ő mindenkiről tud valamit.
     Ott tudtam meg legnagyobb meglepetésemre, hogy az asszony, akit Nev Treleaven nevelő anyjaként ismertek, nem volt más, mint Wuzzie Stovepipe. Oxoby elmondta, hogy Nev anyja a fiú születésekor halt meg. Apja, Dub, egy szűkszavú bányász gondozta aztán Cornwall sziklás vidékén, akit egyébként annyira megtört felesége halála, hogy teljesen elvonult a világtól, és minden idejét a közeli magaslatok között töltötte.
     Gyakran tűnt el hetekre, majd általában egy batyuval a vállán látták újra a városban, s a batyu általában aranyrögöket rejtett. Ám olykor meg egy furgonnyi, kiváló minőségű ezüst érccel tért vissza. A legtöbben sejteni vélték, bizonyára van egy zsíros kis bányabérlete valamerre, de biztosra senki sem vehette.
     Mr Treleaven megállapodott Wuzzie-val, röviddel felesége halálát követően. A nő gondját viselte a kicsi Nevlinnek, és anyjaként nevelte, amennyire csak tudta, legjobb képességei szerint, s ezért az apja arannyal fizetett. Sőt, ahogy Mr Oxoby sutyorogta a tenyere mögött, nem csak arannyal – ahogy legalábbis kivettem szavaiból, mert közben sót morzsolt dúltan, nagy hévvel.
     Az tény, hogy Nev a Paiute indiánok között nőtt fel, s ez máris megmagyaráz jónéhány szokását, a viselkedését, amitől annyira tartottak a gyerekek. Láthatóan rémisztette őket. Mondom ezt azért, mert sosem szekálták, nem ugratták viccesen. Inkább tisztes távolságot tartottak tőle. De bármikor úgy hitték, hogy nem figyel rájuk, mindig félvérnek, keveréknek vagy rút kiskacsának csúfolták. Azonnal őt vádolták, hogy tőle kaptak fejtetüt, mikor ez egyszer előfordult az iskolában, noha ő senkivel sem került fizikai kontaktusba, sőt az illata is jobb volt, mint némelyiküké. Az a szó járta, hogy indián anyja fekete mágiára is tanította. Minden egyes balszerencséért azonnal „Nev átka” volt a felelős. Nev tehetett lassan már a nagy viharokról is.
     Hogy rövidebbre fogjam, kiközösítették annak ellenére, hogy talán ő volt a legkedvesebb, és legfigyelmesebb gyerek Pactolusban. Gyakran elgondolkodtam e kitaszítottság okairól a hosszú évek folyamán, amit itt lenn töltöttem. Az emberek mindig félnek a szokatlantól, és Nev bizonyosan állítható, az volt – kiismerhetetlen és mindenféleképp kiszámíthatatlan. De most és akkor is, többnyire az éjközép sötét óráiban, kéretlenül valami bizonyosság ébredt az elmémben: Nev Treleaven okkal volt kitaszított, mert nem volt teljesen ember. Miként máshogy lehetne az eseményeket értelmezni?
     Jacques Dechain, más oldalról viszont emberibb volt, mint a legtöbbjük. Családja ez év márciusáig itt sem volt Pactolusban – csak két hónappal az után érkeztek, hogy tanítani kezdtem. Párizsban voltak. Dechain professzor kiküldetésben járt itt a Sorbonne-ról, egy archeológus csoport tagjaként, akik petroglifeket, sziklavéseteket jöttek tanulmányozni, feltárni terepmunkán, melyeket valaki a Niminaa-tó egy távolabbi partjához közeli szűk kanyonban lelt fel. Akkortájt Jacques volt a Dechain család egyetlen gyermeke. Tizenkettő volt, bár első találkozásunkkor jómagam csak tíz évesnek véltem volna, s nem is az alacsony termete miatt – mert átlagos növésű volt, talán kicsit zömök –, inkább a viselkedése okán. Álmokat kergetett, melyekben a távoli hegyeket alvó sárkányoknak látta, s képzeteiben egy száműzött, bátor lovag volt. És könnyen sírva fakadt. Ő és Nev egyaránt különbözött a többiektől.
     Jacques tökéletesen beszélte az angolt, persze bírt egy fajta feltűnő akcentussal. A lányok csípték – Jesus és Xavier, akik viszont kínlódtak a nyelvvel, nem igazán nézték jó szemmel ezt. De Phinney, Doyle és Quince körbe is futkosták, akcentusát utánozva és harsányan röhögve rajta. Tény, hogy minden lehetőséget megkerestek, hogy csúfolhassák. Ideértve például, hogy puhánynak és kislányosnak tartották, mert fogalmazásai annyira szépre, jól megszerkesztettre sikeredtek. Mókásnak találták, és gúnyt űztek belőle, ahogy uzsonnázik, édesanyja gyönyörűen, lenvászon kendőbe bugyolált étkeit fogyasztva ezüst evőeszközzel, porcelán tányérról. De még a nevét is csúfolhatónak találták.
     A fiúk említett csoportja úgy tűnt, abszolút ódzkodott Jacques szokásaitól. Ötlete sem volt rá, mit kezdjen velük. Gyakorlatilag semmi humorérzéke nem volt a fiúnak, és amiket csinált, az teljesen távol állt a többi gyermektől. Nem tudta, hogy küzdhetne ellenük, vagy hogyan kerülhetné el a gúnyolódást éles ésszel. Ez pedig indulatossá tette, olykor annyira felzaklatta, hogy elpityeredett.
     Egy ideális és remélt választól ösztönözve igyekezett a dulakodásokban sáljába csavart, bőrkötéses francia filozófia könyvével hatást gyakorolni rájuk. Szinte képtelenül nagy kalapot viselt, felfelé ívelő karimáját ő legalábbis roppant elegánsnak tartotta, ám a többiek pont itt tudták hatalmas lelkesedéssel megmarkolni, s a fejfedőt alkalomról-alkalomra a sárba hajítani. Aztán volt, amikor csúzlival leselkedtek rá, majd apró, csípős kavicsokkal szórták meg. Lóganéjt raktak a padjába... Szóval a képzeletüknek nem volt határa, ha Jacques gyötréséről volt szó.
     Próbáltam én megvédeni, amennyire csak lehetett, de a nap minden percében nem körözhettem körülötte, és nem tarthattam iskolán kívül sem a szemem rajta.
     Ezt beszámítva nyugtalanított persze, de semmi több. Egy délutáni teázást követően beszéltem a szüleivel is a problémáról, de nem láttam esélyét, hogy mindez sokat segítene. Végül annyit tehettem, hogy megtiltottam az iskolai órák alatt a zaklatását, egy picit franciául tanítottam a gyerekeket, és reménykedtem benne, hogy a fiúk lassan befejezik egymás között ezeket a dolgokat.
     Időközben rájöttem, hogy Marshall atya is tudomást szerzett, mi folyik a fiú körül. Az idő és a feledés kettős gyógyírját a szívem mélyébe zárt emberek hozhatták el, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy ők is kezdik ezt sejteni. Gyermekem elvesztése miatt érzett mély bánatom, melyet sötét, golyó ütötte vérző sebként, szívemen hordoztam egész télen, utóvégre múlni, gyógyulni kezdett.
     Különös és furcsa dolog a gyógyulás, néha egyértelműen fájdalmas, néha meg lehetetlen megítélni, milyen is. Ahogy a tavasz előrekúszott a nyár felé, s a napok hosszabbodni kezdtek, ösztönzést éreztem aziránt, hogy ne is keressem se a magyarázatát, se a megértését a velem történteknek. Hatalmas késztetést éreztem rá, hogy egyedül barangoljam be a környező magaslatokat, ahol úgy sírhatok és gyászolhatok, ahogy csak a kedvem tartja anélkül, hogy attól kellene tartanom, bárki is észreveszi.
     Sok délutánt töltöttem ebben az időszakban átkaptatva a bozótoson, gyorsan és kitartóan gyalogolva mindenféle jelentéktelen cél felé: a távolban fénylő domboldalt, egy elhagyatott vityiló sárgán a táj fölé emelkedő tetejét vagy egy-egy érdekesebb sziklaformát tűzve ki magam elé. Valahányszor meg is szűnt a fájdalmam, de fel is fakadt, mint a tavaszi olvadás morajló jégpáncélja a folyók vize fölött.
     Aztán az egyik délután azon találtam magam, hogy gondolataimat megszállta az a „vízköpő” a Pahpocket-bányánál. Igyekeztem felidézni az alakját, melyet még januárban, csak egyszer láttam, mikor Jesse-vel arra jártunk. Azt hiszem, félig rá emlékeztem, félig meg arra a fekete lyukra, melyet oly kitartóan szemmel tartott.
     De ezen a napon csaknem egy holdkóros megszállottságával vágytam újra megtalálni, hogy megérinthessem, és megnyugodhassak, hogy biztonságban vagyunk, s az élet ugyanúgy folytatódhat, legalábbis néhányunk számára.
     Hát a Pahpocket irányába vettem magam. Az elején még határozott és mindenre elszánt voltam, mint mindig, mióta elkezdtem sétáimat a vidéken. Napfényes és kellemesen langyos idő volt, a levegőt a nyíló zsályák gyantás illata és a méhek kitartó zöngicsélése lengte be. Tisztán elláttam mérföldekre is akár – a kietlen szürkés-zöld emelkedőkig, a sziklaszirtek árnyékát is simán kivéve –, és a hosszabb út megtétele még gyönyörűbbé tette őket a számomra.
     Mikor elértem a Pahpocketet, olyan állapotba kerültem, mintha teljesen kiürült volna az agyam – lenyugodtam, majdhogynem kísértetiessé vált, ahogy elmém felfogta a környezetet. Átkeltem a bánya előtti gerincen, és ráébredtem – legnagyobb meglepetésemre –, hogy nem én voltam az egyetlen, aki aznap a kőteremtményre gondolt. Jacques és Nev ott álltak mellette, és beszélgettek.
     Nem voltam elég közel, hogy meghalljam, miről esik szó. És úgy tűnt, Nev talán el is tűnne, mint a köd, ha megtudná, hogy valahol a közelben járok. Így azért a kíváncsiságomat felülmúlta az óvatosságom. El kezdtem visszalopózni hát a sziklatömbök közé, rettentően óvatosan lépdeltem, míg el nem értem egy rejtett mélyedést, ahonnan kiválóan lehetett fülelni.
     – Hatásos a neve. Nimitseahpah. A paiutok sosem merik hangosan kimondani. Csak suttogják, mint az öreg bányászok is – hallottam, ahogy Nev beszél.
     Jacques nyitott tenyerével rácsapott a kőfaragványra, mint ahogy egy kedvenc ló horpaszára szoktak. Aztán el is kapta kezét, amint elképedve érezte, hogy milyen furcsa az a kő, bár mindezt kimutatni azért nem volt hajlandó. – Sok ilet lattám már. Esz sak edzs vízkopő, és folöttébb rusnyán van megsinalva. Edzs marha nadzs kavis, igen ülye grimasszal. Á, ott vannak mindenütt Paríban.
     Még az én távolságomból is hamiskás handabandázásnak hallatszott. Vagy aztán az is lehet, hogy csak elfogult voltam, mert jól emlékeztem rá, a legutóbb mit éreztem, amikor én is megérintettem. Nimitseahpah, suttogtam csak úgy magamban, ízlelgettem a szót, és csupán ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy sóvárogva szólítottam nevén az őrzőt.
     – Nincs igazad – válaszolt Nev. – Több, mint egy kavics. Ők tették ide, hogy visszatartsák a bányászokat bántalmazó árnyakat. Hatalma van. Nem érzed?
     Jacques feltartott fejjel az ég felé hunyorgott – mintha onnan remélt volna már csak segítséget a vitához –, majd egy pillanatra eltétovázott, mielőtt már-már makacsan a fejét kezdte volna rázni. – Erzéd? Hodzs mit kepszelek én arrol az erszesról?
     Nev ajkait harapdálta, megpróbált érthetővé tenni valamit, ami úgy látszott, elég nehéz lesz. – A hely, ahol a fény találkozik az árnyékkal. Az egyensúly. Olyan, mint… mint a délután egy vihar előtt. Morajlás. A bensődben.
     Nem szűnő fejrázással, ekkor már félig-meddig megvetően, Jacques azt mondta: – Esz edzs vic?
     Nev békésen meresztette rá a szemét.
     – Nem.
     Jacques belerúgott az alak lábainál díszelgő lánc egyik szemébe. Nev arca erre megrándult.
     – Phinney és Doyle aszt mondzsak, meg vadzs orűlve, Treleaven. Leet, igaszük van.
     Halkan nevetve Nev úgy válaszolt, ahogy ilyenkor szokott, egy rá jellemző kérdéssel.
     – Azt mondják, hogy nyámnyila vagy. És ez igaz?
     Jacques arca élénk vörösbe váltott, és ökleit az oldalához szorította. Ajkai anélkül mozogtak, hogy bármit is hangosan mondott volna ki. Nev sajátságos arckifejezéssel konstatálta a hatást, valahol félúton a szemöldök ráncolás és egy mosoly között.
     – Tudzsak, hodzs utalod óket. Eszert ók is utalnak teged – buggyant ki végül Jacques-ból. – Én nem utalnám óket, ha aszt akarnám, hodzs zsobban banianak felem. Fogod?
     – Nem számít. Lehetetlen velük bármit is elérni. Csak annyit, hogy legfeljebb utálom őket.
     – Dzsadzsás vadzs! – jegyezte meg Jacques, és elnevette magát. De inkább kiskutya vakkantásának hatott. – Ók is utálnak, erted?
     Nev tekintete a távolba szökött, ahol a Desatoya-hegység emelkedik, s bíbor-lilában játszik ormain a délutáni fény. Nyoma sem maradt arcán a mosolynak. – Nem. Ők nem gyűlölnek engem. Hanem félnek tőlem. Nem szeretem egyiket sem. Senkit sem szeretek.
     – En nem felek tóled – válaszolta Jacques, és jól kihúzta magát. Látszott, hogy megsértődött.
     – De fogsz – mondta Nev. Egy szó nélkül megfordult aztán, s elindult a bozótos felé.
     – Hova mesz? – kiáltotta Jacques. De Nev nem felelt. Könnyed léptei egyre hosszabbra nyúltak, és másodperceken belül eltűnt a szemünk elől. Jacques ekkor már bömbölt. Nem szavak voltak azok már, hanem dühös kiabálás. Előregörnyedve markába kapott egy követ, és örjöngő bosszúval az előtte tátongó bányajáratba hajította. Robaja és koppanásai még hosszú ideig hallatszottak.

Hideg
a forrás, mint hűs a víz,
mely a tájnak szalad,
kicsiny
a helység, mint kicsiny a hely,
hol a forrás fakad.
Szűk
az én utam, mint keskeny az útja,
kinek nehéz a gondolat,
csak rózsállik az ige a fejben,
s helyben topog a láb, az élet csak vár,
tovább most nem szalad.

Talán van, hol
forr
az érzés, éget az édes kín,
benn hangoddal ébreszt a szoba,
míg viaskodom rossz énem szavain,
mert
azokon csattannak pofonok,
kik nem konokok, s
akik
nem szolgálnak rá,
s ha nem akarom, hogy itt légy,
bennem álnok lesz a lét,
téllé változik a nyári rét,
örök ború, mi szívemen honol,
bennem elszabadul a pokol.

Mert éhezem kedves kínod,
de éhezem a szabadságot,
néha unom, hogy így vagyok,
mert
kicsiny
a helység, mint kicsiny a hely is,
hol a forrás fakad, gondolatomnak
apró
a hely, s parányi marad, ha
nem vagy,
nyugtalan helyemen nélküled
pokol a lét - várlak a csendben, hol
csak a múló perc zakatol...
 

Ez az egyetlen állandó dolog a világban. A változás. Na tessék, már taoista jelmondatokat zengek, pedig megmondtam, semmi közöm a feng shuihoz. Valóban így lenne? Kétséges.

Mindannyiunknak köze van hozzá, az életünkbe lopták ezeket a tanokat gondolkodók és elgondolkodtatók. Hisz ha valami elkezdődött - ez most negatív lesz -, véget is fog érni. Ha pedig kétségek közt, az űrben lebegek, előbb-utóbb el kell kezdődnie valaminek. Hát erre várok, most már mióta.

Tapasztalom, hogy az a baj, ha az egyik napom nagyon oldott, a másik - ezt biztosra veszem - megbosszulja magát. Tegnap előtt este, egy üzemhiba miatt befékezett a gyár. A lényegében záró munkarészleg, a vulkanizálás nem kapott elegendő gőzt, erre az előkészítő folyamatok úgy torpantak meg, mint Walt Disney-nél az elefántok. Két óra leállás jutott pont a munkanap végére. Megkezdődött az óvatos korzózás. Mindenki mindenfelé röppent. Adrival kétszer mentünk el cigizni negyed órán belül (figyelj, bekerültél a tévébe!). És maradtak olyan munkatársak, akik egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. Jenci például feng shuit olvasott a gépemről (upsz, lebuktam, még hogy semmi közöm...).

Tegnap pedig elszabadult a pokol. Spongya egymás után vágta vissza a gyűrött szövetes kocsikat, én Katának továbbítottam a munka frontját. Jenci szünet előtt félig telt bobbinokat hozott vissza, mondván, csak letekerem, aztán mehetek a dodzsemmel a többiekért, míg vacsoráznak. Persze, hogy nem sikerült. Négyszáz kilóval később (leteker, raklapokra dob - száguldás az összeszerelő részlegre a többiekért) a vacsora vendégek visszaértek, s nem az a kép fogadta őket, amit reméltek. Hát így lesznek alkalmi barátból ellenségek. Nyolc felé Jencinek rossz akksit rakott Speedy Zoli a batterycar-jába, akkor meg azért hisztizett. Szerintem nő kell neki, hogy levezesse (meg nekem is - de az már más történet).

Na, sok hablatynak egy a vége. Ma vagy kiabálni fogunk, vagy időm lesz az egyszer-volt-hol-nem mesét téli hangulatba tennem... Szentesti havazás-képpel indul az új történet (Az amfóra). Lesznek még békák, denevérek (de azok mégsem), s nem sokára újra változás születik.

Valaki még nem gondolkodtt rajta, mikor fogy ki a tinta a képernyőből, mikor ütöm a betűket?

Írta: Nancy Etchemendy - Adaptáció: Landorhegyi Zoltán

Ő R B Á L V Á N Y - M E M E N T Ó
előszó a Nimitseahpah-hoz
 

Tárnák roskadt rejtét óvnod - társad én leszek
Denevérek röptét, a fény halálát - velem figyelheted
Lelket maró múltad szellemét - velem őrizheted
Ám ha vágynál emberhúsra lelni - az őrzőjük is én leszek.

(Landorhegyi Zoltán - Dunaújváros, 2010. március 23. 16:59)

Csak irigyelni tudom azokat, akik másra gondolnak az ilyen éjszakákon, mikor az orkán élő lelkek hangján üvölti tele a kanyonokat, de ha arra kérnétek, hogy meséljek nektek egy történetet, egyéb sem juthatna az eszembe, mint ez... Jól tudom, hogy mikor aztán ágyba bújnék, valamelyikőtök biztos azt suttogná, csak egy vénséges, szószátyár szipirtyó vagyok, s akár – mert erre minden eshetőség megvan – azonnal el is vihetne a kaszás. Értem én nagyon is, hogy vannak dolgok, melyek borzasztóbbak annál, mint hogy bárki fenntartás nélkül elhihesse őket. Pedig amit elmondok, megtörtént, szóról szóra.
     Több évtizeden át – számba se tudom venni, mennyi volt – kísértett minden áldatlan, szélfútta éjszakán – azoktól a napoktól kezdve, mikor még az arany- és ezüstbányák a város éltető erejét jelentették. Mióta megismertük az ördögöt magát, megéreztük és reszketni kezdtünk tőle.
     Hozzátok ide azt a plédet, legyetek szívesek! Rakjatok a tűzre, aztán lassan elkezdem...

Éppen hogy 1905-öt írtak, még csak január közepén jártunk, mikor Jesse először vitt el egy kiruccanásra az öreg Pahpocket-bányához és legendás őrzőjéhez. Pactolus ásványkészlete akkoriban már komolyan kifogyni látszott, egyre keskenyebb és szegényesebb telérek kínálkoztak a mélyben, s a családok lassan, de kitartóan megkezdték elszivárgásukat a környékről. Senki sem sejthette, vajon a közösség átvészeli-e vagy sem. Ha a város helyett egy emberről beszélnénk, az orvos azt javallotta volna némi túlzással, írja meg a végrendeletét, és vessen számot az életéről, mert a helyzet annyira siralmas volt.
     Szomorú és rémisztő időszak járta mindannyiunk számára. Jesse-nek és nekem legalábbis, az biztos. Pár esztendeje voltunk csak házasok, s abból tíz hónapot már itt töltöttünk a pusztaságban, százharminc kilométerre a nagy semmitől, mert Jesse drágám frissen végzett bányamérnökként ezt tudta kiérdemelni. Kapott ugyan számtalan állásajánlatot, de Pactolus vitte el a pálmát, mert a Double Silver Társaság egy házat ajánlott nekünk, megtoldva férjem javadalmazását – egy nagy házat, és mi sok lurkót terveztünk. Ám a város haldoklott.
     Úgy éreztem, mintha én is a végemet járnám. Harmadik gyermekünket veszítettem épp el, egy kisfiút, aki túl korán érkezett és halva született. Legyengültem és hitemet vesztettem, képtelen voltam saját szívembe látni, tartva is tőle, mit találnék ott. Már-már úgy tűnt, mintha a Pactolus-i temetőben csak gyermekek sírját locsolná az eső – nem csak az enyéimét, mindenki másét –, és olykor szülőanyjukét is. Nem tudtam már Istenhez fordulni, nem tudtam megérteni, miért van ez. Ha nem próbáltam volna ily keményen nem érezni semmit, fel se fognám, hogy dühös voltam rá.
     Ezen a különös januári napon, azon a szombaton, az évszakra egyáltalán nem jellemző meleg volt – január-olvasztó, ahogy a helyi aggastyánok neveznék. És Jesse, ingjét levetve, félmezítlenül borotválkozott a kerti lavornál, miközben szívderítő mosollyal hagyta, hogy arcbőrét a friss szellő nyaldossa, cirógassa. Megfordult, és a karjaiba kapott.
     – Kezzie, hadd vigyelek el kikapcsolódni! Jót fog tenni. Nem szabad most dolgoznod! Csak ülj le! Összepakolok egy kosarat szendviccsel, ha megéheznél – mondta. És úgy mosolygott, mint egy kiskölyök. Ó, mennyire szerettük egymást!
     Csak beszélt hozzám, amint szeletelte a kenyeret, majd letakarta egy terítővel, amit a vacsorára készült csirkéről szedett le gyorsan, amikor hirtelen meghallottunk egy furcsa pattogást. A hang az elhagyott Pahpocket-bánya felől érkezett.
     Máris felkaptam egy régi szoknyát. Az utakon térdig ért a sár, nem akartam tönkretenni valamelyik jobb darabomat. Jesse felnyergelte Meddőjárót – mi csak Medinek becéztük –, a lovunkat, és ketten megülve, átporoszkáltunk rajta a zsályacserjésen meg törpeborókáson, át a Pahpocket felé.
     Ahogy baktattunk a nap melegével a vállunkon, Jesse beszélt nekem Davey-ről, egy öreg, bányász ismerőséről, aki először mutatta meg neki azt a helyet.
     Mint Davey mesélte, negyven évvel azelőtt, a Pahpocket-bánya volt a vidék leggazdagabb lelőhelye. Ráadásul a legmélyebb is a történelemben, amennyire bárkinek is tudomása van róla, márpedig jónéhányan voltak, akik összehasonlíthatták. Egész államszerte csak úgy nyüzsögtek a bányaszakértők azokban a napokban. A bányászok egy aranyérc telért követtek, ami úgy tűnt, lefelé és még mélyebbre vezet, egyre szélesedve, egyre gyarapodva, egyre gazdagabban.
     Aztán az a dolog elborzasztotta a bányászokat. Valami nagyon rosszul alakult, s azon a napon a járatokban kis híján mind a 150 ember ottmaradt.
     – Ezek a szerencsétlenség részletei nagy vonalakban – mondta Jesse. – Bármi is történt, annyira természetellenes lehetett, hogy azóta minden legendába és szóbeszédbe burkolódzott. A túlélők (nagyon kevesen, de maradtak), aztán olyan dolgokról suttogtak, amit józan ésszel senki sem hinne...
     ...A bánya életre kelt. Vagy a bányászok átdöfték a sötétség szívét, s az elragadta őket. Nem tudni, de úgy kell hinni, hogy valamennyi gép egyszerre állt meg – a légkompresszorok, a hatalmas vízpumpa, a billenő kas –, és nem volt, aki újraindítaná őket. Az embereket magukba szippantotta az Űr 2100 méter mélyen. A mentőcsapatoknak is nyoma veszett. Egyetlen testet sem sikerült megtalálni.
     Lágy noszogatással ösztökélve Medit, túljutottunk egy kisebb hegyháton, s Jesse végül így fejezte be a történetet. – Davey elmondta, hogy a tulajdonos megpróbált eltakarítani mindent, és újranyitni a bányát, de már sosem érte el a célját. Senki nem ereszkedne le oda, még a kínaiak sem, pedig róluk aztán az járja, hogy egyáltalán nem
szőrszálhasogatók, ha munkáról van szó. Az emberek azt beszélik, el van átkozva az a hely. A cornwalli bányászokat, te is megértheted mi tartja vissza. De a kínaiakat? Ez azért magáért beszél.
     Medi felügetett velünk egy emelkedőn, majd egy lanka jött a következő domb lábánál, ahol aztán megláttuk, mi maradt a bányából.
     Még csak rövid ideje laktam a vidéken, mikor már ismertem azt a helyet, ahonnan megfelelően áttekinthető egy műveleti terület feltételezett mérete. Igaz, itt viszont a föld gyomrából nyert meddő, a szürke törmelék meredek halmai hevertek szélesen szétszórva. És a meddőhányó szomszédságában ott álltak a szokásos, súlyos berendezések, és a gazdasági épületek. De bizony nem voltak azok egyáltalán sem sértetlenek, csak csupa összevissza kupacba dobált bádog hullámlemez. Még az épületvázak is az enyészet martalékaivá váltak. Az enyészet pedig ott tátongott sötéten, a főakna szabadba tárulkozó, a domboldalból ásító szája képében.
     A bánya bejáratát – ahogy emlékezni tudtam rá – mindig eltakarták a telep épületei és berendezései. Most meg annyira szemérmetlenül tárulkozott ki mindannyiunk szeme láttára, hogy az már-már visszataszítónak tűnt. Mintha egy méltóságban elaggott öregúr protézis nélkül mosolygott volna ránk, fogatlan ínyét mutogatva. Éreztem, nincs mit tenni.
     Mégsem tudtam elfordítani a tekintetem róla. Közvetlenül szemben ezzel a hatalmas, üres szájjal, ült egy oda nem illő, csontfakó tufakő alakzat – kétszer akkora, mint egy ember.
     Lekászálódtunk a lóról, s közelebb lépdeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, de annyira izgatottan, hogy elfelejtettem felhúzni a szoknyám szélét, ami aztán pillanatok alatt elázott az olvadozó hólében.
     Körülményes lett volna megállapítani, vajon ez a képződmény csupán egy szokatlan formájú szikladarab, vagy valami nyers faragvány. Noha jól megvizsgáltam, semmi jelét nem találtam annak, ami alapján kétségkívül el lehetett volna dönteni, hogy szerszámmal készült-e vagy talán a természet műve. Tisztában voltam vele, hogy a tufa nagynéha hihetetlen alakokat formál, bármilyen emberi segítség nélkül is, de ennek elvetése ezúttal rendkívül csábított.
     Mondom, képtelenség egyszerűen leírni. A fejeként domborodó forma részben oroszlánénak, részben emberinek tűnt, bár a hosszúkás, farkaséra emlékeztető fogak mégis csak állati külsőt kölcsönöztek a szája miatt. Díszes hajkoronája volt, vagy talán csak egy sűrű sörény göndörödött kissé alaktalan környezetéhez képest. Pumaszerűen ívelt testtel ült a helyén, leszámítva a lábait, mert azok inkább egy ló lábának tűntek, vagy inkább egy kutya pracskerjainak. Elég bizarr, rozsdás fémlánccal körbefogott végtagjai félig rejtve maradtak, ahogy maga alá húzta őket. Szárnyak – melyeket valamikor talán kőtollak is boríthattak – szorultak oldalához, ormótlanul és aszimmetrikusan. Nem tekintett kifelé, a nagyvilág irányába, annál inkább be, a bánya  felé meredezett. Nyaka visszagörbült, úgy feszítette az égboltnak, mintha csak remegne a vágytól, hogy odajuthasson a Földet elhagyva.
     – Mi a csuda ez? – faggattam Jesse-t, ahogy ő is mögém ért, karján a piknik kosárral.
     – Azt mondják, ez a vízköpők indián változata. Ideállították, hogy örökre megvédjen minket a bánya démonától. – Elnevette magát a történet ostobaságán. – A szerencsétlenség után Wuzzie Stovepipe és törzse szállította ide öszvérekkel, hegyeken és völgyeken át a Niminaa-tó vidékéről. Még a hajcsárokat is arannyal fizették meg.
     Tudtam egy s mást Wuzzie Stovepipe-ról – egy helybéli idős Paiute-indián asszony volt, aki gyakran belátogatott a városba. Az utcán nyúlbőr köpenyéről és a kalapjáról lehetett felismerni, amibe szarkatollat tűzött. Jónéhány indián élt errefelé, akiket soha nem ismertünk, mert jobban szerették a szavannák tisztaságát és szabadságát, s így meg sem közelítették Pactolust. Akiket meg ismertünk, azok java a szalonok közelében töltötte legtöbb idejét koldulással, aztán elitták az eszüket valami kis sikátorban.
     De nem úgy Wuzzie. Bármerre járt, irigylésre méltó megfontoltsággal tette. Volt valami módszere, hogy elfogadtassa magát; ahogy a fekete szemeivel nézett, a férfiak kalapot emeltek neki, a nők pedig tiszteletük jeléül mindahányan biccentettek felé, amerre csak elhaladt. Hasonló benyomást keltett bennem is – borsózott a bőröm, bármikor összefutottunk a vegyes-kereskedésben vagy a hentesüzletben.
     Azzal is tisztában voltam, hogy a Niminaa-tó jónéhány kilométerre van. A kőalakzat pediglen súlyánál fogva is több tucat öszvért igényelt, hogy idehurcibálják akkora távolságból. Honnan tehet szert egy indián öregasszony ennyi aranyra?
     Próbáltam Jesse-vel nevetgélni, de manapság ezt úgy is mondják, nem volt őszinte a mosolyom. Furcsa bizonyosság kezdett szöget ütni a fejemben, egy fajta átható visszhang, mely a talpamtól felfelé a szívemen át rohant, akár egy a halottakért szóló részvét érzete, vagy szeretet, ami bizonyosan Wuzzie-t és társait célozta, mert lenyűgözött a gondolat, hogy ez a monstrum csakugyan megvédhetett minket valami ellen.
     Annyira eltöltött ez az érzés, hogy szemeim előtt sötét pontok kezdtek rajzani, én meg elveszítettem a talajt a lábam alól. A következő pillanatban fejemet a furcsa és ijesztő alakzatnak feszítve találtam. Az érdes kő fel is karmolta az arcom.
     A tufa érezhetően meleg volt. Úgy gondoltam, talán a kietlen lankákat elérő naptól, ami akkor, a tél ellenére is hihetetlen erővel sütötte be a tájat. Meglepően kellemes illatú, nohabár egy kicsit nyirkos volt, talán a hó olvadhatott el rajta, a tavaszi föld erejének alávetve magát. Elhúzódva tőle, oly különös vigasztalódást éreztem, még a könny is kiszökött a szememből és végigcsurgott az arcomon.
     Ez volt az első alkalom, hogy sírni tudtam volna, mióta elveszítettem a babám. Jesse átölelt hátulról, végigsimította a hajam, és fülembe suttogva nyugtatott. Ott állva fogott el a zokogás, férjem és a vízköpő vértezete közé szorítva – már legalábbis tapintás alapján erre lehetett következtetni –, csak sírtam, zuhatagként szabadítva el minden felgyülemlett fájdalmam.

Olykor még máig gondolkodom hasonlókon. Te jó Ég! Most leltem meg Ildikó utolsó és egyetlen versét HOZZÁM...

PILLANATNYI TAVASZ

 

Mily furcsa érzés,
Mit érzek én
Mely oly régóta itt ég
Szívem rejtekén.

Magamtól kérdezem:
Mi történt velem?
Hiányzol. Mindenütt kereslek,
Ha nem vagy velem.

Mint megannyi ember,
Úgy éltem én,
A mindennapok
Hullámzó tengerén.

S aztán Te jöttél,
Kezed nyújtottad felém,
S mint riadt madár,
Elfogadtam én.

Csak egy pillanatnyi tavasz,
Így is jó veled,
De tudom, hogy egyszer
Mégis elveszítelek.

/Dújv., 1992. november - B.Ildás/

És én így találtam válaszolni:

ELSŐ NAP

Illatoddal keltett a reggel,
Illatod dal,
Kell a tett, az ébredés:
Szép a reggel, szép a reggel

Dunaújváros, 1992. november 30. 21:48

Hát ennyire tellett. Aztán tizenöt évig nem írtam semmit...

Csend-hálót téptem - pókok rajába ki hallgatva int,
vonszolta testem várakozásom, zsibbadta a kínt,
szűköltem, üvöltöttem: nem állhattam a telet,
lelkem telében nem volt köszönet.

Nincs köszönet, nem volt hála fáradtságért.
Ezernyi ördög kacagta könnyem; s ráért
minden, mi könnyebb volt a percnél,
emlékeimet oltottam magamba, múltam lettél.

Titkaim adtam neked, kedves,
arcom könnypatakját nedves kezem törölte,
s fázva gondoltam rád, didergő mosollyal,
csend-hálót téptem, s csak perlekedtem
holdas éji fákkal,
tél-hajnali viharral...

A jókedv általában ragadós (átragadós) természetű, mint az ásítás. Nem is éreztük magunkat annyira fáradtnak, mikor a vezetőinkkel végre visszaindultunk a két buszunkhoz. Jó volt az idő, sütött a nap, és számoltuk a bogarakat - jó, ez csak marháskodás (rímötlet) -, tehát ott voltunk Magyarországtól úgy 1600 kilométerre, valamerre Franciaország nyugati sarka felé. Mi lehet ebben mégis kicsit lehangoló? Az, hogy a kollégiumot elhagyva alig tettünk néhány métert a rue Paul Bellamy felé vezető keskeny utcácskán, még mielőtt elértük volna a két Renault-t, hirtelen egy tavaszi eső szakadt a nyakunkba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy magunk se tudtuk, mi van ilyenkor.

Hallatlanul érdekes a tavaszi tengerkörnyék időjárása. Ha süt a nap, legalább 20 fokos meleget ont a tájra, azonban a tenger felől a szárazföld felé ható erős párolgás hatalmas, sötét felhőket fest, közel percenként az égre. Az ilyen felhők, ha eltakarják a napot, akár 5-6 fokos hőmérséklet csökkenést is okozhatnak. Ha máshogy nem is, érzékeinkben. Az ember nem tudja ilyenkor, maradjon ingben, vagy nyugodtan tartsa magán a dzsekijét. A legtöbb felhőt a széláramlatok elvezetik egészen az Alpokig, s azok ott feljebb emelkedve lecsapódnak, találkozva a felsőbb régiók hidegebb levegőjével. Azonban, kb félóránként akad olyan felhő is, az eltekergő, ami nem hajlandó az Alpokig elrepülni. Előbb lecsapódik, kisebb vagy nagyobb esőt okozva, akár a partoknál, akár tőlük 70-80 km-re.

www.youtube.com/watch

Nagyon nem tudtunk elázni, mert a buszok azért eléggé közel parkoltak. Beszálltunk, bevártuk egymást, aztán elindultunk városnézésre. Kis városnézésre, ez volt a kis délutáni programunk egyik része. Kis része.

Buszoztunk fel-alá az utcákon, többször visszatérve a rue Paul Bellamy-ra, ami az egyik legnagyobb út Nantes-ban. Annyit tudtam az egészről megjegyezni, hogy Paul Bellamy, akiről elnevezték ezt az utat, egy költő volt a múlt században: hasonlóan nagy költője a franciáknak, mint nálunk annak idején Petőfi Sándor. Az útivezető többi szövegét, azt hiszem, átaludtam.

Nantes belvárosában a múlt századi építészet emlékei ugyanúgy keverednek modern dolgokkal, akár mondjuk Budapesten (ha már hasonló méretű, de nem azonos népességű várost akarok említeni). Nantes lakosainak száma 1985-ben a millió fölött volt valamicskével.

A buszozást egy órára félbeszakítottuk, mikor a belváros bevásárlónegyedét megközelítettük. Jóformán mindenki mehetett egy órácskáig, amerre látott. Én kezdetben tanárainkkal tartottam, hátha eddig sikertelen pénzváltási problémám most megoldódhat Székely tanárúr, Varga tanárúr és Dókusné ugyanis egy bankot vettek célba, hogy Dókusné nyelvtudását segítségül véve pénzt válthassanak. Persze nyugat-német márkát francia frankra. Egy bő húsz perc után kellett rájönnöm, hogy tolmácsunk csak a vezetőink ügyeit intézi, engem - és a problémám - le se sajnál. Hát, megvolt a véleményem. Székely csak röhögött rajtam. Próbálkozzam Párizsban majd! (Köszönöm, ki voltam ezzel segítve!) Cakkban nem csalódtam egyedül: apailag, de istenbizony kedvesen, és hangulatomat nem letörve jobban, mértékletes tisztelettel közölte, kérdezte, miért nem szóltam még otthon(?). Lett volna megoldás. Az évek folyamán rájövök, hogy az egész társaságban, akit emberségesnek - és ember-léptékűnek - lehetett nevezni, az Cakk tanárúr volt.

www.youtube.com/watch

"Minden mindegy"-alapon otthagytam a társaságomat, akik közt ott volt még Voya is (ő mindig Cakkal tartott egy kellemes ivászat erejéig), és elindultam a belváros sikátoraiban, bevásárló utcáiban egy ismeretlen cél felé. Nem telt el tíz-tizenöt perc, már a célom is megvolt. Eltévedtem. Vissza kellett indulnom a buszok felé. De merre?

Egyetlenegy dolgot azért az agyamba véstem. A város minden belső pontjáról előbb-utóbb látni kellett azt a közel negyven emeletes irodaházat, ami mellet a két Renault megállt. Az utolsó pillanatban fedeztem csak fel az épületet, s ekkor már megkönnyebbülten indulhattam végső célom felé. Már több figyelmet tudtam szentelni az utcákra is, a francia emberekre, a rendkívül helyes lányokra, s egy Grundig márkabolt mellett megláttam két, különösen aranyos leányzót, majd rájöttem... Domi és Mari voltak azok. Azonnal hozzájuk siettem, s így már egészen kellemes utam volt visszafelé. Mari beszámolt arról, merre jártak, s megkínált a frissen vett 2 literes Pepsiből (ez olyan csomagolás, mint nálunk a Queen üdítőitaloké, később 1989-ben). Franciaországban a legtöbb üdítő ebben az átlátszó, eldobható másfél vagy kétliteres csomagolásban, kiszerelésben kapható, sajnos nem olcsón. Van konzerves megoldás is.

Mindezidáig vendéglátóink közül volt szerencsénk azokkal az emberekkel találkozni (a St. Sanislo kollégium vezetőivel), akik az étkezésünket intézték, valamint a városban eltöltött időnk programjaiért feleltek. A buszokba visszatértünk után tolmácsunktól megtudtuk, hogy most a Fesztivál szervezőivel kell összefutnunk, és egyben egy fényképezkedésen kell túlesnünk - ez utóbbi egy sajtófogadással azonos programnak volt tekinthető. Be kellett mutatkoznunk Nantes-nak.

www.youtube.com/watch

Mivel a feng shuihoz semmi közöm, szerintem maradok is ennyiben... Egy ideig.

   - Áááá, nem csinálom én ezt így tovább!
   - Miért, mi baj?
   - Áá, nem vagyok én senki csicskása, meg kapcaruhája. Én megyek, és leszámolok...
   - L a j o s !!
   - Hát mit képzel itt bárkicsoda is, ugye? He?
   - Lajos, szóval ki akarsz menni cigizni?
   - Mert az a baj, hogy a tehenek is lelegelik a torzsát... Hmm, tessék?
   - Laaaajooos!
   - Ehe! Ja igen, leszámolok, de előtte pippantok egyet.
   - Ne hisztizz! Miért nem a lényeggel kezded? És m'ért kell ezt másfél óránként   végighallgatnom? He?
   - Bocccsi! Na majd akkor jövök...

Összeszorított, koccanó fogakkal
Suttogd karjaimban szavaid
Aztán kicsit nyisd meg a szád,
És dúdolj; szerelmed elvakít

Hogy szoríthassam, add a kezed -
Várakozó, ténfergő igyekezet
Ha fejem rád hajtanám, örökkön halljam
Hangoddal játszadó bohókás szívedet.

Hol van Anna?

ássuk csak! Ismételjük át!

Töröm a fejem. Járkálok. Nyugtatni próbálom magamat ma délután. Egyáltalán annyira, hogy gondolkodni tudjak, higgadtan. Tanácstalanul keringek a nappali és a konyha között. Időnként tárgyakba ütközöm, olykor beléjük rúgok, most nem érdekelnek. Egyébként is, a rend-fogalom csak illúzió, ha gyermek van a háznál.

Hol vagy Anna? Hol lehetsz, te kicsilány?

Próbálom számbavenni a lehetőségeket.

Délelőtt játszani indultál a parkba...

Irez, a szemközt lakó kisfiú, még vissza is integetett, miközben zöld-piros labdáját pattogtatta, dobta oda Annának, ő vissza. Néha a sövénynek célozta, onnan nem esett a kezébe, nem is pattant el sehova, de jót vigyorogtak rajta. És önfeledten csevegtek, míg játékos alakjukat elnyelte a közeli utcasarok. Bíztam benne, hogy mint mondta a lurkó, az anyja kinn lesz velük, nem veszhetnek szem elől…

– Apa, szejetlek – ezt mindig annyira édesen tudja selypíteni, a lekenyerezés művésze a kisasszony. Kis cserfes csellengőm.

Nem először tűnt el. Csupán órákra teszi, de az idegbajba kergeti az embert. Volt, amikor csak parkszéli csaholókat ment simogatni, mert – megéreznek –, szokta suttogni, mikor a kutyákról mesélt csillogó, kék szemekkel. Aggódó intelmeimre csak másodpercekig figyelt, látszott rajta, hogy gondolatai másfelé repdesnek.

Aztán került már elő a parti halpiac kofáinak kíséretében. Solange, a pirospozsgás, telt asszony mindig észrevette, ha feléjük tévedt tengeri herkentyűk kutogatása közben. Fülön csípte a kis vadócot – inkább én, mint a rákjaim csípjék meg – szavajárásával felmarkolta, körbenyalábolta a leányt, és halszagú csókokkal halmozta el az orcáját. Nem eggyel, de nem is kettővel.

Igen, csak egy pillanat műve volt. Irez anyja ezt már nálunk hadarta – idegesen tépdesve fekete, egyenes szálú hajtincseit –, hogy csak pár másodpercig telefonált, no persze. Szeme sarkából ugyan érzékelte a töpörtyű alakok közt szálldosó labdát, magát a mozgást, ám mire tudatosult benne, hogy egyszülött fia mintha egy láthatatlan adogatónak ejtené, majd kapná tőle vissza a játékot, fejét odakapván már csak a futva közeledő csemetéjét látta. A kislánynak nyoma veszett.

Isabelle-t frissen forrázott matétea mellett csillapítgattam, de jómagam sem tűnhettem túlzottan csigavérűnek. Megígértem, hogy bekapcsolva hagyom a mobilt, és persze, hogy értesítem, ha változás történne.

Most megyek a parkba, nagynénjét is felkeresem az Avenue de St. Martinon – jól fog esni egy fekete a Café Pausában –, s ha elő nem kerül, a Colonia Nicolo felől végigvizsgálok mindent, akár a kikötőig is.

A tengerpartra nyúló bozótos közt kanyargó keskeny, itt-ott murvázott úton ütött-kopott, újkorában maja-kék furgon ereszkedett a víz felé. Kerekei alól vastag porfelhő szabadult a szélbe, mikor lendületét visszafogva Dragan – szerb szülők isten kegyeit vesztett ivadéka itt, a semmi szélén – lábai időnként a fékpedálra tévedtek, és ott is feledkeztek. Az ötvenöt körüli, öreghalász-sztereotípiákhoz illően torzonborz férfi mellett Jesus Alberto Maria Madres ült, vagy néha kuporgott, félkézzel a fogás nélküli szélvédőt markolászva a nagyobb fékezések után. A tizenkilenc esztendős ifjút halászati napszámosként fogadta idénymunkák idején, de ha úgy adódott, bármi egyéb kenyérkeresetre is kapható volt. Szívesen segített.

Lehetett volna errefelé is idilli a táj, hisz mégiscsak a tengerparthoz közeledtek, de a sziklás-homokos, pakura darabokkal, széthasadt gumiabroncs maradványokkal, és az ég tudja, miféle szeméttel végigpöttyözött, szürkés föveny – a terjengő áporodott, gyomorforgató szagokkal kiegészülve – a paradicsomi állapotok írmagját is mellőzte. Korántsem hasonlítottak a körülmények ahhoz az üvegkupolához és szomszédságához, ahonnan azt a madarat hozták, ott hátul a platóra tolt ketrecben.

Jesus Alberto épp annyit tudott, amennyit Dragan elmondott neki. Pálmaházat avattak hónapokkal ezelőtt a Playa Buceo közelében. Így augusztusban, a dél-amerikai tél kellős közepén turisták és helyiek százainak vált kedvelt időtöltésévé a séta a fedett parkban, de éjszakánként voltak más látogatók is…

Senki ne firtassa, a szubtrópusi városszélen mi helye egy pálmaháznak – körötte egy palmarral, butipálmák tarkította valódi ligettel –, s azt mégúgyse, mit kereshet a kupola alatt az a vitrinsor, benne ezernyi madár tollaival! Került a gyűjteménybe számtalan, elsősorban tengeri szárnyasokról lefosztott „ruha”: partifutók, sirályok, récék és bukók, pelikánok, fregattmadarak, s albatroszok veszítették díszüket – vagy csupán egyenöltözetüket – a kollekció kedvéért. Bár lehet, csak levedlették. Hírlik, az alpolgármester, La Descarada unokahúga, Ruby az ötletgazda, de a valót már sosem tudjuk meg.

Tán annyira nem is nyújtott különleges látnivalót, mégis a kisorakoztatott, és viszonylag igényesen feliratozott, üvegfalú tárlók utolsó előtti darabjában karhossznyi szárnytollak pihentek a döntött polcon. Elsőre pelikánok tűnhettek tolladónak, ám azoké fekete végű – az evezők és szárnyfedők többnyire mindegyike –, ezek pedig hófehérek voltak, majdhogynem fluoreszkálók. Árnyalatuk éles kontrasztban állt a reggelenként összetapogatva talált, olykor még meg is karcolt vitrinüveg tisztaságával. Semmilyen aláírás nem jelezte, honnan származnak a kiállított ritkaságok – talán nem is érdekelt ez senkit.

Hacsak nem azokat a kósza lelkeket, melyeket szintén reggelente talált meg az üvegház gondnoka. Minden napra egyet-egyet adott a gonosz sors. Szárnyuk szegetten pihegtek a kupoláról lecsúszva a kavicsos sétány melletti gyepen… s a legkevésbé sem madármivoltuk miatt támadt ijedelem – és dúlt titoktartás.

– Chucho, ne szarakodj! – kiáltott rá az idősebb férfi.

– Hozom, uram, csak kurvára kapálódzik.

A fiú, miután szélesre tárta a platóra emelt, bár korántsem rögzített ketrec ajtaját, az ölében szorított, sűrű szövésű, durva posztózsákba bugyolált teremtménnyel elindult lefelé, de előbb a rácsajtó csapódott vissza rájuk, aztán a keresztbe tartott zsák akadt el a nyílásban. Az ijesztően nagy madár – már-már ember is lehetett volna, ki tudja – meglepően könnyűnek bizonyult. Húsz kiló lehetett, semmivel sem több, mégis a szűnni nem akaró fészkelődés otromba mód megkeserítette a mozgást vele.

Egek ura, biztos egy hárpia – mélázott el magában Jesus, mikor meghallotta az éles, visszafogott hangot a zsákszövet rejtekéből. Halkabb volt, mint egy kutya nyüszítése, de magasabb tónusú még annál is. És cseppet sem segített a helyzeten, mikor a fiú a földre taszította.

Elviselhetetlen, mennyi légy rajzotta körbe a két alakot, annak ellenére, hogy az északi mezők felől támadt pampero hideg fuvallata a legkevésbé sem indokolta a jelenlétüket. Csupán a terjengő szag: mintha dögkutat rejtene az óceán…

– Ennek a szegény párának segítségre van szüksége – mormogta maga elé Dragan, miközben szabályosra vágott, rövid farönköt húzott a tengeri fövenyre. Kést is, no meg egy kisebb szekercét készített elő, s a fiú aprócska rökönyödésére, átszellemült tekintettel folytatta: – a legradikálisabb segítségben lesz része.

– Szűzanyám, mire készül?

– Itt a kés, ne a zsák száját szabadítsd ki! Az oldalán vágd! Csak a szárnyát, nem a fogát veszíti.

Egy nyisszantás volt az egész. A posztó felnyílott, széthasadt, de nem elég hosszan, hogy kiszabadítsák mind a két szárnyat. Eközben olyan fújtatás kezdődött, hogy a még szöveten keresztül kiáramló levegő is felhőbe gyűjtötte a parti homokot.

– Kezdek megijedni – sápadozott Jesus.

– Nem beszarni! Elmondom, mi lesz. A szárnytőnél kicsit hosszabbra hagyjuk a bőrt. Ott fogom körbevágni, visszafejtem a szárnyfőcsontvégi ízületig, és ügyelve rá, hogy a kelletténél jobban ne sérüljön a patagialis longus, a biceps és triceps brachii, leválasztom az egészet.

– Ebből semmit se értettem – válaszolta a fiú, de feltehetően, ha fel is fogta volna, fogalma sem volt a további tennivalókról. Pár perce valahogy elveszítette a szálat.

– Ó, te meg rohadj már meg! – szisszent fel a másik, mikor az elszabadult, közel másfél méteres szárnyak egyike – lévén egy közülük törött, s az nem moccant akkorákat – rémisztő vinnyogás, vijjogás közepette pokoli csapkodásba kezdett, s jócskán képen találta. – Az anyádat, ne mozogj bestia, megállj csak…! Majd mindjárt abbahagyod ezt a vartyogást. – Vérző, összekarmolt orrát törölgette, miközben a rönkhöz szorította a végtagokat.

Egymás után mindkettő megvolt. Élettelenül hevertek már a szürke homokban.

– Visszavarrjuk a sebet, és kész is. Fogd le szorosan, ne hagyd hánykolódni, mert picsát se ér az egész! Igazi hiéna fajta, akkor is harap, ha simogatják.

De valami ösztönösen feltűnt a fiúnak, míg tényleg igyekezett leszorítani a párát. Például, hogy nem vérzett a seb. Borzongató volt így a húsig nyitott test, és nem is értett hozzá, véreznie kell-e. Mégis, közelebb hajolva csak kipróbálta, mit érhet el nyugtató érintésekkel.

Végigsimított a hátán, s érezte, lecsillapodik a mocorgás, félbemarad egy pillanatra. Aztán hosszabban is. És ekkor meghűlt az ereiben a vér.

Nem pehelytollakat tapintott a madár hátán; valami sűrűbe, valami módfelett kellemes érzetű, selymes szálakba szántottak ujjai. Odanézett. Hajtincsek voltak. Hosszú, szőke hajszálak. Akaratlanul kezdte lefejteni a zsákot a teremtményről. És akaratlanul karolt alá, hogy kisegítse. Tenyerével finoman dús, puha húshalmot ölelt körbe…

– Mit csinálsz, szerencsétlen? – rivallt rá a társa. A fiú riadt tekintettel pillantott vissza, ami elég volt ahhoz, hogy a lény (vagy valljuk be, a gyönyörű, mégis megkínzott, sáros arcú lány) kiszabaduló lábaival irtózatos erejűt taszítson az egymás fölé hajoló férfiakon.

Úgy szállt a két test V-alakban, mintha erre lettek volna teremtve. Az idősebb férfi a jó pár méterre álló teherjármű rakterére repült, és magával sodorva a ketrecet, égtelen csörömpöléssel az autó túlfelén landolt, majd eszméletét hagyta a délutánnak.

Jesus Alberto szálltában a sziklákon túli mélyedésbe sodródott, puha homokágyra esett, ahol aztán körbenézhetett. Amerre csak ellátott, gazdátlan, rothadó, féregjárta és ragadozók marcangolta szárnyak hevertek. Ami a szívén, most a száján... Öklendezni kezdett. Azonban, okokat keresgélve, egy valamit nem űzhetett nyughatatlanul kavargó gondolataiból.

– Istenem, letapiztam…

Már későre járt, a múló délutántól a nap is elköszönni készült a tenger hullámtalan horizontjába merítkezve. A Colonia Nicolot megkerültem, így értem a városi szeméttelep közelébe, mikor az autóból szemlélődve, egy kisebb magaslatról megpillantottam kicsilányom, Annát.

Nem láttam egyedül. Lenn kuporgott, egy homokban fekvő, távolról is magyarázhatatlanul varázslatos, hosszú fehér ruhát viselő nő mellett. Furán körbeölelve, a hátához érintette az ajkát, úgy a lapockája környékén… Mintha gyermeki csókokkal gyógyított volna rajta valamit… És mintha a hangját hallottam volna közben. Különös, mert suttogott.

– Késtem, angyalom…

harmadik álszonett egy majdani első találkozáshoz


Árnyak nyugtára roskad a nap,
vörös fényben szíve szakadt koszorú.
Csillagok képén álmot ragad,
mély csapdából dallam fakad, szomorú

Voltál már úgy, hogy menned kell,
s mégis maradnod muszáj?
Ébredésbe festelek, szememben veled kelek,
nézlek szótalan - süket a fül, néma a száj...

Minden keltemből hozzád sietek,
léptemhez a kövek sem idegenek.
Már nem riaszt magányom a sötétben -

nem tántoríthat szél, s a könnyes ég...
Ma hozzád könyörgöm, királyi felség:
Ne mosd el szerelmem esődben!

A franciák megköszönték (mit is tehettek volna mást?) a pályaudvari dalárda-show-t, s elinvitáltak minket, legelőször is ebédelni. S ekkor kiléptünk a városba. S ekkor többen (vagy talán mind) azt hittük, eltévedtünk. Nem is ide akartak minket hívni! Vagy mégis? Nem volt erőnk visszafordulni. A télből kiléptünk, kiléptem életem első mediterrán tavaszába. Olajfák álltak az út mellett, virágillattal keveredett tengeri, nehéz, sós levegőt szívott be a tüdőnk, és csodálatos volt az egész. Vártunk egy jelet, hogy ez az egész csak egy faragatlan tréfa, de nem az volt. A legkézzelfoghatóbb valóság hevert a lábunk előtt, Szirmai Gyurka majdnem el is bukott benne. Ettől meg Dominiknak fájdult meg a térde.

Nna, félretéve az ostobaságokat, volt valami klassz az egészben, úgy ahogy van. Háromtengelyes Renault buszokba szálltunk, s elindultunk a St. Sanislo College felé. A forgalom hasonlított a Bécsben tapasztalthoz, az idő viszont semmihez sem. Mindennél kellemesebb volt.

A St. Sanislo kollégium a tankönyveinkben Nagy Britannia neve mellett emlegetett iskolákhoz hasonlított leginkább. Több száz éves épületben ma is ugyanolyan szigorú, sok tekintetben egyházi jellegű, bentlakásos nevelés folyik, mint folyt is, mondjuk a múlt századokban. A tantermi épületek mellett ma is ott áll az iskola kápolnája.

Nem egyedül érkeztünk, s nem is elsőnek. Itt fogadták az összes iskolai kórust, akik a Tavaszi Fesztivál meghívását élvezték szerte Európából. Voltak itt franciák, angolok - s biztos mások is, csak velük nem futottunk össze -, s ott voltunk mi, magyarok.

Sorba kellett állnunk, mint otthon, a gimi étkezdéjében, s mikor sorra kerültünk, egy tálcán sült burgonyát, bifszteket, házi jellegű, intenzíven csípős mustárt, narancsízt és egy kis pohár francia vörösbort kaptunk (aki akart, baracklevet ihatott, de én nem akartam). Istenbizony csodálkozom, hogy úgy az angoloknak, mint a franciáknak szinte ez a nemzeti ételük, ez a félig átsült marhahús. Én ettem belőle, s azóta sem tudom elképzelni, hogy lehet túlt-enni magunkat ezen a csontos, büdös, kellemetlen ízű gusztustalanságon hányinger nélkül. Nekem csak az segített, hogy rettentően éhes voltam, és volt elég mustár, ami mindent elfedett... vagy elcsípett...

www.youtube.com/watch

...nem korhű muzsika, de most hallgattam meg Katie Melua új albumát "The House" címmel, ami fantasztikus - úgyhogy párhuzamos ablak kinyit, és zenét hallgat...

Hogy nem volt valami ínycsiklandó eledel, akkor még enyhén fogalmazok. Egyedül a jellegzetesen középkori, gyenge bordeaux-i bor nyerte el a tetszésem (s nem csak az enyémet, mert ott volt plödö Voya is), annak ellenére, hogy akkor még nem rajongtam a borért, inkább a sört kedveltem, s azt is 1987 után igazán, mikor Dortmundban szerencsésen megkóstolhattam a hatalmas hírű helyi specialitásokat: az Uniont és a DAB-ot.

Igyekeztünk hamar befejezni az étkezést, ugyanis az előre megadott időből rengeteget elvesztegettünk a sorbanállással, s nem kevesebb ment el az evés utáni kellemes kis borkóstolgatással. S persze a boron kívül meg kellett ízlelni az otthoni kedvencnek számító, az előbb már említett baracklevet, valamint azt hiszem, volt még narancs-juice is. Mivel Franciaországban belső, hazai terméknem számít a narancs, az elkövetkezőkben még rengetegszer találkoztunk a belőle készült élelmiszerekkel.

Az ételkiosztó helyiségbe egy keskeny folyosón jutottunk be, itt állt a hosszú, nemzetközi sor - mind ebédre vártak egészen a konyhával szomszédos kis szobácskáig. Az ételekkel megrakott tálcákkal egy olyan teremben foglaltunk helyet, mely leginkább némely, a középkorról szóló filmben látható. Ez a bizonyos terem egy boltíves homlokzatú, meszelt falú, nagy-nagy helyiség volt, a falakon rengeteg egyházi témájú képpel. A konyha irányából idevezető, szűk bejáraton kívül volt még két kijárat. Egyiken, széles lépcsőkön felhaladva az iskola épületébe, illetve a St. Sanislo kápolnába lehetett kijutni; a másikon pedig, ami egy egyszerű, kétszárnyas ajtón vezetett át, az udvarra, ahonnan végülis elindultunk. Ebéd után, a több száz fiatal itt várta be csoportjának tagjait, s innen indultak az elkövetkező programjaikra. Régies volt itt minden. Az étkezde fapadjai úgyanúgy a múlt századokat vetítette át napjainkba, mint akár az iskola védőszentjéről elnevezett kis templom berendezései. Franciaországban hagyomány, hogy minden ilyen régi iskolának van egy védőszentje, s van így egy kápolnája is, a szentről elnevezve. Hagyomány az is, hogy minden vendéget elkísérnek ide is.

Ebéd után mi nem az udvarra mentünk rögtön, hanem előbb a kápolnába, a belső átjárón keresztül. A helynek nem volt tulajdonképpen semmi rendkívülisége. Olyan volt, mint bármely másik templom. Díszített belső tér, kitűnő zenei akusztika. Ez utóbbit, mint máskor is mindig, ha valamilyen templomban járt a kar, azonnal ki kellett próbálnunk karnagyunk javaslatára. Az Adventi éneket adtuk elő.

Még mielőtt jobban elkalandoztunk volna az iskola épületeiben, eljött az ideje, hogy összegyűljünk az udvaron, és felkészüljünk a továbbindulásra. Így befejeztük hát a dalunkat, és lassan kiáramlottunk, kis csoportokban az udvar felöli, kétszárnyú, a lépcsősor felé vezető nagykapun keresztül. Amíg tanáraink is kiérkeztek, volt időnk gyorsan körbeszemlélődni, hol is vagyunk. A kollégium több emeletes épülete a kápolnával szorosan egybeépítve, egy négyzetalakú, megszakítatlan tömbben ölelte körbe a belső teret. Az étkezde északi sarkának kivételével, s ideértem a mellette lévő kis templomi részt is, a földszinti részeken körbe egy oszlopos kerengő vezetett. A kerengő nyugati részén elhelyezett portaszerű részen lehetett kijutni a városba. Minden olyan volt, mintha egy középkori városban lennénk, és igazán nem volt csúnya látvány az építészet e megnyilvánulása.

www.youtube.com/watch

...szeptember 20 és 28 között élte világpremierét "Commitment" címmel Seal új albuma - nézd csak az épületeket!..

Vártunk a három tanárra vagy tíz percet, s közben tekintetünkkel felmértük a belső téren gyülekező, majd lassacskán távozó csoportokat is. Úgy érzem, magyar viszonylatokban a jelenlegi gimnazisták messze fegyelmezetlenebbnek tekinthetők, mint bármilyen más iskolaforma diákjai. Pláne, ha elképzeléseinkben ezt a társaságot egy olyan csoporttal hasonlítjuk össze, mely mondjuk Angliából érkezett, egy apáca vezetésével, ami leginkább a szigorú nevelés egyik tényét támaszthatja alá. Elmondanám viszont, hogy mindez csak az elképzeléseimben, elképzeléseinkben élt így, addig a pillanatig, mikor kicsit megrökönyödve azt tapasztaltuk, hogy a korábban a francia tolmácsunk által bemutatott angol kollégista kórus tagjait meglehetősen idétlen futkosás közben vettük észre, és szembesültünk velük. A brit Park Singers fiúkarban tízéves formától egészen húszig voltak srácok (azt hiszem, a fesztivál résztvevőinek 25 év volt a felső korhatára, tehát még Voya is belül maradt a 24-ével). Az idősebb angol fiúk, összeállva, vidám hangulatban, az iszonyatos - elemi erejű, elképesztő - basszus szólamot képviselve, egymás közt énekeltek, s közben visszatántoríthatatlan erővel gyepálták a kisebbeket. A fiatalabbak meg menekültek, kergetőztek, viháncoltak. Ezek állatok voltak, isten az atyám! És nem más volt az, aki a legfegyelmezetlenebb volt közöttük, mint a vezetőjük, egy apáca. Akár egy éretlen kiscsaj. Ott futkosott közöttük.

Sohasem volt olyan múzsám, mint az egykoriaknak. Azoknak a Nagyoknak. Mahlernek, Kokoschkának, Gropiusnak és Werfelnek ott volt Alma. A hideg szerető. A múzsa. Talán, ha száz esztendő visszapördülne, s a szecesszióbeli Németországban találnám magam, nagyobb eséllyel indulnék a nemek és igenek harcában. De addig, szívom a... fogam, ha a munkaadóm úgy gondolja, tizenkét órázni invitál - szabadnapra nyolc órányi oktatást találtak, s a mentesülés csak szabadság kivételével lehetőség. Ugye, ennél ne legyen nagyobb gondom?

Néha témáktól eltáncolok, s visszatérek. Mert múzsám úgy még lenne. Néha az, akit megérzek, akit közel engedek vagy enged ő engemet. Olykor meg váratlanul más. De kiből lehet igazi támogató, serkentő egyéniség? Nem titok. A dicséretek sosem segítenek a művészetekben újat alkotni. Az elutasítás, a közöny, a magnetizáló-ridegség az igazi ihlető. (Aztán persze lehet olyan valakiből is múzsa, akinek a személyében logikai ellentmondásba ütközik az ember: mert édes és szerethető, segítségre szoruló, talán pillanatokra elesett, és kívül-belül gyönyörű, akinek nem mer senki sem a nyomába érni, mert látszólag más köti le, mégis velünk marad délutánokat, estéket...) A lényeg, hogy meg tudjuk mutatni, mit is érünk. Hogy valamiért/valakiért igazán küzdeni kell. A tespedtség sosem szülhet semmi jót. Nikolnál most is ég a lámpa, most is rám gondol, mert újra kéretlenkedtem nála. Innen látok át az utca túloldalára. (Levelet kapott) Depressziós. (És bocsánatot is kért emiatt. Legalább szóra méltatott) Mennyire ismerős, régi érzés. Exem is az volt, depis évekig. Mindenre van ellenszerem, csak magam ellen nem lelek. A tehetetlenségemre nincs gyógyír.

Sohasem volt olyan múzsám, mint az egykoriaknak. Almához Ausztriában kellett volna élnem, németül beszélnem - máig nem tudtam megtanulni németül -, ahány nyelvet bír az ember, annyi lélek költözhet belé. Az angolt szerettem volna még jobban megtanulni. Egyszer majdnem Dél-Afrikába indultam, hogy gázvezetékek mellett tevékenykedjek. Nyelvet szerettem volna tanulni, s pont a nyelv hiányos tudása volt a felvételem elutasításának legfőbb oka. General Electric Gas & Oil Project. Sosem felejtem a cégnevet. Miattuk tanultam meg autót vezetni (máig nem bánom ugyan), és miattuk törtem ripityára Budapesten az első autóm. Fáradtan hazafelé a veresegyházi, második interjúról sávot tévesztettem, és merészkedtem. Aztán BKV-busz, betonoszlop, péntek délutáni csúcs. Újjászületés. Végülis jó, nem miattuk: miattam, magam miatt, hisz én vagyok az élet irányítója e testben.

Sohasem volt szerencsém külföldi múzsát találnom. Angliába sem azért indultam volna a British Telecomhoz, csak életben maradni. De sorolhatnám sokáig, Intel Észak-Írországban (az IBM utánunk nyúlt), BT Manchasterben (Románia az EU-hoz csatlakozott, olcsóbb feketemunkásokat szállítottak nálunk)... Mindig csak remények az utolsó percig, aztán itthonmaradás. A nők, az édesek pedig mindig azt hitték, menekülök mellőlük. Pedig csak jobbat szerettem volna, felfrissülést a kapcsolatunknak. Mindig jobb, mindig több szerettem volna lenni. Értük.

Yeah, volt egy tizes a zsebemben, százas lett, mire rátaláltam. Mégis, most hol van a tizesem? És még ilyenek. Egy napom van olyan, hogy utánfutókat döntök a gépgödörbe, másikon csendben verset írok, irodailag. Ilyen gondoknál maradtam. Múzsák kellenének. Nőket körém, izibe! Megjegyzem, hozzám egy nőnek még pszichiáterre is szüksége lesz - vagy rám. Enélkül egy tapodtat se tovább!

www.youtube.com/watch

photo: Brenda Tremblay

Furcsa dalt nyöszörög a Föld,
napok fogynak, halkan öl a csönd
Csillagrajzok tüskés viráglelke,
néma sikoly a lét, fölriaszt keserve

Tó tükréből tűz szökken, az égnek tör vadul,
szivárog a világosság, eltűnik vigasztalanul
Zavaros ködből folyó morajon át,
tombol a rémület, próbálgatja hangját

Nyomaszt a nyirkos ég,
menekít lomblehelte szerelembe
Embertelen ordas hirtelenség,
gyanakodva roskad sáros tenyerembe

Könnyeket akarok, irgalmat magamért,
irgalmat irgalmatlanul... De az istenért!
Tiszta kezed párosan testem köré
mit emeled, miért...!?

Telefonpóznák üvegszemei tanúim,
s az éj fekete hálójának vékony fonala,
megannyi lélek félénk patkány-undora
Ne közelíts, kérlek, rém vagyok!
Megnyúzott a férfikor,
magamról vágyakat rángatok

Testemről tűnő-vérszín most a gond
Borzongva meredhetsz rám,
s ha ki kell, hát mondd:
távozz, eszement bolond!

Megtaposott a lét, felsebzett a terhe,
s míg sebeim simítom, mint a halál,
sok-sok csontom őrülten keresve,
hajnalig csókízű húsodra talál.

Ma temetés volt. Hogy lehet egy temetésről írni, ha nem ismerjük a temetettet? Csak annyit tudok, abban reménykedtek, hogy elalszik, csendben. És véget ér. És túl lesznek már rajta, mert elég volt... Elég volt a valamikor szerethető, intelligens mérnökember alkoholizmusba vesző reménytelenkedéseiből. Elég volt a rákból, a még több áttétből, a tudathasadásból, a várakozásból. Elég volt már az elégből is. Annyit tudok, hogy hetek óta miatta nem láthattam Őt - miatta is. Talán csak egy ok volt. De ez természetes. A "mostohája" volt. Ami miatt még nem lenne természetes. Mindenesetre: ma temetés volt. Egy lélek merítkezett száraz porhanyósba, s vitte magával nem létező emlékeimet.

www.youtube.com/watch

Aranyba szőtt csillogás a váram,
mezőnyi napszítta hullám-verem,
búzamező szikla takarásban,
határán túlra látni rest a szem -
Délceg úrnak föld a törvény -
rudamra fűzvén fárad tekintetem,
pihe-testem orkán jöttén csupán
rongy-szívemhez kushadó tetem

Könyöradomány az álom, még
nem alszom: fázik fáradásom.
Szél sodorta testemre a kínt,
kit rossz modora hallgatásra int -
csak számolom időn kinti perceim,
s fázom - mégis elfáradok?
Rideg létemnyi vágyam ragyog

Már gyűlölöm a madarakat,
mert elszállnak, játékból lekaszálnak,
daluktól nélkülem is végtelen a kék.
Égnyi magasan vicsorog mi ég
benn nem mozdul tekintetem,
az is gyolcsba tekerten
részem meredetten szalmatestem
nem rejt érzést - könyörület
ó szív sincs bennem

Más a világ, ha mosolyra fakad!
Ki nem állva a mosolyokat,
csak a szellő lengeti kezem.
Nem érintem, csak tépni tudom hajad -

S te mégis itt maradsz?

Lélektelen váram
nem őrzi álmodat -
így csalja fénybe vissza fénytelen,
mosolygó-szomorú alkonyomat.

-az Éden Művészeti Hálózat által második felkarolt versem, 2010. novemberében nyomtatásban is megjelenő mű a "Magasztos ihletés" című, a kortárs irodalom színfoltjait bemutató antológiában - szerkesztő: Beri Róbert - kereskedelmi forgalomba nem kerül-
(ALKONYOM, DOMBTETŐM címen -eredetiben- Dunaújváros, 1989. október 10-12 - átdolgozás: 2009. április 2., Zalaegerszeg - karcsítás: 2010. április 11. 10:10, Dunaújváros)

Két napja fáj a fejem. Mindenhol fájok, a lábam, kezem, istenesen. Aluszékony is lettem. De lenyelem. Le fogom nyelni, ami fáj, plödö a fejem... hmm... Említettem már, hogy fáj a fejem?

www.youtube.com/watch