Gavallér-csapda

Belépés csakis múzsáknak! Időket helyezek párhuzamba. Napló a múltból, s a jelenből - aztán majd a jövőből. Mert keresem a színeket. Árnyalatokat a hétköznapok, s nem egyszer az irodalom párhuzamában. S keresek valakit... Téged, hogy olvass... Talán majd látlak még.

Naptár

december 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Friss topikok

  • Landor: Szia Norci, épp a Duna-korzón cseréltünk erről véleményt áhított első könyvem szerkesztőjével, Ber... (2011.05.29. 17:59) Csak kicsit bánom
  • Landor: Angel, nagyon kedves vagy, hogy olvasol. Szívesen várom kérdéseid a harmax@euromail.hu címre, aho... (2011.03.12. 08:25) Megígértem magamnak
  • Landor: Kedves Vali, levélben, telefonon vagy skype-on térjünk erre a kérdésre vissza. Küldtem egy üzenet... (2011.01.28. 15:46) Novum levél
  • Landor: Hi-hi :-) (2011.01.28. 07:45) Modern Mephisto-féle
  • Landor: Köcce - mint máskor is :-) Ölellek! (2011.01.28. 07:45) Nem aludtam

2010.10.18. 23:07 Landor

Meine Liebe, Meine Alma Mahler

Sohasem volt olyan múzsám, mint az egykoriaknak. Azoknak a Nagyoknak. Mahlernek, Kokoschkának, Gropiusnak és Werfelnek ott volt Alma. A hideg szerető. A múzsa. Talán, ha száz esztendő visszapördülne, s a szecesszióbeli Németországban találnám magam, nagyobb eséllyel indulnék a nemek és igenek harcában. De addig, szívom a... fogam, ha a munkaadóm úgy gondolja, tizenkét órázni invitál - szabadnapra nyolc órányi oktatást találtak, s a mentesülés csak szabadság kivételével lehetőség. Ugye, ennél ne legyen nagyobb gondom?

Néha témáktól eltáncolok, s visszatérek. Mert múzsám úgy még lenne. Néha az, akit megérzek, akit közel engedek vagy enged ő engemet. Olykor meg váratlanul más. De kiből lehet igazi támogató, serkentő egyéniség? Nem titok. A dicséretek sosem segítenek a művészetekben újat alkotni. Az elutasítás, a közöny, a magnetizáló-ridegség az igazi ihlető. (Aztán persze lehet olyan valakiből is múzsa, akinek a személyében logikai ellentmondásba ütközik az ember: mert édes és szerethető, segítségre szoruló, talán pillanatokra elesett, és kívül-belül gyönyörű, akinek nem mer senki sem a nyomába érni, mert látszólag más köti le, mégis velünk marad délutánokat, estéket...) A lényeg, hogy meg tudjuk mutatni, mit is érünk. Hogy valamiért/valakiért igazán küzdeni kell. A tespedtség sosem szülhet semmi jót. Nikolnál most is ég a lámpa, most is rám gondol, mert újra kéretlenkedtem nála. Innen látok át az utca túloldalára. (Levelet kapott) Depressziós. (És bocsánatot is kért emiatt. Legalább szóra méltatott) Mennyire ismerős, régi érzés. Exem is az volt, depis évekig. Mindenre van ellenszerem, csak magam ellen nem lelek. A tehetetlenségemre nincs gyógyír.

Sohasem volt olyan múzsám, mint az egykoriaknak. Almához Ausztriában kellett volna élnem, németül beszélnem - máig nem tudtam megtanulni németül -, ahány nyelvet bír az ember, annyi lélek költözhet belé. Az angolt szerettem volna még jobban megtanulni. Egyszer majdnem Dél-Afrikába indultam, hogy gázvezetékek mellett tevékenykedjek. Nyelvet szerettem volna tanulni, s pont a nyelv hiányos tudása volt a felvételem elutasításának legfőbb oka. General Electric Gas & Oil Project. Sosem felejtem a cégnevet. Miattuk tanultam meg autót vezetni (máig nem bánom ugyan), és miattuk törtem ripityára Budapesten az első autóm. Fáradtan hazafelé a veresegyházi, második interjúról sávot tévesztettem, és merészkedtem. Aztán BKV-busz, betonoszlop, péntek délutáni csúcs. Újjászületés. Végülis jó, nem miattuk: miattam, magam miatt, hisz én vagyok az élet irányítója e testben.

Sohasem volt szerencsém külföldi múzsát találnom. Angliába sem azért indultam volna a British Telecomhoz, csak életben maradni. De sorolhatnám sokáig, Intel Észak-Írországban (az IBM utánunk nyúlt), BT Manchasterben (Románia az EU-hoz csatlakozott, olcsóbb feketemunkásokat szállítottak nálunk)... Mindig csak remények az utolsó percig, aztán itthonmaradás. A nők, az édesek pedig mindig azt hitték, menekülök mellőlük. Pedig csak jobbat szerettem volna, felfrissülést a kapcsolatunknak. Mindig jobb, mindig több szerettem volna lenni. Értük.

Yeah, volt egy tizes a zsebemben, százas lett, mire rátaláltam. Mégis, most hol van a tizesem? És még ilyenek. Egy napom van olyan, hogy utánfutókat döntök a gépgödörbe, másikon csendben verset írok, irodailag. Ilyen gondoknál maradtam. Múzsák kellenének. Nőket körém, izibe! Megjegyzem, hozzám egy nőnek még pszichiáterre is szüksége lesz - vagy rám. Enélkül egy tapodtat se tovább!

www.youtube.com/watch

 

photo: Brenda Tremblay

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://gavaller-csapda.blog.hu/api/trackback/id/tr562382385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Norr 2010.10.20. 14:21:00

Szerintem a dicséretektől kaphat szárnyra csak igazán a művészet. Az elutasítástól szorongóvá válik a lélek, alkotni képtelen.
Mindenki depressziós, mert még senki nem nyitotta ki a száját és mondta azt: Ez így jó, ez pont így jó, ahogy teszed, ahogy gondolod. És ha ez sem elég, el kell gondolkozni azon, hogy miért nem tettük meg azokat a dolgokat, amiket mindig is szerettünk volna. Csak mert akkor nem marad időnk a depresszióra.

Landor 2010.10.20. 15:10:37

Meg szoktam különböztetni a dicséreteket és a hideg közöny kiváltotta állapotokat. Mert a dicséretek, számomra eredendően, a lelkem szomjúságtételeinek csillapító elegyei. Nem élhetek nélkülük. De ahhoz, hogy bármiben is előrelépjek, nyilvános semmibevétel szükséges. Én vagyok ezzel így, s biztos vagyok benne, nem általános ez a felfogásom. De hiszen mindannyian egyedi szubjektumok vagyunk. A lelkünk mégis telhetetlenül szomjas és éhes...
süti beállítások módosítása