Nagyon szeretném azt csinálni, amit szeretek, fő munkaidőmben. És ez lenne az igazán, amire fel azért jónéhányan dicsekednek, és büszkék magukra rettentően. És jogosan. Kevesen lennének ilyenek? Á, dehogy! De ez valahogy nekem eddig még nem jött össze. Illetve mikor sikerült, volt úgy, hogy egészen egyszerűen elszélhámoskodtam, komolytalanul vettem - mai szóval azt a lehetőséget akkor elbaltáztam, ennyi.

Érdekes dolog egyébként a "sokat dolgozni" felfogás. Munka-terápia? Több aspektusból is lehet ezt vizsgálni. Mert van, amikor jócskán teher. Nehéz elviselni, ha valaki várja az embert haza, netalántán a család, és akkor "valakik". És van, amikor a munkába menekülök, hogy ne kelljen addig sem másra gondolni. De akkor meg mindig másra gondolok, ha nem vigyázok. Van, akinek kényszerűség, és van, akinek személyi fejlődést nyújt egy-egy hosszú munkanap. Na hogy van ez jól?

A hosszú munkák után igen, most már sűrűn sötétedik. Egyre hamarabb sötét az utca. Nyáron azon kaptam magam egyszer, hogy éjfél után sétáltam ki a Vasmű útra. Nem bírtam otthon maradni. Csend volt, már távolról meg lehetett hallani a forgó-hirdetőoszlopok apró nyikkanásait. Egy-két üzlet klímája zúgott, s néha egy felriadó kismadár csirippent bele a város éjjeli neszezésébe. És először hallottam a saját hangom, nem szoktam ilyent: két mondatot váltottam az őrangyalaimmal.