Időm volt utánanézni, mikor fejlesztették ki a kedvenc illataimat. Ma valahogy az aromák körül kering a napom. És úgy tűnik, kihagyom, mindig elmegyek az új illatok mellett.

Amiket kedvelek, bizony bizony 1966-ig visszadatálhatók. Mert itt van Christian Dior kreálmánya, s a nagyvilág kedvence magamat is ideértve, az Eau Sauvage. A citrus-pacsuli ámbrával és bergamottal. Iszonyatosan kedvelni kezdtem, de tesztelem is a hölgyek mosolyán. Csillog az este, biztos siker.

És van még néhány, amit szívesen idegyűjtenék a polcra.

• Alain Delon Samourai
• Azzaro Pour Homme
• Laura Biagiotti Aqua di Roma pour Homme
• Laura Biagiotti Misteri di Roma
• Van Cleef & Arpels Eau de Tsar (és ez a csúcs)

De milyen árak?! És ha belegondolok, hogy ráleltem Zólyomi Zsolt parfümériájára a Deák utcában, Budapesten, egyénre alkotott illatokkal. Az bizonyos, ha luxőr leszek, parfümőrhöz fogok fordulni, ezt már beterveztem. De mikor?

Néhány hónapja értesítettük Önt kéziratának felvételéről a novum pro Kiadó illetve a novum pocket Kiadó gyártási programjába. Sajnálatos módon ajánlatunk nem felelt meg elképzeléseinek. Alternatívaként szeretnék most bemutatni Önnek két további lehetőséget:

novum eco Kiadó

Ennél a kiadónál könyvét számos szolgáltatás kíséretében, mint például ISBN szám, könyvkereskedésekbe szállítás, sajtógondozás, online-shop... tudja megjelentetni. A kiadó által értékesített könyvek után szerzői honoráriumot kap. Egyetlen feltétele van ennek, hogy 50 darabot megvásárol könyvéből. További információkat ezzel kapcsolatban, illetve minden szolgáltatásunk leírását megtalálja a mellékelt novum eco Kiadó prospektusban. Amennyiben ajánlatunk elnyerte tetszését, kérem küldje vissza a kitöltött Kiadói Szerződést!

novum easy

Kéziratának kinyomtatásával a novum easy kínálja a legkedvezőbb, leggyorsabb és legegyszerűbb lehetőséget arra, hogy könyvét kezébe vehesse. További információkat ezzel kapcsolatban a novum easy prospektusban talál. A szolgáltatás igénybe vétele esetén, kérem küldje vissza a kitöltött Nyomtatási Megbízást!

Kiadónk munkatársai nevében nagyon örülnék az Önnel való jövőbeni együttműködésnek.

Tisztelettel:

Halász Judit (programkoordinátor)

novum publishing * A U S T R I A * G E R M A N Y * H U N G A R Y * S P A I N * S W I T Z E R L A N D

elutasítva

Ha nehéz kő lennék
gondjaim hegyének oldalán, ugye
elkapnál, ha zuhanok?
Ha törékeny virág lennék, ugye
letörnél, s illatom őriznéd
még akkor is, ha meghalok?

Ha bíborló betű lennék
egy naptár szürke oldalán, ugye
te sem ünnepelnél,
ha nem muszáj?
S ha egyszerűen csak boldog lennék
úgy igazán, ugye
Te lennél a legszebb nekem,
s alig várnád, hogy rám találj?

(Dunaújváros, 1990. június 4. 22:50)

Esténként Ildikót olvasom, most a novelláit, a mesék majd későbbre maradnak. Reggelre megtestesülnek a szavak, estére testelednek...

Aztán beszélgetünk, és én a hangjába takarózom, s hagyom, hogy végre már símogasson, kényeztesse valami az érzékeimet. Tudom, tegnap túldinamizáltam az elejét, túlbeszéltem magam (magunkat), és most igyekszem sajnálkozni emiatt. Ha zavarban vagyok, néha teszek ilyent. Néha az ismerkedő férfiak szószátyárak lesznek, de csak burok ez, apró kis fal emelés, elkendőzés, látszatszerep. Mondták azt is, ne vágjak közbe, mert udvariatlan - és volt amikor a közvetlenségem véltem mutatni ezzel, de igyekeztem leszokni róla. Mégsem sikerül minden esetben újra és újra. De majd megszokom, hisz mégiscsak úriemberré kell válnom... Újra és újra jó így. Ezt meg csak magamnak jegyeztem meg :-) (milyen jó kis találmány ez a smiley, ha ostobaságokat ír az ember, súlytalanná tehetők vele a szavak)
 
Ha jegyzeteltem volna, akkor is a hangján maradna meg minden értelme a tegnap délelőttnek. Színész volt, s kiérzem a színeket. Gyönyörű árnyalatok ezek. Jegyzetelhettem volna, horoszkópot elemeztünk. Engemet. Nem tettem, mégis érteni véltem a fényszögeket, a bolygók felém mozgását az univerzumon át, minden disszonanciát ami a sors és a vágyak között lebeg, s mindezek alakíthatóságát. Ugye érződik? Élveztem minden percet, ami túlnyúlt egy órán is át, és este is a jövőmön gondolkodtam. Újabb céljaim lettek: munka közben is ilyen aspektusból figyeltem magam, és közben végigőrültködtem a műszakot, mert olykor komolytalan vagyok. De ez minden feszültséget felold, ha lennének ilyenek óhatatlanul, ezt is észrevettem. Talán a szokatlan jó idő is tette, de jól ragyogtam végig a napot, és úgy éreztem, a környezetem is vevő a hangulatra - ha komolynak kellett lenni, komolyak maradtunk, de egy óvatlan pillanatban percekre elszabadult a jókedv is. És nem egy pillanat volt, és nem csak percek a kuncogásra. Tegnap például Maminak húztuk be a vontató kocsija (ún. batterycar - szabadon értelmezve csillehúzó jármű) minden létező fékjét, míg pletykált a többi kolléganővel, aztán néztük, hogy NEM TUD elindulni utána a szerelvénnyel. Hát meg ilyenek... (szeleburdi, ártatlan tréfák)

Esténként Ildikót olvasom... Elolvastam a "Szantál"-t, és szépen haladok majd tovább. Le merem fogadni, hogy nézte a tévében a "Nagy Ő"-t, onnan indulhatott az ötlet. De közben szépen csendben becsempészte az egzotikus Keletet, minden ezotérikus érdeklődését, roppant ügyesen, és dícsérhető tömörséggel. Egy életpillanat a történet - ami végülis elveszett (elveszhetett, és még el is képzelhető, hogy ilyen megtörténhetett). Mese a tizenöt perc hírnévről, a lányról, aki megpróbálta (de hogy honnan ezek a jó nevek? Zenóbia, Zétény), és a pillanatokról, melyek valakinek sok mindent jelenthetnek, egy szerkesztő meg fittyet hányhat az egészre... Tanulságos kiemelés, és pompás befejezés - ennyit írhatok, szerettem a történetet.
 
Még mindig bennem csengnek a szavak, hogy a skorpió aszcendens energiát nyerhet (mit nyerhet, szipkázhat, elorozhat, követelhet), ha van kitől kapnia (ez most konyhanyelven hangzott), és vissza is ragyoghatja, ha van kinek adnia. Eddig sokszor energia-vámpír voltam. De van megoldás. Ez olyan szép kölcsönösség. Ez annyira szép lenne. De most egyelőre csak egy hangba takarózom, és szantál illatot idézek magam elé, megnyugodni mára... holnap reggelig, mert biztosan kitart a varázs.
 
(ugye, hogy tudok illúziókba karolni, és kísértetni magam velük?)
 

...visszafeledkeztem a nyárba...

Vonuló fellegek alatt hallgatni szép,
valaki szól, valaki hangosan dalol;
nap-vérét ontja hullám-zúgásba az ég,
tündéri szemek hívnak valahol

Már csak parázslik a fény, hamuba sül szava,
valaki szól, valaki hangosan dalol;
matróz nélküli kávéház, tenger szelének zamata,
tündéri szemek hívnak valahol

Ha behunyom szemem: szemeddé lesz.
Fáradt estén parti táncot járj velem -
tündéri szemeddel kacagj, éltesd
az életem: akár velem, akár nélkülem!

...a jégbordáknak. Tudom, tudom, tél van. És ez természetes, hogy most már hajnaltól napestig akár jég is hízzon a tavakon, a földeken, sőt az utakon is. De ki nem állhatom a szélsőségeket. Sokszor kívánnám, bárcsak maradtunk volna azon a régi-régi hajnalon nyugton, a fenekünkön ülve Afrikában! Mi a francnak bóklásztunk minden égtáj felé, mi emberek? Na de ebbe ne menjünk most bele, mert hosszadalmas lenne...

De azért van némi szépsége is a behavazott tájnak. Igen, ott voltam a születésénél, éjjel hullott, úgy egy hete az első milliónyi hópehely. Mégsem volt elég, hogy hosszan kitartson, és nem is érkezett annyira korán. Mert sosem felejtem el, 1987-ben (vagy '88-ban)(hú, mikor is voltam katona?)('88-ban, erre megesküszöm, vagy mi), szóval 1988-ban már Mind'szentekkor hó takarta a kerteket. Vastag hótakaró fedte az Árpád utcát is, mikor ígéretet tettem életem első kedvesének (jártunk, wazeg), hogy meglátogatom este, és majd tanulást színlelünk (egyébként meg csókolóztunk volna, órákon át, édes istenkém). És nem ismertem még azt a városrészünket, az Óváros és az Újtelep (Dunapentele) határmezsgyéit, az igazi kertnegyedet. Eltévedtem a sötétben, nincs mit szépíteni. Saját városomban nem találtam meg az Árpád utca 4-et, úgy, hogy a környéken véletlenül előforduló járókelők sem tudtak teljesen eligazítani. Ez Budapesten még normális lenne (ott már jártam úgy, hogy egy utcát keresve tulajdonképp az utcatábla alatt kérdeztem embereket, merre lehet, s ők nem is sejtették a megoldást), de itthon... Szánalmas.

Eltévedtem, és az október végi havazásban egyszercsak a temető mellett találtam magam. Csend volt, kísérteties. Normális esetben azt mondtam volna, gyönyörű nyugalom, ami körülvett. De ez nem volt normális eset. Néhány sírnál, benn a kerítésen túl, már mécsesek égtek, halkan sercegtek a rájuk hulló csillámszemek sűrűjében. Ropogott valami. Nem a lépteim alatt a hó, mert megálltam, s úgy figyeltem. A föld ropogott, az apró-pici lángcsóvák, ahogy melegítették a talajt, fényük szegletén mozdult valami. Mondjak annyit, egyáltalán nem értékeltem? Szerintem annyira hamar soha nem értem haza onnan. Pedig másnaptól gyakori lett az utam, s a szívem már jó helyre húzott, mert végül világosban találtam rá az első viszonzott érzelmeimre. Két utcával nyugatabbra az örökkévalóságtól.

Ma már csak arra gondolok, talán a ragaszkodásokban nem változtam annyit, mint sok minden másban. Tudd értékelni, ha arra ébredsz, hogy belefeledkeztem a pillanatba, ahogyan az arcodat nézem. Mert ébredéskor néha teszek ilyent. Csak meg ne ijedj, hogy túl közel a szemem és a szám, mert semmi mást nem akarok, csak közelebb hajolni az álmodhoz, hogy ébredésbe pusziljalak, míg versenyt futok a reggel fényeivel, s az éjjeli szekrényen gőzölgő kávé illatával.

Holle anyó megrázta... De gyönyörű!!

Megbántottam, akit előbb-utóbb szeretni lett volna jó, s visszakapni azt a ragaszkodást, amit már rég adhattam valakinek. Levelezésünk gerincének gondolatait irodalmi köntösbe csomagoltam (nem is kellett csomagolni, hiszen ezek a simogatások maguk voltak az irodalom), és idéztem Őt, és idéztem magamat. Nem kellett volna. Nem így, mert az idézetért nem haragudott - annyira. Legkiváltképp azért bánthattam meg, mert kiteregettem - ami kettőnké kellett volna, hogy legyen - a szikráink intimitását.

Ugyan az ember a pofonokból tanul a legjobban, s udvarias, ám kérlelhetetlen mosolyokból, melyek a nem-kérek-belőled-többet önkéntelenségét sugározzák, de a legszívesebben magyarázkódnék, hogy a naplómat írom csupán, az életemet... Van, amikor nem lehet ilyent. És nem ér semmit semmi magyarázat. Mert a kommunikációnak kellene működnie, amit hányszor, de hányszor elszúrtam már - a kérdéseknek és válaszoknak azelőtt, hogy más is ismerhesse a Mi életünket. Egy biztos.

Többet nem teszek így ilyent. Csak, és kizárólag magamról szólhat tovább a történet. Ostoba voltam. Hülye gyerek!

...és a reggelből...

Gépek vesznek körül, s legalább olyan sokszor egyéb érdektelenségek, mégis emberképeket őriz a képzeletem. melyeken életléptékű ölelés, dobbanásig fokozott mosolyok, merengés vagy a könnyek karcolják át a múlt visszhangját. Leginkább a merengést szeretem, mert annyi titkot rejt az a mozdulatlanság, mégis ha tükörbe tévedne most tekintetem, nem lenne annyi csillám, amennyi hűen képezné le mosolyom tengernyi, finom ráncolatba ejtett csillogását.

Egy kakasszó...
egy kutya ugatása...
egy hajnali ajtócsapódás...
   
Fel kell kelni!

Majd a kávé illata...
és az illathoz a kérdés:
ma mivel édesítsem?

Nem mindegy! Más ízt viszek magammal a cukorral, más az édesítővel, a mézzel... De keserűen is ihatom... Viszont ha egy mosoly kísér el... Az már más! Az mindent felülmúl!

(Kriszta sorai)

A legjobban a keserűtől ébredek (kérdés persze, akarok-e) - az olyan szemfelszedő (és ilyenkor nem harisnyára gondolok, azt leginkább lesegíteni szeretem) -, viszont édesség nélkül nem telhet el egy napom sem. Ha máshogy nem, hát én igyekszem annak lenni. De csak, ha már nagyon felébredtem. Mert egyébiránt alszom, tapogatózom, simogatok - szavakkal és szótlanul. Most például alszom... csak pár perc még, csak pár... percnyi... mosoly...

N e k e d

Régóta megfogadtuk (egy pár lelkibarát), hogy nem dőlünk be a hétfők kedvmarasztaló melankóliájának. Mylene Farmer azt énekelte, Je t'aime Mélancolie... Szeretem a melankóliát (is), szeretem az esős napokat, mert mássá változik a város ilyenkor. Elcsendesül - ha épp nem hallani az autók kerekeitől felfröcskölt víz sercenéseit. Az emberek nem olyan harsányak (mert sietnek egy száraz helyre), a természet is elhallgat egy percre (vagy egy napra talán), a sikátorok ázott fala is tompítja az érzeteket. Így novemberben, meglehet a tél előjele már ez a csend. Az is itt lesz, hamarosan.
 
És megköszönni szeretem a leginkább, ha gondolsz rám egy pillanatra. Micsoda látencia! Mindenben szeretni valamit - ez lett volna az eredeti cím, de már megint máshol járt az eszem. Az eszem? Annak talán semmi köze ehhez.
 
Mosolygós hétfőd legyen!

www.youtube.com/watch

Fekete billen lágy fehérbe,
tompa zengők dallamíve
kíséri a délutánt
A Nap lapozza kottám,
ódon csík a terrakottán,
s lábujjhegyen odaát

telt csészében teát
kínálsz, invitálsz, hezitálsz -
mire vársz?
Csak a hangod akarom,
s mindened, mit elér karom rajtad,
ölelésem, hogy így akarjad
hajadba fürdetni az arcom

feledtetni minden harcom,
egy csendbe vesző zongorát,
hogy bús dalát ne éljem át.

(Dunaújváros, 2010. november 21. 16:17)

www.youtube.com/watch

Magam elé képzeltelek, amikor boldog vagy. A boldogság talán az, amikor valaki vár rád valahol. És tudod, hogy egy nap múlva, vagy tíz perc múlva meg is ölelheted, öt percenként elbúcsúzhattok (de csak a puszi kedvéért), és így élhettek, ameddig csak az élet egy emberöltőt (vagy ami épp Nektek adatott) rátok szán.

Talán hazudtuk magunkat, míg
úgy nőttünk föl, mint a galaxis
Csipetnyi porból lelkünk vétetett, így
véltük valónak létünket magunk is

Két törzse volt a fáknak,
olyan furcsán gravitáltak,
mögöttünk a Hold is ikrével tündökölt -
ikerholdak mosolyogtak földöntúli jövőt

Örökkévalót ígértünk a mának,
testünknek hittük a kőmerev sziklákat,
s Te belém is karcoltad a neved
Szétszóródtam, Élet! Szikrádból ébredek.

(Dunaújváros, 2010. november 17. 11:23)
illustration: "The A.I. - Critic Sepia" by Adam Benton a.k.a kromekat

Lassacskán kikanyarogtunk a kisvárosból, visszafelé Nantes és az épülő, új autópálya irányába. Nem volt nagy a forgalom a kora esti órákban. Az út többször átemelkedett a pálya felett, amiből most még csak a főnyomvonal volt kivehető, a széles, sárgás színű, salakkal telehordott csík, melyen éjjel-nappal dolgoztak a franciák. Az idő pénz, a pénz idő - mondja a közismert szólás, s a piaci társadalom e szférája is a népszerű fogalomhoz híven cselekedett - éjjel, ha kellett, óriási reflektorok fényében folyt a munka - a leállás hatalmas pénzveszteséget jelenthetett.

Azóta is próbálom magamnak megmagyarázni, hogy a közel két napnak, különösebb pihenés nélkül, s ennyi programmal iszonyatosan fárasztónak kellett volna lennie. Kellett volna, mert este felé már megint nem voltunk egy cseppet sem elcsigázottak. Talán a rengeteg újdonság, az élmény, talán az első nyugat-európai út izgalmai, a gyönyörű vidék, a Loire-menti táj, nem hagyták az embert igazán nyugton.

Egy ideig Nantes felé tartott Ives Peugeot-ja. Reménykedtünk is talán abban, hogy megismerjük az igazi nagyvárosi életet, de aztán lekanyarodtunk a főútvonalról, be egy gyönyörű erdőbe, s nyugodtan mondhatom, nem volt időnk csalatkozni a tapasztaltakban.

Csodálatos, kihaltnak tűnő vidék, az est természeti hangjainak tobzódásával. Egy erdő a kisváros melletti domb vonulaton, s az egyik parkszerű tisztáson néhány elbűvölő, boltíves megoldásokkal tarkított, alpesi tetős, nem is túl apró házikó. Kezdetben nem is tudtuk Voyával értékelni, milyen hálás dolog lenne egy ilyen környezetben leélni az életünket. Mármint, hogy ő az övét, én meg az enyémet. Meg kellett szokni az egészet. Egy nap alatt ilyen közel kerülni a "paradicsomhoz".

A kocsi beállt egy rendkívül ápolt hatású kertbe, elgurult két hatalmas családi ház között, s a házak mögött egy festői szakadék (vagy szirtnek mondják talán) szélén hirtelen manőverrel befordult a Piffard család hátsó garázsajtajához. Megérkeztünk. Jeanie előrement, kinyitotta a széles faajtót, Ives pedig bezümmögött a belső helyiségbe, egy bájos kis Citroen, és egy még elbűvölőbb Range Rover mellé. Na tessék - jegyeztem meg magamban -, méghogy nem kell ehhez rengeteg pénz!

Már fáradok így a szelekkel vállamon
a rám nehezedő, lebegő ég alatt.
Csak a tücsök bírja éberen a parton,
merengve dalolunk, ámul az alkonyat

Már kibírhatatlan, mégis édes így a magány,
kínzó, taszító a lét, de éhesen falom.
Még leküzdhető szenvedély, s parány
lépésekkel velem fordul minden, így akarom

Korongon forduló, keserízű örvény,
az élet még mindig megbocsátható.
Csendesen bolyongva a parton - vén
nyugalom ez, hullám-dalú altató.

Két napja várok egy - természetesen szőke - hölgy válaszára. Pallavicini Zitát illettem dicsérettel televíziós nyilatkozatát követően, de elkövettem egy nagy hibát. Letegeztem. Az őrgrófnő köreiben valószínűleg ez elég nagy ostobaság. Elkövettem, beleszaladtam a gikszerbe, de azóta elnézést is kértem tőle. Valószínű, hogy szóra sem fog méltatni - szürke kisegerekkel ki foglalkozna, ha beszélnek is (vadászaton szoktuk alapszabályba vésni: ha a bokor érthetően kiabál, nehogy odalőjj!!). Hagyom is ennyiben az egészet, de legalább hallott felőlem...

Ma nem szólalok meg, egy picit nem dolgozom... Most olyan lényegtelen az egész. Most valahogy csenevész eltörpüléseknek hatnak a legnagyobb kalandok is. Az élet diktál elmúlásnyi sorokat.

Bogi doki egy napon veszítette el "anyukáját", a mostohát, aki életet ölelt a hétköznapokba és az ünnepekbe, miközben ereje fogyott az utolsó ölelésben - és kisbabáját. Ketten egy napon. Most inkább nem mondok semmit. Csak meghajolok távolon, és szívem szorítva bámulok kérlelhetetlen hatalmakat.

Két nappal ezelőtt kezdődött a történet. Tudod te, mennyire nehéz hóesésről szikrázó napsütésben eszmefutni?

(2)

Senki sem tudja igazán.

Kevesen ismerik, honnan jöttünk és hová tartunk. Talán az univerzumból vetettük meg lábunkat a Földön is. Úgy hírlik, amolyan börtönsziget volt a planéta. És hogy mitől fejlődött visszafelé az emberiség, hogy aztán majd négy-ötezer esztendővel ezelőtt új erőre kapjon? Hogy friss intenzitást nyerjenek a mérnöki, csillagászati tudományok, a művészetek... Aztán másfélezer éve újra csak az enyészet kezdődhetett. Miért, miért? Időről időre megfeledkeznénk mindenről, amit addig tanultunk? Amit addig tudni véltünk, aminek a biztos birtokában voltunk?

Senki sem tudja igazán...

Hányféle formát alkothat még a természet? A hókristályok sokfélesége meddig terjedhet? S mi a határ, ameddig az ember fejlődik? Van-e határ?

Ketten lépkedtek a kora esti havazásban. Ketten a szétoszló tömegben, az elcsendesülő téren. A szentestében. Két alak, egy kicsi meg egy nagy. Volt egy harmadik alak is, Armand bal karjában egy termetes test, egy okker alapra türkíz héroszokkal díszített amfóra, csak utánzat persze, betakarva, nagy fehér csomagolópapírba forgatva. Ez akadt. Sosem voltak a csomagolás mesterei a fiúk, a feladat korábban mindig egy női kézre várt. Az a kéz viszont évekre elmaradt. No persze ettől még nem esett kétségbe a világ, csak kicsit visszafejlődött.
      - Apa, csimpaszkodhatok? - vetette oda félvállról a kérdést Gergő, miután megunta a térköveken felhalmozódó hókupacok rugdosását. Lendített még egyet a lábával, most azonban a csillogó fehér dombocska helyett több száz, arra járó cipő- és csizmapár taposta latyak mozdult a levegőbe. - Upsz... - kapta a szájához a kezét. Tudta, ez most nem úgy sikerült, mint amennyi még belefér az apja béketűrésébe. De a férfi talán oda sem figyelt.
      - Csimpaszkodni? Épp akartam követelni...
      - És ha csak kérted volna?
      - Na most szemantikán nem kezdek el vitatkozni veled. Azonnal add ide a praclidat!
      - Apu, már megint nem értem, mit beszélsz. Mondd úgy, hogy megértsem! Még csak kilenc éves vagyok, ezt te is jól tudhatod - méltatlankodott a kisfiú, de aztán átvette a jobbik, kötött kesztyűs kezébe a másikban addig szorongatott rajzlapot, és a csupasz ballal megragadta apja kezét.
      - Azonnal húzd vissza a kesztyűdet! Megfázik a kezed, tiszta piros meg lila lesz, aztán majd óbégágolsz, hogy fáj a hidegtől.
      - Óbégatni fogok, nem óbé... mi a fene...
      - Hacsak azt nem. Ja. Siessünk, hogy még elérjük az utolsó buszt!
      Három lépcsőfokot kellett lejjebb lépniük, hogy a mozi előtti sétateraszt lezáró, térdmagasságig emelkedő kőpillér megszakításában tovább haladjanak. Armand gondolatai lassan visszatérni tűntek a jelenbe. De addig mindenfelé pörgött az agya: számot vetett az emberiség múltjával, a havazással - hogy mennyire idilli így, ezekben az órákban, mert nem is emlékszik már, mikor esett utoljára karácsonykor -, sokszor ezerfelé járt, és dobogni érezte a szívét is, most azonban jobban, mint máskor. Most egészen a nyakában lüktetett.
      Reménykedett.
      Rég volt az is. Annyira messzinek tűntek azok az évek, mikor addigi hitvese végül visszaköltözött a szülei lakásába. Elhidegültek.
      Pedig hogy megmondták a nagy okosok, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Vonzzák? A keze ilyenkor mindig ökölbe szorult, ha ezen képzelgett. Taníthatnám, mennyire nem! Ilyenkor szokott megrándulni az arca is, mint amikor a finom izomfonatok nem tudják eltalálni, mosolyra húzzák vagy bosszankodóra az ábrázatát. Mert az valahogy úgy sikerült, hogy október 10-én jöttek össze - ki ne tudná, a szeretkezés világnapján. Itt már mindennek napja van a világon, de ez mégis annyira édes-komoly támfalnak bizonyult az életükben. És ugyanerre a napra esett a házassági évfordulójuk is. Tizszer, egymás után. Mindig ágyban töltötték ezt a napot. Ha pedig már kuriózumról beszélünk, mert ezt ember nem tervezheti így, valamivel több, mint kilenc éve októberben született a fiúk is. Persze, hogy tizedikén.
      Mosolygott.
      Mennyi, de mennyi vitát éltek meg aztán! Zsanett divattervező volt - most is az: a divat, a művészetek, a design, és nem utolsó sorban az ókori esztétika szerelmese -, Armand jó ideig távközlési mérnök, aztán hirtelen ötlettől vezérelve - no meg az idők szavára hallgatva, ahogy a vezetékes technológia háttérbe szorult - magánvállalkozó lett. Műszaki cikk kereskedő. Nem bizony, nem egy divatstúdió alapítója - a Zhina-Fashion & Arts máig várat magára -, hanem tv- meg fritőz-díler. Volt belőle konfliktusuk, jócskán...
      Kezdetben közösen járták a divat-rendezvényeket, bemutatókat, fogadásokat, aztán már csak a nőre maradtak az éjszakába nyúló kimaradások. Ezen múlott a sikere. Ezen is. Kreativitása mellett a jelenlétre volt szüksége. Jelen kellett lennie, a megrendelők közelében, látókörében, nem volt mese. Mégis, férjéből - ezt már ő is be merte vallani - bizalmatlanságot, irigységet, féltékenységet váltott ki az az életmód. Nem vitás, Zsanettből meg épp a férfi sikertelenségei csaltak elő rosszallást.
      Képtelenek voltak közös nevezőre jutni, kompromisszumot kötni az eltérő elvárások okán. Gyermekük napjait idővel már csak a férj töltötte ki, leginkább ő tudott igazodni a kisfiú programjaihoz, a neveléséhez. Fiatalok lettek volna és felelőtlenek? Vajon mikor nő fel az ember? Csak akkor, ha szülei távoztával magára marad, vagy ha gyermeke születik? Vagy csupán túl felhőtlennek és súlytalannak bizonyultak volna? Leginkább Armand érezte meg a felelősség súlyát, és lépett is.
      Érdekes szerepcsere ez a konvenciókhoz képest. Egy nő, aki nem annyira érezte meg az anyaság terheit - s ezért jó ideig nem is hibáztatta senki sem, így fogadta el a család -, és egy férfi, aki ráérzett az apasága követelményeire. Aztán belefáradt. Mert a férfiak hamarabb belefáradnak. Mindketten megvetették a konvenciózus kötöttségeket. Mégis egyedül ő volt, aki magában bosszankodott igazán, csendesen, legtöbbször hallgatagon, valahol belül őrölve a társas magány esti percenéseit. S mikor már reggelenként is csak a magának főzött kávé, olykor meg a kisfiú ébresztette, szavai alkalmi súlyát felváltotta azok éle.
      Zsanett egy múzeológussal költözött össze, elég hamar a válásuk után. Pontosabban a tőle tíz évvel fiatalabb férfi cuccolt hozzá, a szülői örökségbe. Megszokás lett a kéthetenkénti láthatóságokon túl a karácsonyi találkozás is, mikor a volt férj, Gergővel egy teljes napot Zsanettnél töltött, Tamás pedig azokon a karácsonyi másodnapokon elhurcolkodott egy időre. Aztán eltelt két év, és egynapos nyomavesztettségből végleges elillanás lett.
      Hát így álltak. Újra várakozón, reménykedve. Egymásra találva... újra... talán...
 

...már megint egy folytatás következik, rövidesen (most jön a dráma)...

Fáj a táj a számnak,
diadalom, a távolba kiáltlak:
állni tudtam csendben,
de rám számolt a múlt -
mégis győztem?
Kihúztam késemet már,
gyolcsba is tekertem,
s most rád állok, örök vesztes,
életedtől lélektelen testem

Illusztráció: Diadal a sötétség felett - Fábián Beáta 

Írta: Sheila Finch - Adaptáció: Landorhegyi Zoltán

      - O’Connor atya?
      Joe a honolului reptér japán terminálját, a NEXST-2-t fürkészte a hang után. Fáradt volt és elgémberedett a repüléstől – az annyira hórihorgas embereknek, mint amilyen ő pedig volt, még ez a rövid, ám zsúfolt szuperszónikus járat is felért egy úttal Los Angelesből a rémálmok felé.
      – O’Connor atya!
      Jose Luis O’Connor, avagy a Kelet-Los Angeles-i híveknek csupán „Joe atya”, végül meglátott egy köpcös férfit, kezében üzenőtáblával, melyre szedett-vedett hirtelenséggel a neve volt felpingálva, tele hibákkal. Ő is felemelte a kezét.
      – Itt vagyok.
      A tábla eltűnt. Egy pillanattal később meglátta újra a férfit, amint éppen keresztül nyomakodik a tömegen. Arab, jegyezte meg magában.

Ezen a napon is mindenfele túristák videóztak, kereskedők igyekeztek valamerre portékáikkal, mint azt tette egy rakás idegen ugyanúgy, mint évek óta mások is, milliószor.
      Az arab megérintette a kezét.
      – Jöjjön!
      Három napja kapott invitálást egy szaúdi ismerősétől, akivel már nem beszélt vagy húsz éve, s jegy is érkezett a meghívóval.

Majdhogynem már nem is gondolt egykori szobatársára a Berkeley-ből a Második Öbölháborút megelőző időszak óta, ám az üzenet sürgető hangneme igencsak meggyőzőnek hatott. Egyszer még barátok voltak; és talán ebben az új, vélhetően józanabb világban újra azokká válhatnak. Ráadásul itt kínálkozott az alkalom megszabadulni a már jó fél éve álmait korbácsoló rémségektől.
      Az arab megragadta Joe hátizsákját. Kinn egy sötétkék orosz kisautó várta, hogy feltöltődjenek az akkumulátorai. Joe a fejét lehajtva roggyantott a térdén, és préselte be magát a járműbe. Az arab pedig egy rántással kiszabadította a töltőkábelt.
      A kocsi az aszfalton oldalra billenve siklott el a parkoló repülőgépek szárnyai alatt; farolva, kicsapódva kerülgetvén a robot csomagszállítók kígyósorát. A sofőr aztán felhúzódott egy régebbiből átalakított, valamikor kétüléses hidroplán melletti stégre. A géptest üresen tátongott, de már jártak a propellerei. Míg fel nem dokkoltak. Eddigre már Joe is befészkelte magát az utasülésbe. Át sem kellett szállniuk. A kisautó mechanikus szimbiótaként tapadt fel a helyére, s már mehettek is tovább. Joe már csak annyit vett észre, hogy lefelé tekintve földtáblákat és folyókat lát, ahogy eliramodnak a szárny alatt a mélységben.

      – Most komolyan, elmondhatja, hova tartunk? – bömbölte túl Joe a hajtómű süvítését.
      A pilóta ügyet sem vetett rá. Talán nem beszélt angolul. Kicsivel később, Joe rövidebb pillanatokra el is szunyókált. És azon nyomban Annie kezeiről álmodott: finom, hosszú ujjairól, s a középsőn egy vékonyka, ezüst gyűrűről – a gyűrűről, amit nem adhatott oda.
      Aztán a képtől émelyegve riadt fel, és fejét az ablaknak támasztotta. Bűntudat uralkodott a szívében, és e vétkes hit kísérte a világ végezetéig.
      Lenn szigetek pöttyözték tele az óceán indigókék tükrét. Ezek szerint elhagyták a szárazföldet. Ránézett az órájára, de mivel elfelejtette átállítani, a számok alapján fogalma sem volt a tényleges időről. Meg mert volna esküdni rá, hogy körbe-körbe keringenek. A nap épp szembe sütött, kicsivel később a repülő mögött ragyogott, mintha a pilóta szándékosan akarná összezavarni, eközben a végtelen tenger felszínén képtelenség volt bármi tájékozódási pontra lelni.
      Veszítettek a magasságukból, s a hidroplán farkát csillogó permet terítette be, míg a vízen csúszó géptalpak az alacsonyan habzó hullámokba szántottak.
      A férfi kimászott a fehér, parti homokra, lábai gumiszerűen rogyadoztak a párás levegőn. Egy, a fövenybe olvadó színű ejtőernyős ruhát viselő polinéz kapta el aztán a karját, hogy elsegítse. A fiúnak még pisztoly is volt az övébe tűzve.
      Az összkép, egyenesen előttük, mintha csak egy musical díszleteiből penderedett volna elő: magas, a környező szalmatetős épületek fölé nyúló pálmák, villamos impulzusokkal generált színű virágok, és azok nehéz illata. Távolabb a parton kreol bőrű gyerekek lubickoltak meztelenül, egymást fröcskölve a finoman táncoló hullámokban – s mindahányan egykorúnak tűntek, talán három- vagy négyesztendősnek.
      Egy ember ügyelt rájuk, partra vetett farönköknek támaszkodva a közelükben. Megérezhette Joe tekintetét, mert a pillantása végigsuhant az újonnan érkezetten, aztán a csöppségeket figyelte tovább. Óvatosságot rejt a nézése, gondolta Joe. Vagy csak egy bűnös léleknek irányzott szúrkálás érkezett a tekintetéből?
      – Van ennek a helynek neve?
      A fiú vállat vont, és magára hagyta borús lelki világával. Az már kétségtelenül bebizonyosodott, hogy valamikori szobatársa alkalmazottainak egyike sem beszéli a nyelvét – eltérően gazdájuktól, aki viszont kiválóan emlékezett mindenre, bár akcentusa olykor túlcizelláltnak, mesterkéltnek bizonyult. Beszédstílusa ettől már-már erőltetetten negédesnek tűnhetett.

"Részegröptű félisten-madarak, Ti, asturok, columbák és főnixek. Szóljon ma hozzátok szavam, ott fenn a lebegő éter és az univerzum határperemén, segítse utatok Aer, s találjon rátok imádatom, nagy istenek, Venus és Apollo. Rólatok álmodom nap, mint nap, Morpheus segítő kezével. Hát elfeledkezett rólatok a rohanó világ, mégis akarom, a jó szellemek kísérjék gondolataitok, s féltő óvásukban ne legyen alázat és vég. Magányotokban veletek leszek. Szeretteim térjenek vissza veletek, kívánom őket újra magam mellé tudni, hát lássatok rám, és segítsetek!"

Zsanett félbehagyta a suttogást, és hirtelen nem tudta eldönteni, papírlapot vagy törülközőt kerítsen előbb. A fürdőszobából kipenderülve langyos permet szálldosott szerte hosszú, illatozón fekete hajából. - Hát elég gagyi, de jó lesz leírni valahova. Még lehet szebb is ez a kurta imádat - gondolta végig magában. - Lehetne hosszabb is, de fogalmam sincs, mit és mennyit imádkoztak az ókoriak. Vagy csupán az áldozatoké volt a főszerep?

     Halványkék köntösében a nappali felé indult volna, a bal felső fiókokban mindig akad jegyzet- és levélpapír, meg boríték - bár ez utóbbira most nem tartott igényt -, ám egy röppenésre még a konyhaablak felé vette az irányt. Kinézett a hóborított utcára; sehol egy kóbor lélek sem. Izgatottan tekintgetett a sportpálya kosárpalánkjaitól takart sarok felé, aztán csak tovasiklón konstatálta, Básthyka, a fűszeres is bezárt már az ünnepekre. Visszaeresztette a selyemfüggönyt, közben azért beleszagolt. Reggel mosta. Levendula illatú az öblítőtől. Elmosolyodott.

     - Csak jönnének már! - mondta ki hangosan, s mikor hozzátette a "lécci, lécci"-t, ugrált is egy picikét, mint kicsilány korában, ha nagyon akarta, hogy bekövetkezzen valami. Erre persze mindent apró cseppek borítottak be: a piros és fehér, két  damasztos terítéket, a kristálytiszta poharakat és tányérokat, a konyhát széltében, mindenütt. - Bakker, hol az a törülköző?

...folytatása tüstént bekövetkezik, tucatnyi órák kérdése...

Szép így a szegénység!
Fityiszt mutatva ömlengő érzéseknek,
nyugalom ez, egyszerűség
Szerzetesi derűvel,
rongyokban üres asztalok mögött,
hol ha kell sincs helye a búnak,
nem bódíthat a más kárán faló világ
Senki sem látja éhem,
s hallhatja ki merengésem
a falak résén át

Szép így a magány!
Madarak alkonyi énekében
szembetűnődve az esttel, s mi parány,
erőtlen testtel erőt gyűjtve,
lomb-árnyak közt felidézve
mámoros hajnalokat,
ágyat, szobát, s egy testnyi meleget
képzelve szép így a magány,
ha az időbe vész az érzelem
De ha mégsem?
Tűzverem,
kimerült vicsorgás, elvérzés, félelem,
örök-reménytelen, éjbe zengő kín,
s a völgy mélyén, lenn halkan gyötrő,
távoli, viszonzatlan szerelem.

Kineveztem a hirtelen jött szabimat alkotói szabadságnak.

Miközben kiheverek dolgokat - és mosok, ahogy szoktam a munkahét után -, máris azon gondolkodom, hogy osszam be a rám szakadt lehetőségeket ügyesen. Úgysem úgy lesz, ahogy eltervezem.

www.youtube.com/watch

Igen, már megint az az illúzióm, hogy nem vagyok eléggé szeretve. Tudom, ez a hiszti. De felülkerekedek magamon, legalábbis elfoglalom a gondolataim olyan nemesebb dolgokkal, amik jól terelnek.

• A megmaradt késő római isteneket és félistenségeket kutatom ma délután, hogy nyitókép születhessen az amfórámhoz. Főhősöm - Armand lesz a neve - egy római kori váza-utánzatot vásárol ex-nejének, aki a Római Birodalom dísztárgyainak és külsőségeinek "megszállottja". Kisfiával - ő pedig Gergő - szentesti látogatásra indul az újra egyedül maradt exhez, ám egy hirtelen gikszer megváltoztatni látszik valamennyi korábbi tervét. Talán másodszor is szerelem lesz, de lehet, újra előtérbe kerülnek a nő korábbi értékítéletei róla... Úgy viszont hókupacok alá rejtőzik az illúzió. Nem hivatott eldönteni a történet teljesen ezeket a kérdéseket, de szeretnék olyanokat elgondolkodtatni, akik már kerültek hasonló helyzetekbe.
• "Vezeklés" címmel kész, és most már végleges az újabb fordításom is (ez korábban már szerepelt az AMF-en is, de szerzői jogi dilemmák miatt onnan levetettem, itt viszont a blogban elsiklok dolgok felett - ha rám szólnak, intézkedem, de szerintem a kutya sem fog törődni vele, az olvasó meg csakis jól jár a terveimmel)
• Bloghelyzetbe hozok idővel két-három olyan novellát is, melyeknek sem fordítója, sem írója nem vagyok, de referenciaművei az alkotásaimnak. Erről további részletek majd később...

www.youtube.com/watch

De addig is, alkotói szabadságon vagyok, hát elkezdtem, ezt már - "I can Talk" - elmondhatom, november 17-ig...

Beidegződésektől menekülök...

Nem is tudom, mennyi ideje. Tíz éve csak annyi volt a gond, hogy nem hajoltam utána, ha kiesett a kezemből valami. Megvolt az okom rá. Az IBM-re vezethető vissza. Tisztatérben dolgoztam, szkafanderben - hírbeszámolókból ez az a bevágókép, mikor üvegfalak mögött fehér ruhás emberek (fejfedővel, gumikesztyűben) matatnak apró-pici dolgokat. Szabálya volt a helynek. Számítógép merevlemezeket raktak össze - én karbantartottam a robotokat és az operátorok lelki életét -, amely körülmények miatt állandó ellenségeink a szálló por és az elektrosztatikus kisülések lehettek leginkább. Kismérvű helyváltoztatáshoz csakis a gurulószékeken ülve maradhattunk, a tisztatérben tilos volt a rohanás, Nürnbergben készült különleges papírra lehetett csak jegyzetelni kizárólag ide használható rost-tollakkal, és a leesett tárgyak a térdünk alatt már "mocsárba" kerültek. Mert a függőleges légoszlopok oda, a padlószint közelébe kényszerítették a porszemeket. Máshol - feljebb - egy köbméternyi levegőben mindössze 100 porszem keringhetett. (Ilyenek a szilícium mikrokristályok, s az emberi bőrdarabok, melyeket a testünk - különleges téroptikával jól látható - csak úgy prüszköl le magáról.) Persze ezek voltak a leírt szabályok, mi meg a 45 fokos rámpán kerekes-székes rapid-versenyeket rendeztünk. Nem részletezném tovább, mert még véleményed alakulhat rólam. Ettől még kiválóak az IBM-termékek.

Szombaton randim volt. Úgy néz ki, most már havonta kiérdemlek legalább egyet. Hú, mi szar leírni. Havonta egy nagycsalódás bőven elegendő. Egy hónapja Pakson, most Dunaújvárosban. Az a fixa ideám, hogy kiállításra hívva egy hölgyet, méltóan színvonalas programja lehet ez mindkettőnknek. Nem beszélve arról, hogy ez nálam már egy beidegzett próba is. Tényleg mennyire tűri a művészeteket, és van-e véleménye róluk? Mert ha van, rólam is lehet, és így fogadom őt el igazán.

Nagy arcért nem megyek a szomszédba. Lehet annak valami jelzés-értéke, hogy a randi előtt egy órával telefont kaptam egy ismerkedős oldalról, hogy valaki szívesen szeretne? Mert ott látott, meg a számom is. Én megköszöntem, és ő is, hogy megbocsájtok a zavarásáért. Persze azonnal átvizsgáltam a napi horoszkópomat, hogy most mi van. Ilyen csúcsforgalmam már rég volt a lelki- és nemiéletem környékén.

Az szerintem kapufa volt, hogy azt mondtam M-nek, ne öltözzön (na nem fel, csak ki), mert manapság már nem szokás - itt a kisvárosban legalábbis nem. Ám ez az ünnepélyes megnyitó furcsamód hemzsegett a kiöltözött emberektől, zzzz...

Én topi voltam, a lány csinos - ámbátor a képéhez a legkevésbé sem hasonlított (sajnos - ez már beidegzett szokás lesz a későbbiekben is? na igen, mire valók a tíz esztendős fénykép-albumok!) Mondják okos emberek, hogy ha elkezdesz hasonlítani az útlevél képedhez, jobb, ha végrendeletet fogalmazol, de az az érzésem, ez az eset most nem ilyen volt. Bementünk, fitymáltuk Cyránski Mária szobrait és kisplasztikáit (mellesleg nekem tetszettek), az aktoknál elidőztünk azok életszerűségét taglalva (szimpatikus volt a téma, pláne a lány által kezdeményezett összehasonlítások okán, mármint hogy van-e különbség közte és az aktok között, és majdnem villantott). Aztán ugyanazzal a lendülettel, ahogy befutottunk, távoztunk. Hát ennyit az állandó jelenlétemről a helyi művészeti rendezvényeken, hogy állandóan jelen legyek a szemek előtt, hogy mindig lássanak... Hát hogy leszek így félisten?

Beszélgettünk hazafelé. Feléjük. Az a beidegződésem, hogy ha közvetlen vagyok, közel hajolok valakihez, mit sem törődve a személyes "intim-szférájával", az aurájával. Nem csak topi voltam, szerintem a kabátomat sem mostam ki, mert hiába nem gyújtottam rá egész este, mégis érezni lehetett a múltam. Szóval, szerintem bűzlöttem, pedig a reglapomon erről egy szó sem szerepel. Folyamatos volt a beszélgetés, nem támadt oly fajta különös csend, ami kínos lehet, mégis olyan benyomással búcsúztam, hogy nem lesz folytatás. Mert nem szereti a csokit. Meg engem sem... még ha korai is az illúzió. És azóta sem keresett. Hát majd begyógyul ő is a többi emlékem közé.

Most lesz az első éjszakás napom. Beidegződésem, hogy csukott szemmel pihenek, és hallgatom az indulás előtt a csendet, meg a riasztásra állított tévét. Aztán ébresztő!

www.youtube.com/watch

Jó éjszakát!

A Renault-k a külváros felé vették az irányt. Felgyorsult a tempó, felvettük a városi közlekedés megszokott nyolcvanas sebességét (valószínűleg gyorsforgalmi lehetett az az út): nem kellett szégyenkezni; most hogy már nem városnézésen jártunk, a buszok gyorsulása egy-egy közlekedési lámpa szabad jelzése után közel azonos volt a többi személygépkocsiéval. Tisztességesen haladtunk, csak úgy rohantak mellettünk a fák, a házak, az emberek, a járművek. Tetszett a sebesség. A sofőr bekapcsolta a franciák egyik könnyűzenei rádiócsatornáját, s tetszett a zene is. Nagyon. Akkoriban voltak friss slágerei a máig ismert, sőt időnként visszatérő énekes/modell/színésznőnek, néha-néha botrányhősnek, Grace Jones-nak. És meghallottam egy nagyon kellemes, jellegzetesen francia pop-stílust, amit később Dortmundban tudtam személyhez kötni és meglepődni. Stephanie volt az, a monakói hercegnő. Akkoriban elragadott ez a stílus, és máig megborzongok (libabucka) és mosolygok, ha hallom őt.

www.youtube.com/watch

(Na jó, végülis Marilyn mellett Stephanie poszterekkel volt tele aztán a szobám fala).

Egy jókora külvárosi raktárcsarnoknak kinéző épület hatalmas tere mellé érkeztünk. Kiderült, hogy a város nyugati, pénzügyi zónájában vagyunk - bankok bankok hátán -, s a teret, ahol megálltunk, Mars-mezőnek hívják. Ha jól emlékszem, Párizsban van egy hasonló hely. Az elnevezések története között viszont annyi a különbség, hogy Nantes-ban nem a forradalom idejéig kanyarodnak vissza a szálak, hanem mindössze a II. Világháborúig, 1944. augusztusáig. A terület egy, a Szövetségesek által, a Partraszállást követően megnyert tankcsata emlékét őrzi - a náci csapatok végső visszavonulásának kezdeti idejéből.

Talán valami emlékmű is volt a közelben, ahol felállt az egész dunaújvárosi küldöttség, hogy jó pár fotós körbevegyen bennünket, s néhány ezer villanással lecsattintson minket. (Na, itt kezdődik a sztársáv...) Ennyi volt az egész, de mégis ezután jött a java. Egy régi kis Citroën, két kelekótya pasassal...

www.youtube.com/watch

Indultunk volna tovább, amikor a buszok mellé szó szerint becsörgött egy CV4-es kacsa. A kocsiból ki szeretett volna szállni - de kezdetben nem sikerült neki - egy torzonborz, fiatalos külsejű, szakállas figura. Rázta az ajtót egy darabig, mire az végre engedett. Gyorsan kipattant, s visszacsapta, mire abban a pillanatban a felénk eső, hátsó kerékről leesett a dísztárcsa, és gurulni kezdett a hatalmas, üres betonplaccon. A pofa megkergette, közben intett nekünk, hogy el ne menjünk, mindjárt jön, csak kis problémája akadt. Hosszú vadászléptekkel, amúgy lompos-hippisen becserkészte a guruló (még mindig guruló) tárgyat, visszafutott vele a tragacshoz, s felrugdalta a kerékre, jobb megoldás hirtelen nem lévén. Dolga végeztével most a buszokat kezdte becserkészni. Odalépett a csukott első ajtóhoz, és vigyorogva bekopogott. Szisszent a légcsap, a szelepek kitárták az ajtót, ő pedig fellépett, s régi ismerősként üdvözölte úgy a sofőrt, mint Dókusnét. Valóban ismerhették egymást.

Ott állt a fiatalember a busz szélvédőjénél, intett felénk egyet, s vigyorgott, mint aki rettentően örül valaminek - mondjuk, nekünk. Talán akart mondani valamit, de hirtelen enyhe zavartság jelent meg a tekintetén. Azonnal jövök - intett újból, és visszalépett a városba. Ekkor vettük észre, hogy lenn ül még egy ugyanilyen, jól öltözött, nyakkendős, de a végtelenségig ZZ Top-forma, övig szakállas férfi a Citroënben, s mivel neki abszolút nem sikerült mégúgyse az ajtóval megküzdenie, ő is rázta a kocsit, mint egy jópofa csimpánz az állatkerti ketrecet. Mozgott vele az egész Citro, oldalirányban ide-odajárt.

Eltelt vagy öt perc (és mindenkinek fájt már a hasa a nevetéstől, természetesen), mire visszatért az előbbi, roppant szimpatikus és hóbortos úriember a hozzá sok mindenben hasonló másik pofával. Végülis rájöttünk. Ők a fesztivál szervezői, és ők felelősek a szállásunkért. Abból az alkalomból találkoztunk, hogy megkérjék a sofőrt, kövesse a Citroënjüket egy közeli kis faluba.

www.youtube.com/watch

La Chapelle sur Erdre

Egy falu, vagy inkább kisváros Nantes-tól északra, úgy 10 km-re Châteaubriand irányában. Dombokkal, erdőkkel és egy - azokban a napokban épülő - autópályával körülölelt hely a Loire közelében. Romantikusan gyönyörű. Ide kellett mennünk, elhagyva a nagyváros forgatagát, belecsöppenve a vidéki, csendes este nyugalmába.

Chapelle jónéhány polgára egy ún. egyházközösség tagjaként éli dolgos, tevékeny hétköznapjait. Ezek, a nagy többségükben családos és mindenekelőtt zeneszerető emberek vállalták el, hogy énekkarunkat kettő-hármasával szétosztva elszállásolják. Érkezésünkkor már ott álltak mind a közösségi klub épülete előtt (ez egy önálló házikó, melyben rendezvények számára egyetlen, ketté választható terem van, a mellékhelyiségekkel - és semmi több), szemben a városka templomával, egy gyönyörű, apró téren: a piactéren. A már megszokott üdvözlés után - a vezetők üdvözölték a vezetőket -, bementünk a klubba, feálltunk rendben, és egy rövid koncertet rögtönöztünk. Eddig még nem találkoztunk olyan franciákkal, akiknek nem tetszett volna az előadásunk - és most sem -, annak ellenére, hogy mi már éreztük, rettentően fáradtak vagyunk, és nem megy az egész úgy, ahogy kellene: hatalmas tapsot kaptunk. Aztán elkezdődött az embervásár.

Sajnos, más kifejezést nem tudok erre: elkezdték szétosztani embereinket a különböző családok között, s bizony nem minden úgy alakult, ahogy mi szerettük volna. Persze ezt a gondot kizárólag a fáradtság okozhatta (s azt is, hogy akkor egy kicsit megalázónak tűnt, s az út legkevésbé felhőtlen pillanatainak ez az egész hacacáré), mert idővel ráébredtünk, mindannyiunkat egyenlően óriási szeretettel vártak, s a hátralévő napokban mindent megtettek azért, hogy kiválóan érezzük magunkat.

www.youtube.com/watch

Már mindenkit elválogattak. Az egész úgy folyt, hogy mikor kiállt egy család (általában egy házaspár) a szervezők mellé, kiválaszthatták, a teremben álldogálók közül ki a legszimpatikusabb számukra. Ki vagy kik, ha több embert is magukhoz tudtak venni. Ha pedig ez sikerült, sorban jöhetett a következő francia család. Szerettem volna ahhoz az úrhoz kerülni, aki egy rendkívül bájos, szőke lánnyal jelent meg a helyszínen, de ez nem rajtam múlt. Nem lett volna rossz, hiszen mindjárt lett volna egy plusz programom: kicsit jobban megismerkedni a hölggyel, ami abszolút nem sikerülhet a kevés találkozás miatt, ha máshova kerülök. Hát ez a kellemes program elmaradt - persze mindvégig csak nyelvgyakorlásra gondoltam, na. Mint kiderült: a leányzó egyedüli gyermek a családban, és érthető módon ők két lányt, Domit és Marit választották. (Azt hiszem.) Végül már csak a szőrös (Voya) és én maradtam a terepen - velünk szemben pedig még legalább öt család. Tehát nem mindenkihez kerültek vendégek. A mi új "apukánk" Ives Piffard úr lett, párja pedig Jeanie névre hallgatott. Negyven körül járhattak, de Jeanie például messze fiatalabbnak érződött (s nem is volt ronda, sőt - mindketten nagyon szimpatikusak voltak).

www.youtube.com/watch

Bevallom az idő távlatában Jeanie már a szőke hercegnőként jelenik meg előttem. Szó szerint Stéphanie szőke változataként - ugyanaz az úszó múlt az alkatát tekintve, persze ő nem Grace Kelly kicsilánya

Mire szétoszlott a társaság, teljesen beesteledett. Mindenki autóba szállt, és elindult "átmeneti otthona" felé. Most, hogy már tudtuk, Piffardék értünk jöttek, velük tartottunk Ives Peugeot-jához. Még nem tudtuk, hová megyünk, de nem is ez volt a fő probléma. Még a kocsiban röviden meg kellett tárgyalnunk, milyen nyelven fogjuk tartani a kontaktust. Én angolul beszéltem (németül, olaszul és franciául akkor még nem), Voya angolul és németül is keveset. Piffardéknak nem jelentett gondot egyik nyelv sem. Fő iránynak az angolt bocsátottuk előre, de ha nem sikerült valamiben a megértés és megértetés szintjéig eljutni, jöhetett Voya. Ők mindketten mindkét idegen nyelvet beszélték egy kicsit, de míg Ives érezhetően az angollal volt jóban, addig Jeanie inkább a németet beszélte jobban.

www.youtube.com/watch

www.youtube.com/watch

Her Majesty Princess Stéphanie de Monaco, Countess de Polignac (Stéphanie Marie Elisabeth Grimaldi). My ever famous person. The wild child, as the mother, Grace lovingly called her. Stéphanie was a singer (and many others), and she's got many promo videos. After so long time, there are several clips available on the YouTube. It wasn't so earlier. Very big thanks to the Princedom of Monaco for it, for the possibility and their admission. You are always on my mind and fairytales. Mérci á l'adventure!