A jókedv általában ragadós (átragadós) természetű, mint az ásítás. Nem is éreztük magunkat annyira fáradtnak, mikor a vezetőinkkel végre visszaindultunk a két buszunkhoz. Jó volt az idő, sütött a nap, és számoltuk a bogarakat - jó, ez csak marháskodás (rímötlet) -, tehát ott voltunk Magyarországtól úgy 1600 kilométerre, valamerre Franciaország nyugati sarka felé. Mi lehet ebben mégis kicsit lehangoló? Az, hogy a kollégiumot elhagyva alig tettünk néhány métert a rue Paul Bellamy felé vezető keskeny utcácskán, még mielőtt elértük volna a két Renault-t, hirtelen egy tavaszi eső szakadt a nyakunkba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy magunk se tudtuk, mi van ilyenkor.
Hallatlanul érdekes a tavaszi tengerkörnyék időjárása. Ha süt a nap, legalább 20 fokos meleget ont a tájra, azonban a tenger felől a szárazföld felé ható erős párolgás hatalmas, sötét felhőket fest, közel percenként az égre. Az ilyen felhők, ha eltakarják a napot, akár 5-6 fokos hőmérséklet csökkenést is okozhatnak. Ha máshogy nem is, érzékeinkben. Az ember nem tudja ilyenkor, maradjon ingben, vagy nyugodtan tartsa magán a dzsekijét. A legtöbb felhőt a széláramlatok elvezetik egészen az Alpokig, s azok ott feljebb emelkedve lecsapódnak, találkozva a felsőbb régiók hidegebb levegőjével. Azonban, kb félóránként akad olyan felhő is, az eltekergő, ami nem hajlandó az Alpokig elrepülni. Előbb lecsapódik, kisebb vagy nagyobb esőt okozva, akár a partoknál, akár tőlük 70-80 km-re.
Nagyon nem tudtunk elázni, mert a buszok azért eléggé közel parkoltak. Beszálltunk, bevártuk egymást, aztán elindultunk városnézésre. Kis városnézésre, ez volt a kis délutáni programunk egyik része. Kis része.
Buszoztunk fel-alá az utcákon, többször visszatérve a rue Paul Bellamy-ra, ami az egyik legnagyobb út Nantes-ban. Annyit tudtam az egészről megjegyezni, hogy Paul Bellamy, akiről elnevezték ezt az utat, egy költő volt a múlt században: hasonlóan nagy költője a franciáknak, mint nálunk annak idején Petőfi Sándor. Az útivezető többi szövegét, azt hiszem, átaludtam.
Nantes belvárosában a múlt századi építészet emlékei ugyanúgy keverednek modern dolgokkal, akár mondjuk Budapesten (ha már hasonló méretű, de nem azonos népességű várost akarok említeni). Nantes lakosainak száma 1985-ben a millió fölött volt valamicskével.
A buszozást egy órára félbeszakítottuk, mikor a belváros bevásárlónegyedét megközelítettük. Jóformán mindenki mehetett egy órácskáig, amerre látott. Én kezdetben tanárainkkal tartottam, hátha eddig sikertelen pénzváltási problémám most megoldódhat Székely tanárúr, Varga tanárúr és Dókusné ugyanis egy bankot vettek célba, hogy Dókusné nyelvtudását segítségül véve pénzt válthassanak. Persze nyugat-német márkát francia frankra. Egy bő húsz perc után kellett rájönnöm, hogy tolmácsunk csak a vezetőink ügyeit intézi, engem - és a problémám - le se sajnál. Hát, megvolt a véleményem. Székely csak röhögött rajtam. Próbálkozzam Párizsban majd! (Köszönöm, ki voltam ezzel segítve!) Cakkban nem csalódtam egyedül: apailag, de istenbizony kedvesen, és hangulatomat nem letörve jobban, mértékletes tisztelettel közölte, kérdezte, miért nem szóltam még otthon(?). Lett volna megoldás. Az évek folyamán rájövök, hogy az egész társaságban, akit emberségesnek - és ember-léptékűnek - lehetett nevezni, az Cakk tanárúr volt.
"Minden mindegy"-alapon otthagytam a társaságomat, akik közt ott volt még Voya is (ő mindig Cakkal tartott egy kellemes ivászat erejéig), és elindultam a belváros sikátoraiban, bevásárló utcáiban egy ismeretlen cél felé. Nem telt el tíz-tizenöt perc, már a célom is megvolt. Eltévedtem. Vissza kellett indulnom a buszok felé. De merre?
Egyetlenegy dolgot azért az agyamba véstem. A város minden belső pontjáról előbb-utóbb látni kellett azt a közel negyven emeletes irodaházat, ami mellet a két Renault megállt. Az utolsó pillanatban fedeztem csak fel az épületet, s ekkor már megkönnyebbülten indulhattam végső célom felé. Már több figyelmet tudtam szentelni az utcákra is, a francia emberekre, a rendkívül helyes lányokra, s egy Grundig márkabolt mellett megláttam két, különösen aranyos leányzót, majd rájöttem... Domi és Mari voltak azok. Azonnal hozzájuk siettem, s így már egészen kellemes utam volt visszafelé. Mari beszámolt arról, merre jártak, s megkínált a frissen vett 2 literes Pepsiből (ez olyan csomagolás, mint nálunk a Queen üdítőitaloké, később 1989-ben). Franciaországban a legtöbb üdítő ebben az átlátszó, eldobható másfél vagy kétliteres csomagolásban, kiszerelésben kapható, sajnos nem olcsón. Van konzerves megoldás is.
Mindezidáig vendéglátóink közül volt szerencsénk azokkal az emberekkel találkozni (a St. Sanislo kollégium vezetőivel), akik az étkezésünket intézték, valamint a városban eltöltött időnk programjaiért feleltek. A buszokba visszatértünk után tolmácsunktól megtudtuk, hogy most a Fesztivál szervezőivel kell összefutnunk, és egyben egy fényképezkedésen kell túlesnünk - ez utóbbi egy sajtófogadással azonos programnak volt tekinthető. Be kellett mutatkoznunk Nantes-nak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.