Titkokat suttog a tavasznak
ádáz hírnököm,
időm.
Közel vagy Távol.
Közel vagy te távoli rémálom,
mellettem állsz időm,
jövőmbe látó hírnököm.
Mint szél sodorta, száraz
szavannák kórója, vizek fuldoklója,
vaksötét-fénybe áztatom magam.
Vérem lüktet, mint lüktet a
fájó gond az agyban.
Szavakban múlik a múlt,
tiportan hull a földre, s csak fut, csak fut
egyre előlem.
Csak ne lenne ennyire bús a holnap híre,
csak ne így, s ne higgye
a Kedves se, hogy futnék előle,
mert nem igaz, hogy az emlék
ily parttalan szakad a mélybe!
Mert én várni szeretnék,
várni vele, s nem nélküle...
Ma hajnalig ültem magamban merengve,
ürességem csalt esőt a gyertyafénybe,
s míg lassan csonkig égett éberségem,
a könnyem íze ébresztett, s
nagyon féltem, hogy emlékem már örök
titkokat suttog majd a szélbe,
egy magányos tavasz télfehér ködébe.
Ifjonti zsengéimből... (Dunaújváros, 1990. január 25. 10:48)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.