Don't place your dreams in the hands of those whom can destroy them. / Ne helyezd az álmaid olyanok kezébe, akik összetörhetik őket! / No pongas tus sueños en manos de aquellos que pueden destruirlos.

Paulo Coelho üzenete ma délután

...az október 5-i írás befejező folytatása...

Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes-öles evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes, szárnyas dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján – a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. „Pofátlanok” – harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

(3)

Újabb napok, újabb taktika…

Újrafenn együtt: a diók, egy mezítelen férfi s a legyek. Palotai szabadságot vett ki, mert képtelen volt figyelni munkájára. Sikertelen tárgyalások, üzleti találkozók – kedden még Altmann úrral is összevitatkozott, az anyacég képviselőjével keveredtek feszült szócsatába. Pihenni küldte az irodavezető, ő pedig mindenkit el maga mellől. Gabikát, Nikolt, a postát sem vette át.

Elmaradt dokumentációkat tanulmányozott, s bármikor a konyha felé járt – mert oda helyezte át a dió végezetet –, egyet-kettőt szétszorított a szemekből. Aztán visszatért a papírokhoz. Így fogadta meg magának, csak mindig pár szemet, ha arra jár.

De már nem takarított, a szennyes dombokban állt – szétdobált ruhák a parkettán, az ágyon, a széktámlákon. Ételmaradékokat hagyott minden asztalon. És akkor indultak el az órák.

Noha óraszerkezet csak egy volt, az arany Rolex egyedül a polcon, a gyári tokban, díszesen, s a BlackBerry mérte még az időt, bár a telefont most kikapcsolta, még az akkut is kivette belőle. Mégis valami ketyegett. Valamik… mert a szobákat ölelő csendben, a lassan belopódzó estéken különösen, olykor cirpelés, néha csupán koccanások törték meg fülzúgása hat kilohertzes mélyűri nemtörténéseit. Nem figyelt rájuk, vagy ez volt a legkevesebb?

Lezuhanyozott, vízbe merítkezett, volt úgy, hogy óránként. A konyhába sietett, fel sem öltözött, feleslegesnek tartotta. Mert megjelentek a legyek, összejárták, összepiszkolták a szemét, száját, vastag könyökét és vállát. A vádliját is… most nézte. Szomorúan konstatálta, hogy ismét a colitis jelentkezett rajta: sejtjei maguk ellen fordultak évente egyszer, és ezúttal  sajgó térde alatt a bal lába is felvizesedett. Felduzzadt a vádli, hát ezt érezte izomláznak, pedig futva sehová sem sietett. Még jó, hogy csak bal kézfeje fájt még – a horgascsont felől mindene húzódott –, de erre sem igyekezett ügyet vetni. Legyet hajtani kiváló még a bal keze. Diót meg a jobbal morzsolt. Egyszercsak kettőre sikeredett: széttört a szem, s így nyílt ketté.

Onnan hallotta, hogy…

– Jujj, jujujj!...

Csak annyit tudott válaszolni:

– Bocsánat!

És ruha után kezdett keresgélni. És csak ekkor lepte meg belső árnyékait a felismerés fénye, hogy tulajdonképp a diótól kért elnézést. Egy dióhoz esedezett… illetve egy benne lakozó kis alakhoz.

Jobban meg kellett néznie. Mintha egy emberi csecsemő nézett volna vele szembe dióhéj bölcsőjéből. Volt neki miniatűr testecskéje, kezecskéi – melyeket, olybá tűnt, a szeméhez emelt takarni a látványt –, s volt egy nagy feje. Aránytalanul nagy. De a kezek – csak e pillanatban formálódtak igazán… ollóvá. A test pedig, így, hogy a férfi formákkal tudta társítani, sárga-fekete csíkozatú, szőrös potrohhá vibrálódott. És még egy fekete valami formálódott, türemkedett elő, megnyújtva a testecskét. Tűhegyesen meredt ki a dióbölcsőből. Egy… egy… fullánk. Az volt.

– Utálom a rákot, vagy darazsat, vagy mi a rossebet – kiáltott Palotai, és emberfeletti erővel sújtott az asztalra, hogy kalapácsot meghazudtoló pusztítást végezzen. Diótemető lett a konyhaasztal, a konyha.

Éjfélre pedig a ház. Elodázhatatlan kényszerből jött elő a tűz ötlete. A pincébe higító került, Palotai Ronaldra pedig vizes ruha – de az már a tűzoltók iránysugara jóvoltából. Késve érkeztek, ki tudja honnan, mégis jól kiszámolt időre, hogy egy életfejezet roncsai a jótékony feledésbe rogyjanak.

Reggelre már csak egy szürkére perzselődött memento mori füstölgött foltokban a kerti fák és virág lugasok árnyékában. A rigók éneke, mintha újjáéledést hirdetett volna, keveredve a költözni készülő fecskék önfeledt, életteli ricsajával. És keveredve valami zajjal, valami ketyegéssel… Ki tudja honnan?

Landorhegyi Zoltán, Dunaújváros, 2010. október 12. 12:11

photo: taken from "Men in Black II" by Sony Pictures

A szomszéd öltönye
pocsárba merítkezett
- most kupacnyi emlék
az utca porán

Korán fiókba tett
ceruzák, könyvek
falrésbe gyúrva -
a fény söpri létüket,
s halál-hidegét
lehelve tárja eléd
az infra tartomány

Két perc volt
a vasárnap vége,
a kanalak a lúgba téve...

Hinta alja
sárba nyomva
- belerogyunk

Mondd,
lesznek-e még
itt százévesek
a fák,
és istenek az emberek?

Devecser, 2010. október 11. 18:31

Nap végére szántam, mégis a hajnali órákban (9), a megtisztulás pillanataiban született a felismerés, ami rányomta a súlyát egész napomra, de a kezdetekre feltétlen. Most aztán nagyon ideges vagyok. Talán még halott ember is.

Elfogyott minden édesség itthonról!

Sehol egy csoki (se az asztalon, az iratok között; se a könyvespolc rejtekén), sehol egy nápolyi, pláne somlói a hűtőben - az meg üresen tátong, leszámítva a tortellini-csokrot az alsó polcon, a tejfölöket, tejszíneket (habokat és köcsögöket), szalámikat, üdítőket, citromos sört, jégsaláta-lerakatot, majonézes tojás- és krumpli-salátákat, mustárt, tojást, paprikát, tormát, élesztőt... Élesztő, ébresztő... Bakker, ketchup-ot sem vettem a diótörőt összevérezni!

De ezek nem érdekelnek. A mélyhűtőben sincs fagyi (csak azok az idióta pulykacicik - bár később éhes lehetek még -, a halfilé, a petrezselyem, a szivecskés jégkockák, a gesztenye), lentről akár a gyümölcsös joghurtot is hiányolhatnám, mert a foszlós kalács ott virít a kenyeresben. Hú, szerintem hoppá! Gesztenye. Túlélő vagyok! Túlélem magamat.

Akkor is feladatom van!

Mint minden napra. Meg minden öt napos ciklus után: mosás. Bevásárlás... Csooookkkiiiii! És először novella befejezés, majd levélírás B.a.-nak. Pedig megmondtam neki, egyről szólhat minden találkozás. A zongorista ujjaim formában tartása, és nem a zongorázásra gondolok. Többet akar. Talán már zongorázni is?

Azt hiszem ma még nem is válaszolok. Majd talán ért belőle. Nem tudom, mit akarok. De erre nem vagyok felkészülve. Talán túl magas mércét állítottam magam elé. Igényes lennék? Nem, inkább szánalmas - nem igazán istenszerető... Most talán nem mosolyognak rám az Égiek. De most megvagyok nélkülük, itthon vagyok, pihenek. Egyedül.

Mert majd ilyent akarok...

Ez már a TTT!!

Szerkesztette: Pap László

Eltűnt a folyó a híd alól,
Üresen tátong a meder, mint egy sötét árok,
Nincsen szél, mi vitorlám feszítse
Átok kering köröttem: örömtelen, szótlan, álnok

Szaladnék valahova, kifelé a világból
Kifelé, el innen, de lábam alól
Hiányzik az út, mely mutatná az irányt,
Riadva lépkedő vándornak ismeretlen tájon át

Eltűnik lassan, nincs a versben szó,
De biztató napfényben merengek
Van, hogy minden értelmetlen. De ugye tudod?
Nagyon szeretlek! Nagyon szeretlek!

Vázlatok Gavallér-csapda című írásom forrásjegyzeteiből...

A nők megkeserítették az életét. Ha így tetszett, mondhatta így is, de valójában Indi sosem így gondolta. Keserédes beletörődéssel kellett tudomásul vennie, hogy bizony a Nők tudomásul sem vették igazán, miközben ez a tény leginkább színessé, inkább mint a mögötte rejlő szenvedéssé varázsolták azt a jó pár évet, amit eddig maga mögé kényszerített.

Időbe tellett így felfognia az egészet. Pufók kisgyermekként - mit pufók, kifejezetten kövérként - taszította a lányokat maga mellől. Nem segített sem a kisiskolás bohósággal elkövetett megannyi merénylet, a nekifutásból hátitáska roppantások, a biciklis lekövetések - sem a később már tudatos önfejlesztés tengernyi igyekezete. Egy magányos srác ködlépései voltak a kísérletek, koncepció nélküli elhatározások, melyektől csupán az önbizalma roggyant a föld alatti csatornák szintje alá...

Bár talán a fantázia sok mindenen segített.

Mert gondolataiban tovább lépett. Testi közelséget loptak álmai az éjszakákba, s nappalokba is. Világszépeket képzelt maga köré. Aztán felkészült belőlük, meséket kerekített. S a történetek szövésében túllépett akkori önmagán, de talán a környezetén is. Álmaiban finom úriemberként élt, választékosan fejezte ki önmagát, és sosem élt vissza senki kegyeivel. Magyarázatra szorulna az utóbbi kitétel, de elég legyen annyi, egy érzékeny lélek született, akit érezni kellett, ha odalépett bárki mellé. Míg mások szórakoztak, ő a szórakoztatókat tanulta, s ismerte ki. Míg mások beleélték magukat a javaik alkotta közegbe, ékszereket aggattak magukra, ő ékszerré csiszolódott, észrevétlen.

Gimnazista évei után nem sokkal - fiatalságukat még kevésbé vezérelték az anyagias értékek - maga lepődött meg a legjobban, mikor (bár elmaradva kortársaitól) egy lánnyal ismerkedve, választ kapott a közeledésre. Hazakísérhette. Egy másik ékszert. Mert gyönyörű volt a lány - kívül s belül egyaránt -, a fiú maga sem hitte, hogy ilyen történhet. Mert figyelni kezdett az addigi külső- mellett, a belső értékekre is. Varázslat volt minden pillanat közöttük, úgy együtt. A fiú azt várta, mikor ébredhet fel az álomból - vagy ébreszti valaki, mert a többiek biztos hülyéskednek. De már a második sétájuk hosszabbra sikeredett, mert a lány - Erdélyből érkezett - úgy akarta, hogy a völgyek rövid útja helyett hegyeket kerüljenek. Nem akart gyorsan hazaérni, neki a fiú kellett, s több idő, amit vele tölthetett. Első csók, s megannyi - testileg ugyan ennyi sikeredett -, de lelkiekben a fellegeket járták. Egymásba hangolódtak pár hét alatt. Érett, felnőtt szerelem készülődött, siheder létüket meghazudtoló - ám szülői szavak vetettek véget az igyekezetnek. Indit akkor érte az első igazán gigászi pofon, mikor ráébredt: gazdag, nem igazán munkás származású hitvest szánnak a lánynak. Ebben pedig koruk legkevésbé sem előrehaladt volta sem korlátozta a számító elődöket - lányuk csakis jegyben járhatott, mással, csak úgy, senkivel. De hát iskolás volt, gimnazista. Na de mindegy volt az.

Meglehetős közönségességgel fogalmazva a trauma újabb képességeket fejlesztett Indási Pálban (hát innen az Indi név, ha valaki rákérdezett - nem Indiana Jones, s nem is az Indie Pop alkotta zeneőrület adta a nevet; lehetett volna Sipál is, de ismerve és tiszteletben tartva egy élet-művész elég egyedi és hasonló családnevét, megmaradt ISP-nél és Indinél, ki-ki egyéni belátására bízva baráti körben). Nos, ha közönségesség, hát tessék: olyan beszélőkéje lett, olyan szövege a fiatalembernek, amivel sorra-rendre szövegelte le a bugyit a lányokról. Évekig tobzódott a felületes testi örömökben, mintha csak az elmaradását szeretné behozni...

a folytatás talán még egyszer...

...gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek nem dolgozom leszarom nem dolgozom gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek gazdag leszek...

...mert hamarosan leesik, ahogy Erdélyből hírül adták...

Farkas ordított a Kárpátok oldalán
Üvöltése szél szárnyán szállt
- ijesztő vándor
Szerelmem melengetem tüzem parazsán
Magányomtól félek, didergek igazán

Kinn havas, fázik a táj
Sötét várából tekint a tél rám,
fagyban szendereg a sötét, szegletein
szemeid keresem

Még érzem a meleget,
még félem a világot, ha mérgesen kiált,
még dédelget egy szó a szádból
még látom, mit nekem hagytál, virágod
még látom a hideg ablakon

Vetné le közöny-ruháját,
csak bújna hozzám az öröm,
ha várlak, bár érezném csókod
Küszködöm - légy velem tovább,
ha érzed a szám!

Légy velem mindig, ne mint a gyönge,
tűnő jégvirág e ködös éjszakán!

Székesfehérvár, 1988

Nantes-ban pedig 18 fokos meleg fogadott. Vinnyogtunk a gyönyörűségtől, mikor átéreztük, hogy biztos talajon állunk huszonnyolc órányi mozgás után: stabil talajon egy modern állomásépületben, ahol minden sarkon cigaretta-automata, pénzváltó stb. érdekesség...

No nem dadogva beszéltünk ...tünk a sokktól, inkább továvább indultutunk. Csomagjainkkal átcaplattunk az épületen, s a bejárathoz közel megpihenve elkezdtük tervezgetni, hogyan köszöntjük a fogadásunkra érkező francia barátokat.

Talán még nem lett megemlítve, hogy végülis miképpen kerültünk mi erre a gyönyörű helyre. Nos, karnagyunk, Varga tanárúr belga ismerősei még 1984-ben egy versenyfelhívást juttattak el a dunaújvárosi (akkor még) Münnich Ferenc Gimnázium vegyeskarához. Belgiumban egy tavaszi énekversenyt rendeztek, abban az évben, s a dunaújvárosiak éltek a lehetőséggel, hogy megjelenjenek. Osztálytársnőm, a mostani körben is jelenlévő Kalmár Andi (jaj, mi van vele? háziorvost keresek!), mint szoprán, valamint Lénárt Laci és (most vérzek el, ha nem tudom leírni) Wojakiewicz Laci, mint basszusok, vettek részt ott a kar erősségeként, és a siker sem maradt el. A maguk kategóriájában elsők lettek. 1985-től pedig csőstől érkeztek a meghívások. Japánba, Észak-Írországba, Németországba, Belgiumba és Franciaországba invitáltak. Mi az utóbbit választottuk. Anyagilag a Művelődésügyi Minisztérium segített legfőképp, meg önkormányzati segítség érkezett még (akkor még megyei tanácsi), így megúsztuk az útiköltséget személyenként 4.000,- forintért. (Úgy emlékszem, ennyi volt: Belfastba tervezgettünk még, de a hatezres kezdőrészlet, és a bizonytalan végkimenet, meg a jócskán tüzes belpolitikai helyzet miatt a francia út sokkalta célszerűbbnek látszott) A rádióbeli (Magyar Rádió Márványterme, plusz lemezfelvétel), várbeli, helyi múzeumkerti, székesfehérvári (a színház akusztikája iszonyat) és sárbogárdi szerepléseink eredményei egyre inkább rámutattak, ott a helyünk Nantes-ban, a XVII. Nemzetközi Tavaszi Dalfesztiválon, ami egyben egy verseny is volt. Magyarországról rajtunk kívül csak a Nyíregyházi Zenebarátok Köre jutott ki ide, ami azt mutatta, eléggé nívós miacsudának ígérkezik ez az egész hacacáré.

És 1985. február 28-án ott voltunk Nantes főpályaudvarán, és vártuk a fogadóbizottságot. Varga tanárúr (becenevén: Cakk - ez az óráin tapasztalt föl-alájárkálásai, hirtelen irányváltoztatásai nyomán keletkezett, több, mint tíz éves elnevezés... de az is lehet, már a szüleink is így ismerték őt) ötlete nem is lehetett más, hangoljunk be, és énekeljünk egyet majd. Behangoltunk.

Kiutazása előtt minden kórus két kötelező dalt kellett, hogy megtanuljon - mi is. Két gyönyörű, modern, mégis régies, kissé egyházi hangulatú dalt kaptunk egy kortárs szerző tollából. Ezeket azonban itt nem énekelhettük el, csak a versenyen. Csupán egyéni megfontolásból. Egy végső meglepetést tartogattunk a hangszálainkban. Nem eshetett másra hát a választás, mint néhány igazi, magyar dalra, melyek leginkább illettek a kar stílusához, a legközelebb álltak a madrigálkórusi karakterhez, beállítottságunkhoz, az ún. hírnök mivoltunkhoz, temperamentumunkhoz, magyarságunkhoz. Végülis azok vagyunk, vagy mi fene? A Pataki Diákdalokat, a Hej, Vargánét készítettük elő, s mikor megjöttek, akikre vártunk, nem kis sikerrel született meg az előadás. A váróteremben, lemezminőségben. Szerinted? Pedig fáradtak voltunk. Évszázados fáradtság uralt.

...az október 1-i sorok folytatása...

Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes légi dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján - a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. "Pofátlanok" - harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

(2)

Palotai Ronald rendszeres élete újabb rend után kiáltott. Egy volt a lényeg: ezek a diószemek csak nem telepedhetnek rá a mindennapjaira!

Aznap, négy évnyi kihagyás után, újra rágyújtott. Szertartást hagyott a pillanatnak, elmerengett, közben semmit nem csinált. Beszívta a füstöt – drága dohányt vett, Dunhillt, hogy ez a részlet se csillapítsa az élvezeteket –, aztán kifújta, s a balkonról kövér felhőt eresztett fogai közül a felhős, szutykos ég felé. Megnyugodott, valami ilyesmi érzést keresett, bár az első szédüléssel is számolt. Még az a hányinger is jól esett.

Naponta egy óra. Ennyit érdemelnek a tetvek! – így döntött, s dióra fel. Törte, belezte, de nem tetszett neki sem a szemét, sem a tempó. Aztán valami balul sült el.

Letelt a magában megsaccolt idő, nagyjából mindig jól érzékelt egy órányi munkát vagy tárgyalást – sokak szemében az persze nem olyan volt. A kettő nem volt ugyanazzal a mércével hasonlítható. De az időérzék mindig jól jött, nem egyszer elismerést vívott ki vele a tárgyalópartnerek körében. Most mégis, mintha cserben hagyták volna az érzékei. Két és félszeresen. Sötétedett. Egy pohár villányit tervezett, félszárazat, vöröset, s hozzá újra gyújtani abból a kék dobozból. Hogy túl közel hajolhatott, vagy a morzsák kaptak lángra a hajában? Még jó, hogy komolyabb baj nem esett. Semmi más nem égett, csak pár hajtincs. Előbb elszívta a cigarettát, aztán elképedve szembesült az alakkal a tükörben: a hajának végülis annyi. Le vele!

Mintha ettől is csak megkönnyebbült volna. Nem is fejezte be aznapra a diómorzsolást, mert nem törés volt, már csak így gondolt rá, ha csupán morzsalékokra sikerül. Nem érdekelte már, mikorra ér véget. Tar kopasz, izzadó fejjel, tört párat szerszámmal, majd kézzel kísérletezett. Iszonyatos dühöt érzett, talán így tett szert annyi energiára, hogy az első szem a csupasz kezében élje meg utolsó stációjának első pillanatát. Rászorított, de nem emlékezett, az összeforrásnál, a csúcsi- vagy alapi részénél tette. Az szétnyílott. Három nagyobb részben, s egy apróbban ugyan, de nem tízben vagy húszban. Ennyivel már beljebb volt. És milyen különleges lett az a kitárulkozás!

Nyikkant egyet, erre meg mert volna esküdni a férfi. Nem csikordulás, nem is nyikorgás lehetett, ahogy egy régi tölgyfa ajtó fordul ki a helyéből: rövid nyikkanás, meglehet egy szusszanás is utána. S a mag belseje, mozdult egyet. Simán kivehető alakzatot formált, aztán széttüremkedett, mint a hőre szétfolyó majd megmerevedő szigetelőanyagok. Ismerős volt a példa, végülis ezekkel foglalkozott Palotai. A végeredmény a héjon belül sokszor látott, kiszámíthatatlanul tekergőző, minden létező helyet kitöltő kettős bélszerkezet volt. Ami azelőtt… magának be sem merte vallani… Egy szót se róla többet!

De a mag húsából, ami növényi, s a legkevésbé sem levedző szövet, vöröses folyadék szivárgott. Kevéske, mégis látható. Palotainak elege lett. Széthajította, amit addig a kezében tartott, s vérzőnek hitt kezével a mosdóba sietett.

Újabb nap, újabb taktika...

énekeltem
mint madár
az ág csúcsán
egyszerűen
az élet
hangján szálltam
mint ők -
együtt zuhanva
szárnyunkat
dalba fonva
uraltuk
a tollat
cibáló
jövőt

s én mégis
összeroppantam
a hegy hátán

Miklós Imola véleménye után, eredetiben "Énekeltem" című munkámból

(AMF) A remény-vers megelőzte csataloo-mester olvasottságát (156:92) - közel, s távol egy "Szőlő" című remekmű olvasottabb csak (162), egy Mon_na nevű lánytól... Bogi doki, hallod ezt drága?

Láttam a vállrándításod és a mosolyod. Jól van na!

Ám legyen! Nem adjuk könny(el/en) alább, csupán lesre futottunk a hétfőkkel. De ígérem visszatérünk hétfőket ünnepelni, csak most kicsit ne!

www.youtube.com/watch

Üljünk ki az esőre, vagy a kupola alá, ott a ruhánk se bánja (Oren lebeg - ki látja?). És dúdoljunk egy reggeli dallamot délutánra! A világ úgyis mindig, mindenen megbotránkozik.

Hát éppen Zolkától nem vártam volna ezt! Titánok harcára villant tekintetem tegnap is, és ma reggel - közben aludtam huszonkilenc óra éberségre tizenkettőt, csont nélkül. Most mindenre kapható vagyok. Még vitetkozom is néha, de csak barátságból. Megbántani senkit nem akarok, vigasztalhatatlan maradnék, ha így lenne.

mormoló

 

(el kell hogy bújtass éjszaka
a gyász fölött kopik a fényem)

Hóba mártom arcom
- ebben az ürességben -
nehéz a tisztaság.
Húsom az összetört idő,
a csontok lélegzet-puhák.

(fújj ki magadból átok-erdő
dagassz öledbe jó-meder)

Ácsorgásaim között
elsüllyedt a föld.
Merről nőttök arcok?

anyám te öld
bennem a kiáltásokat

 

Barbi (Szécsényi Barbara)  engedélye nélkül közölve - kárhozatra várva - non-profit

Mert pont Budai Zolka (mint szememben költő-felleg) jegyezte meg: Barbara, ez tuti jó, csak kár, hogy fogalmam sincs miről van szó! :) Ennyit tudtam segíteni. (BZ)

Baráti szúrka volt, de Landort elfogta a harci-hév. S mostanában egyre többet kiakadok ilyeneken. Írtam oda ilyet, ni:

Visszatérve egy kéretlen pillanatra.
Könyörgöm, miért kell, miért kellene minden versbéli gondolatnak tárgyiasítható házasságot kötnie megfogható fogalmakkal? Az illúzió, az intuíció, a pillanatnyi impresszió szabaddá tesz, alkotót és befogadót egyaránt. Néha hagyjuk meg ezt a szabadságot, ha úgy gondoljátok! Én legalábbis így szeretem :-)

Ki nem mondva értelmezem a sorokat, s a mosoly jelzi (legyen bár komor a mű, elesettség és összezavarodottság elegyéből), hogy belül kapaszkodni tudott valami emlékbe a leírt gondolat, és megtalált a mondanivaló. Ne magyarázzunk semmi fölöslegeset a szóképek mögé - irodalom órán is ezt utáltam, mikor el kellett mondani, mire gondolt a szerző, brrr. Persze Barbi most sokban segített, hiszen egy kulcsszó immár tudott: zavarodottság. :-)

Ez lenne hát ördögi ars poeticám lényege - már ami az irodalom élvezetét érinti. Ugye, milyen sokat segíthet egy hangulatjel? Isten éltesse sírjában is, aki kitalálta. Hiszen írásban mivé lenne a szarkazmus? Egyébként máskor meg csendben vagyok. Új fizikájára leltem a hangtalannak. Figyeled, már megint suttogunk!

Mert elalvás előtt mindig csendes este van...

Úgy lettünk mi csendesek, és hallhatatlanok,
ahogy az őszi fénynek lába kél, s beandalog
tágra zárt ablaknyi szobánkba,
olykor még felcsillan. Ki látja?

Ki bánja, ha esti illatod néha visszafog?
Kábult álmokból látni csak parányi okot
léted lényegére fogni magam...
Imát suttogunk, csendes este van.

Rácalmás-Dunaújváros, 2010. október 3.

Nem szeretem a szőlőt! De ha szeretném, akkor sem enném meg, mert nem szeretem a szőlőt...

Írásaim nagyon sok esetben pár órányi, de van, hogy pillanatnyi intuíció termékei, s néhány napra rá már csak költői kinyilatkozások, eszközök, dísztárgyak (nekem mindenképp). Tehát köszönöm, jól vagyok, újabb jegyzeteket vetek össze, hogy újabb vers legyen belőlük, s ha az szomorúra sikerül, csupán a szövegkörnyezet érdekes varázsa. Hangsúlyozom jól vagyok, egy szikla peremén állok, és ha meg nem ijesztenek, innen ölelem a világot!

Tengernyi kétely -
Tengernyi kép
Tengernyi jóság,
Néha rémisztő-szép

Nem a tengered öl, csak a szégyen
Ami volt, ami lesz a reményem
Míg a Hold, ha kiég egy esti bogár
Csillagnyi gyász lesz a Tejút porán

Nem az ősz menekít, csak az ember
Csak a csont meg a hús, ami lettem
Csupa léleknyi láza a bőre alatt
Ki jobban remélt, s most alul maradt


- a harmadik intuíció pillanatképe -

Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes légi dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján - a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. "Pofátlanok" - harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

Nem régen még olyan békés volt a ház. Megvolt az utolsó kézfogás, a foglaló a bankban, s a kétszintes, gondosan alápincézett építmény a kertnegyed kellős közepén immáron új gazdát talált. Fehérre pucolt falai foltokban fénylettek a koraőszi napsütésben. Ahová nem ért a nap, csak árnyék maradt, az impozáns sűrűségben ölelő viráglugasok végében, s a kerti fák alatt. Palotai Ronald, harmincas éveiben tobzódó vegyipari marketing tanácsadó, a múló esztendők nem kevés sikerével a válla mögött, nagyokat szippantott a rózsák, s a gyümölcsöktől roskadó fák illatából, és elégedett mosollyal a szája szegletében, kezdte megtervezni a koraőszt. Egy pillanatra egyedül érezte magát, de ez tényleg csak egy pillanatig szokott tartani. Csak bevillanás. Reménykedett, de fejében egyúttal fel is sorakoztatta koncepcióit, hogyan oldjon helyzeteket.

Ám nem ez volt a legfőbb, a magányra mindig van megoldás. Feledhető, ha feledni akarjuk. Feledő élethelyzetet kell teremteni, s ehhez életében most állt a legközelebb. A szabad órák teljenek úgy, ahogy mindig megálmodta! Edzőtermet képzelt az alagsorba, s egy stúdiót még, ha odafér. Persze csak apránként.

Nem először látta már a pincét. Tisztában volt a méretekkel. A százhetven négyzetméteres ház alatt számtalanszor bejárták már az ingatlanügynökkel is a legalsóbb fekvés mind a kilenc helyiségét. Nem kevés. De korántsem tűnt odúnak, barlangnak, útvesztőnek vagy kazamatának az alagsor. A legmodernebb LED-es világítást kapta. Változtatható fényerejűt a rendezetten belátható és bejárható elkülönülésekben. Volt ott borkóstoló helyiség, alapszinti kazánhely - a lakás téli melegének bölcsője -, egy terepasztal szoba (bár innen a korábbi tulaj elhurcolkodott, s csak az üres belsőtér maradt). Külön mosdó, s néhány tároló. Viszont akárhányszor körbenézték, megcsodálták itt lenn is, nem rémlett számára, hogy az északi rész egyik kamrája nem csak üres polcokat rejt. A bejárati ajtó takarásában, jobbról egy polcsor simult a falhoz, rajta alacsony oldalfalú rekeszekkel. Műanyag ládák, anyagukba sajtolt "Lesch Laboratories" felirattal. S ezekben rovátkolt, pontokban besüllyedéses habszivacságyon diószemek. Rendezetten, egymás mellett, úgy száz körüli csoportokban. Egyik szem sem érte a másikat. Felettébb igényes - gondolta át láttukra a férfi. - De miért maradt ennyi itt? Vagy mi van veled? Ha itt maradtak, hát itt ér véget a történetük, ennyi...

Egy hétre rá, nem tervezett semmit a tárgyalásról hazajövet. Pár nap alatt berendezkedett. A nappaliban és a hálóban végleges helyére került jóformán minden. Tévés délutánnak nézett elébe. Szokott ilyent. Szabad percek következhettek így öt után, a lehalkított LCD készülék előtt - szörfölést szánt a képeknek, s a távírányító jól segédkezett -, közben középhangosan Marina and the Diamonds lüktetett a hi-fi sugárzókból. Ő a fotelben, előtte tálnyi diószemek, ölében egy deszka - vágódeszek, néha így említette Nikol, a ritka kedves -, a kezében pedig az ütemre csapódó kalapáccsal. Feszültség levezetésnek sem utolsó, bár annak ott volt a villányi bor is az asztalon. Magas és szép, talpas és becéző, pohárnyi, s kézügyben épp.

Nem is tudta igazán, milyen szerepet szánt a dióbélnek, hisz sütni magára nem szokott. Csak ne legyen ott, talán ennyi, és hogy ki se kelljen dobni. Mert tényleg nem sütött. Arra Gabikát tartotta, a bejárónőt, a mindenest, a negyvenes családanyát, aki nem győzte hangsúlyozni, ha egy ismeretlen ügynökkel vagy a postással vetette össze a sors a ház bejárata előtt, hogy csupán a háztulaj testvére, s hogy csak az időt múlassa, azért tüsténkedik. Főzött keveset, mosott, vasalt, takarított és kertészkedett. Sokat nem, egyáltalán, mert Palotaiban olyan főnököt talált, aki rühellte a fehérneműt másra hagyni. Igazán kupira sem lelt a legénylakásban. Mindennek helye volt. Tárgyaknak és emberi viselkedésnek, egyaránt. A férfi Nikolnak - alkalmi szexpartnerének - sem engedte, hogy mellőzze a rendet. Szeretkezésük előtt minden ruhát gondosan összehajtogatott, a nőét is. Szánalmas - csak ennyit reagált olyankor Nikol, aztán folytatták, majd belefeledkeztek.

Sok volt a dió, leküzdendő tengernyi szem feladat. Csapott a kalapács, s a kőkemény golyóbisok ezernyi darabra repültek szerteszét. Jöhetett a keresés, belezés, s az újabb csapások. Lassan haladt. Gyötrelmesen lassan. Tíz-tizenöt darab felnyitása után már az ujjait sem érezte igazán - vagy inkább nagyon is. Sajogtak, ahogy a csonthéj belsejében kutattak, törtek utat újabb dióhús fellelése felé. S azokból egy sem maradt épségben, egyben. Bármilyen óvatosan csapott, szaggatott és kutatott, a magok öt-hat felé törtek, szakadtak, minimum.

Már nem is szólt a zene, csak a csapások és a reccsenések hallatszottak, monotonan. Aztán körbenézett, s mikor mindenfelé csak szemetet látott, szilánknyi héjdarabok lepték el a szobát, megálljt parancsolt magának. Dühös volt és éjfél, majdnem.

Innováció. Ez az útja mindennek előre és hátra. Palotai másnapra diótörő szerszámot kerített. Fényeset, saválló acélból készülhetett. Kezében próbálgatta, diószem nélkül szorította össze előbb, majd később dióval. Mint egy orvosi műszer, ez volt a benyomása. A mag pedig recsegett, már nem kellett csapni, ütni, vágni. Reccsent egyet-kettőt, majd szanaszét esett.

Egy este telt el újból, talán egy rekesznyi dió fogyhatott. S maga mögött újra csak szeméthalmot hagyott. Még a hajába is került a héjból. Dühös volt, és megint éjfél.

Palotai Ronald rendszeres élete újabb rend után kiáltott. Egy volt a lényeg: ezek a diószemek csak nem telepedhetnek rá a mindennapjaira!...

...folytatás október 5-én...

Kicsit szomorú, kicsit tehetetlen
magányos, s tán kiábrándult is voltam kicsit
Kedvemtől fárad el a nap, sötét estén
szememben a fény sápadt holdként virít

Megpihennék már,
mint hullám görgette
rozsdaszín dunakavics -
ha fárad,
szívemet szíved csitítaná,
kezemnek kezed lenne dédelgetett kincs

Valamire várnom kellett,
hisz órák futottak tekintetemmel az ablakod felé.
Láttam az arcod:
felfénylett -
fényben fürdött, mint mindig, ha lámpádnál üldögélsz,
s közben akkor lenn még langyos volt a sötét,
s minden kellemes, ha rád gondoltam,
noha olykor fehér pára bilincselte ajkamra
a félénk suttogást: h i á n y o z t á l.
És hiányzol, ha álmom őrzöd,
most is feléd indulnék,
s részegmadár-röptű gond ha kötne,
csak álmom szárnyai szabadíthatnának börtönömből.

Azóta már hidegek a hajnalok az utca jegén állva,
a végzet léptét hallom, csontját meg-megrázza.
Én mégis várok, csuklyás bolond, a nevetése a bajom -
az életem van itt, drága, inkább Neked adom.

(Székesfehérvár, 1988. november 11. 21:28 -
finomítás: 2009. december 24. 16:53, Dunaújváros)

Mert volt időm ma éjjel, a gumiszalagokat huzigatva. És mert ez már amolyan statisztikus reggelem lett.

Néha elgondolkodom, mitől van olyan benyomásom, hogy műszak után tényleg csak meghalni tér haza az ember. De ha nem sarkítom annyira, mégiscsak hálni tér belém a lélek, mikor hazaérek. S ez olyan gondolatokra gorombít, melyekben a legkevesebb lojalitás sem lakozik cégem iránt.

Ma éjjel (ez műszakfüggő persze) hozzávetőleg 1700 kg nyersanyagot mozgattam át kézzel. A munkafolyamatba beleölt energiám, a gumiszalagok leválasztása a hordozószövetről, a földre rakott silányadék áthuzigálása, kutyagolás legalább 3-as szorzót feltételez. Kerekítve így ez 5000 kg. Vegyük annyinak.

Ma éjjel csak egy szikét veszítettem el valahol. Valakinek vagy megtetszett (kisfőnök lehetett, ő ér rá slattyogni a sorok között) a kis vágóeszközöm (én csak fullánknak hívom - van aki röhögött? volt röhögni?) vagy jómagam voltam a beépítője a raklapra halmozott visszáru boglya tömegébe. Na mindegy, -140,-Ft (persze sok nap, sokszor ennyi). De vajon a barkács boltban miért mosolyognak annyira, mikor vásárolni betérek nagynéha, hetente? És mi az a kézdörzsölgetés? Törzsvásárlói kártya nincs a maszeknál? Majd lesz, erre visszatérek.

Ma éjjel egyszer léptem hátra (mikor pont batterycar közeledett a nyolckocsis szerelvénnyel - sikoly nem volt, csak wazzeg, baby, őrült vagy?... Mammi így szokta) - kétszer léptem előre, de az mindegy, mert ha rák nem vagyok, valamerre csak menni kell... Akkor lehet, nem is csak kettő volt. Négyet cigiztem, egyet ettem - már megint rántott hús volt, de a karfiol leves is ízlett a szőlővel (külön-külön), bár az Katáé lett.

És ma éjjel óránként csak háromszor gondoltam Rád... Ugye nem vérzik már nagyon a nózid? És a hányni jár beléd a lélek reggeleid?

Már két angyal figyel. De komolyan. És ez nagyszerű itt, nekem. Pláne ezen a napon, mikor épp számolgatom: kézre lábra tizenegy év... az összesen... hú.

Van egy angyal, akit mióta közelebb érzek, mindig féltem. Folyamatosan, mert sokszor van miért aggódnom miatta - ha nem vigyáz (de ha vigyáz is, mindegy az), gyakran vér is folyik körülötte... hmm. S van egy másik, akit már nem kell féltenem (én annál inkább vigyázhatnék magamra, mondta). És írt egyebet, mert olvasott is - dicséretet:

Nem jó blog… Nem lehet félúton abbahagyni...

Lesz még angyal, egyre nagyon várok. Félthetném őt is, mert örvényeket érzek, bármikor ölelem lélekben, de majd kikéri úgyis magának... Ő tudja, végülis ő a tanítva érző! De egy biztos...

Már két angyal figyel.

Nem létezik ilyen, mint ahogy a kifejezés sem - nincs egyetemes szépség.

Az angyalok közöttünk élnek, de nem a szépségük miatt észrevehetők - vagy olykor észrevehetetlenek. Hisz a szomáliai telt érzékiség korántsem hasonlítható európai szemmel vett vágyképnek. Szememben ma este is csak Ő jelenik meg, és képvisel mindent, ami szép. Nem a külső a prioritás - hangját hallva, a mosolyára emlékezve, a gondolatait érezve merengek azon (és hosszan most nem taglalhatom), hogy így hiányzik, így teljesen. Szokta volt mondani, hogy nem jó ez így, mert a hiány, az birtoklás. Valakit szeretve a szívünk telik meg vele, és onnantól magunkban hordozzuk. Nem hiányozhat, mert ott van. Bennünk él, kitörölhetetlen. És vágyunk rá, hogy újra és újra megszólítson, hitet adjon, kitartást és bátorítást sugalljon, miközben magunk vagyunk magunk megmentői is. Igazából csak magunkra hagyatkozhatunk. Így kellene lennie.

De kérem, tessék engem elrabolni végre, aztán megmenteni ma estére! Ígérem, hagyni fogom...

a fotón Mylene Farmer, elérhetetlen másik kisangyalom, de míg hallgathatom, inspirációkat kapok az élni vágyáshoz, mert így akarom, akarnám, szeretném