Gavallér-csapda

Néhány hét múlva az episzkopális egyház lelkésze, Marshall atya látogatott meg. Beinvitáltam. Térdén billegtetve egy csésze teát, és az itthon talált utolsó csomag keksz egyik darabkáját ropogtatva szólt így:
     – Mrs Mayhew, tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi pár hónap roppant nehézségekkel tette próbára. Imáinkba foglaltuk Önt. Nos, egyáltalán nem szükséges azonnal válaszolnia a kérdésemre. De a polgármester azért küldött, hogy megkérjem, fontolja meg, és legyen tanítója az iskolánknak.
     Vagy egy percig hallgattam. Annyira meglepett a kérés, hogy kicsit magamba kellett mélyednem.
     – De én azt hittem, már van – válaszoltam aztán.
     – Nos, így volt, de úgy tűnik, a tél túl keménynek bizonyult a számára.
      Igen, gondoltam. A nagy hó és a metsző szelek. A bányászok felét elbúcsúztattuk, bár ennek semmi jele nem érződött a városban, talán csak az özvegyeket és az apátlan árvákat nem számítva. Az embereket túlzottan lesúlytotta ahhoz, hogy beszéljenek róla egymás közt. ’Elment’ a doktor is. Nem volt könyvtár. Nem maradt kultúra. Már az is eseményszámba ment, ha egy vég vászonszövet érkezett a kereskedésbe. Egy levél két hétbe tartott, olykor háromba is, bármely irányban. Ó igen, értettem én, miért lehet annyira kemény a tél egy asszonynak.
     – Mi alapján gondolja a polgármester, hogy én egyáltalán alkalmas lennék a pozícióra? – kérdeztem meg. Marshall atya elmosolyodott.
     – Megerősíti hitemet a szerénységéről, Mrs Mayhew – válaszolt –, de úgy értesültünk, hogy egyetemet végzett Keleten. Tagadhatatlan, hogy ön a legiskolázottabb Pactolusban. És, hát azon tanakodtam magamban, bizonyára örömmel venne valamely elfoglaltságot éppen mostanság. ...Hogy távol tartsa a házát a bánattól – áhítattal hajtotta le fejét.
     Szinte önkéntelenül viszonoztam mosolyát. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ajánlatot még csábítónak is találnék.
     – Át fogom gondolni – ígértem meg.
     – Hálásak lennénk. – Marshall atya felállt, hogy távozni készülődjön, s ahogy kikísértem az ajtóhoz, még hozzátette: – Nem kell, hogy hosszútávra vállalja, hacsak ön nem kívánja úgy. Reménykedem, mérlegeli mindezt.
     Végiggondoltam, és nem is tartott sokáig, hogy döntésre jussak. Igaza volt egyébként. A Barnardon végeztem, és ugyan nem kellett messze utaznom onnan, mégis eléggé szokatlan nő voltam ezen a kieső helyen. Nem voltak saját gyermekeim. Nem tudtam mást kezdeni az időmmel, mint hogy a ház körül fontoskodtam, süteményeket sütöttem – meglehetősen sokat elpazarolva abból a drága cukorból –, és visszavarrtam az alkalomadtán lepotyogott és elhagyott gombokat. Mindez elég is lett volna ahhoz, hogy hasznosnak gondoljam magam. De biztosan találtunk volna helyet annak a kis pluszpénznek is, ami kiegészítheti Jesse szerény keresetét, amellyel mindösszesen rendelkeztünk, köszönve annak, hogy szüleim akarata ellenére mentem hozzá szerelmemhez, így más támogatást nem remélhettünk.
     Következő reggel beleegyeztem az állásba, és Pactolus egy olyan oldala tárulkozott fel előttem, amelyet még sosem láttam. Kételkedem benne, vajon volna-e bármi egyéb hatékony módja megismerni egy várost, mint hogy gyermekei tudását fényesítsem nap mint nap.
     A pactolusi iskola épületét harminc tanuló kiszolgálására szánták, de ezen a tavaszon mindössze tizennyolcan járták folyosóit és termeit. Nem is volt baj, hogy jómagamat legalább annyira lekötött a megismerésük, mint őket a tanulás. A legkisebb hat esztendős volt, a legidősebb egy tizenhat éves langaléta. Tizenegy leány volt köztük, legtöbbjük illedelmes és lelkesen jelentkező. De volt hét fiú is, és mindegyikük problémás valamely részről.
     Ott voltak, mondjuk Jesus és Xavier, egy pásztor gyermekei, akik elég hiányosan beszélték a nyelvet, és látszólag soha nem fogtak könyvet a kezükbe. Aztán Phinney, Doyle és Quince – a tíz és tizenhárom év közötti korcsoportból – mindahányan bősz energiáktól és következetlen kegyetlenségtől fűtve. Phinney apja kocsmázott, Doyle-é egy eszelős tekintetű aranyásó volt, Quince-é pedig – valamikor bányász, de – már meghalt.
     És még ott volt Nev Treleaven és Jacques Dechain – akikről igazán ez a történet szól –, kiknek sorsa, mint az kiderült, idővel összefonódott egymással, s a Pahpocket-bányáéval, no meg annak különös őrzőjével.
     Nev tizenhárom vagy tizennégy évesnek látszott, fekete hajához túl világos bőrrel, és szemei olyanok voltak, mint a tenger kéksége a Côte d'Azur-nél. Néha elücsörgött az iskola épülete mellett, és csak hallgatózott, mi folyik az ablakon túl, de bejönni nem akart. Egyszer azt mondta nekem úgy másfél órányi könyörgés után, hogy nem szeret az iskolában lenni. Mert hogy túl meleg és kicsi, és tele van az emberek szagával. Képtelen volt levegőt venni. Klausztrofóbiája lehetett, így sejtettem. De valójában inkább tűnt félig elvadultnak. Többször láttam már úgy átvágtatni a bozóton, mint egy antilop vagy egy musztáng, mindenféle nyilvánvaló ok nélkül, csak úgy kedvtelésből. Kérdezősködtem felőle Mr Oxoby kereskedésében is, mert úgy láttam ő mindenkiről tud valamit.
     Ott tudtam meg legnagyobb meglepetésemre, hogy az asszony, akit Nev Treleaven nevelő anyjaként ismertek, nem volt más, mint Wuzzie Stovepipe. Oxoby elmondta, hogy Nev anyja a fiú születésekor halt meg. Apja, Dub, egy szűkszavú bányász gondozta aztán Cornwall sziklás vidékén, akit egyébként annyira megtört felesége halála, hogy teljesen elvonult a világtól, és minden idejét a közeli magaslatok között töltötte.
     Gyakran tűnt el hetekre, majd általában egy batyuval a vállán látták újra a városban, s a batyu általában aranyrögöket rejtett. Ám olykor meg egy furgonnyi, kiváló minőségű ezüst érccel tért vissza. A legtöbben sejteni vélték, bizonyára van egy zsíros kis bányabérlete valamerre, de biztosra senki sem vehette.
     Mr Treleaven megállapodott Wuzzie-val, röviddel felesége halálát követően. A nő gondját viselte a kicsi Nevlinnek, és anyjaként nevelte, amennyire csak tudta, legjobb képességei szerint, s ezért az apja arannyal fizetett. Sőt, ahogy Mr Oxoby sutyorogta a tenyere mögött, nem csak arannyal – ahogy legalábbis kivettem szavaiból, mert közben sót morzsolt dúltan, nagy hévvel.
     Az tény, hogy Nev a Paiute indiánok között nőtt fel, s ez máris megmagyaráz jónéhány szokását, a viselkedését, amitől annyira tartottak a gyerekek. Láthatóan rémisztette őket. Mondom ezt azért, mert sosem szekálták, nem ugratták viccesen. Inkább tisztes távolságot tartottak tőle. De bármikor úgy hitték, hogy nem figyel rájuk, mindig félvérnek, keveréknek vagy rút kiskacsának csúfolták. Azonnal őt vádolták, hogy tőle kaptak fejtetüt, mikor ez egyszer előfordult az iskolában, noha ő senkivel sem került fizikai kontaktusba, sőt az illata is jobb volt, mint némelyiküké. Az a szó járta, hogy indián anyja fekete mágiára is tanította. Minden egyes balszerencséért azonnal „Nev átka” volt a felelős. Nev tehetett lassan már a nagy viharokról is.
     Hogy rövidebbre fogjam, kiközösítették annak ellenére, hogy talán ő volt a legkedvesebb, és legfigyelmesebb gyerek Pactolusban. Gyakran elgondolkodtam e kitaszítottság okairól a hosszú évek folyamán, amit itt lenn töltöttem. Az emberek mindig félnek a szokatlantól, és Nev bizonyosan állítható, az volt – kiismerhetetlen és mindenféleképp kiszámíthatatlan. De most és akkor is, többnyire az éjközép sötét óráiban, kéretlenül valami bizonyosság ébredt az elmémben: Nev Treleaven okkal volt kitaszított, mert nem volt teljesen ember. Miként máshogy lehetne az eseményeket értelmezni?
     Jacques Dechain, más oldalról viszont emberibb volt, mint a legtöbbjük. Családja ez év márciusáig itt sem volt Pactolusban – csak két hónappal az után érkeztek, hogy tanítani kezdtem. Párizsban voltak. Dechain professzor kiküldetésben járt itt a Sorbonne-ról, egy archeológus csoport tagjaként, akik petroglifeket, sziklavéseteket jöttek tanulmányozni, feltárni terepmunkán, melyeket valaki a Niminaa-tó egy távolabbi partjához közeli szűk kanyonban lelt fel. Akkortájt Jacques volt a Dechain család egyetlen gyermeke. Tizenkettő volt, bár első találkozásunkkor jómagam csak tíz évesnek véltem volna, s nem is az alacsony termete miatt – mert átlagos növésű volt, talán kicsit zömök –, inkább a viselkedése okán. Álmokat kergetett, melyekben a távoli hegyeket alvó sárkányoknak látta, s képzeteiben egy száműzött, bátor lovag volt. És könnyen sírva fakadt. Ő és Nev egyaránt különbözött a többiektől.
     Jacques tökéletesen beszélte az angolt, persze bírt egy fajta feltűnő akcentussal. A lányok csípték – Jesus és Xavier, akik viszont kínlódtak a nyelvvel, nem igazán nézték jó szemmel ezt. De Phinney, Doyle és Quince körbe is futkosták, akcentusát utánozva és harsányan röhögve rajta. Tény, hogy minden lehetőséget megkerestek, hogy csúfolhassák. Ideértve például, hogy puhánynak és kislányosnak tartották, mert fogalmazásai annyira szépre, jól megszerkesztettre sikeredtek. Mókásnak találták, és gúnyt űztek belőle, ahogy uzsonnázik, édesanyja gyönyörűen, lenvászon kendőbe bugyolált étkeit fogyasztva ezüst evőeszközzel, porcelán tányérról. De még a nevét is csúfolhatónak találták.
     A fiúk említett csoportja úgy tűnt, abszolút ódzkodott Jacques szokásaitól. Ötlete sem volt rá, mit kezdjen velük. Gyakorlatilag semmi humorérzéke nem volt a fiúnak, és amiket csinált, az teljesen távol állt a többi gyermektől. Nem tudta, hogy küzdhetne ellenük, vagy hogyan kerülhetné el a gúnyolódást éles ésszel. Ez pedig indulatossá tette, olykor annyira felzaklatta, hogy elpityeredett.
     Egy ideális és remélt választól ösztönözve igyekezett a dulakodásokban sáljába csavart, bőrkötéses francia filozófia könyvével hatást gyakorolni rájuk. Szinte képtelenül nagy kalapot viselt, felfelé ívelő karimáját ő legalábbis roppant elegánsnak tartotta, ám a többiek pont itt tudták hatalmas lelkesedéssel megmarkolni, s a fejfedőt alkalomról-alkalomra a sárba hajítani. Aztán volt, amikor csúzlival leselkedtek rá, majd apró, csípős kavicsokkal szórták meg. Lóganéjt raktak a padjába... Szóval a képzeletüknek nem volt határa, ha Jacques gyötréséről volt szó.
     Próbáltam én megvédeni, amennyire csak lehetett, de a nap minden percében nem körözhettem körülötte, és nem tarthattam iskolán kívül sem a szemem rajta.
     Ezt beszámítva nyugtalanított persze, de semmi több. Egy délutáni teázást követően beszéltem a szüleivel is a problémáról, de nem láttam esélyét, hogy mindez sokat segítene. Végül annyit tehettem, hogy megtiltottam az iskolai órák alatt a zaklatását, egy picit franciául tanítottam a gyerekeket, és reménykedtem benne, hogy a fiúk lassan befejezik egymás között ezeket a dolgokat.
     Időközben rájöttem, hogy Marshall atya is tudomást szerzett, mi folyik a fiú körül. Az idő és a feledés kettős gyógyírját a szívem mélyébe zárt emberek hozhatták el, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy ők is kezdik ezt sejteni. Gyermekem elvesztése miatt érzett mély bánatom, melyet sötét, golyó ütötte vérző sebként, szívemen hordoztam egész télen, utóvégre múlni, gyógyulni kezdett.
     Különös és furcsa dolog a gyógyulás, néha egyértelműen fájdalmas, néha meg lehetetlen megítélni, milyen is. Ahogy a tavasz előrekúszott a nyár felé, s a napok hosszabbodni kezdtek, ösztönzést éreztem aziránt, hogy ne is keressem se a magyarázatát, se a megértését a velem történteknek. Hatalmas késztetést éreztem rá, hogy egyedül barangoljam be a környező magaslatokat, ahol úgy sírhatok és gyászolhatok, ahogy csak a kedvem tartja anélkül, hogy attól kellene tartanom, bárki is észreveszi.
     Sok délutánt töltöttem ebben az időszakban átkaptatva a bozótoson, gyorsan és kitartóan gyalogolva mindenféle jelentéktelen cél felé: a távolban fénylő domboldalt, egy elhagyatott vityiló sárgán a táj fölé emelkedő tetejét vagy egy-egy érdekesebb sziklaformát tűzve ki magam elé. Valahányszor meg is szűnt a fájdalmam, de fel is fakadt, mint a tavaszi olvadás morajló jégpáncélja a folyók vize fölött.
     Aztán az egyik délután azon találtam magam, hogy gondolataimat megszállta az a „vízköpő” a Pahpocket-bányánál. Igyekeztem felidézni az alakját, melyet még januárban, csak egyszer láttam, mikor Jesse-vel arra jártunk. Azt hiszem, félig rá emlékeztem, félig meg arra a fekete lyukra, melyet oly kitartóan szemmel tartott.
     De ezen a napon csaknem egy holdkóros megszállottságával vágytam újra megtalálni, hogy megérinthessem, és megnyugodhassak, hogy biztonságban vagyunk, s az élet ugyanúgy folytatódhat, legalábbis néhányunk számára.
     Hát a Pahpocket irányába vettem magam. Az elején még határozott és mindenre elszánt voltam, mint mindig, mióta elkezdtem sétáimat a vidéken. Napfényes és kellemesen langyos idő volt, a levegőt a nyíló zsályák gyantás illata és a méhek kitartó zöngicsélése lengte be. Tisztán elláttam mérföldekre is akár – a kietlen szürkés-zöld emelkedőkig, a sziklaszirtek árnyékát is simán kivéve –, és a hosszabb út megtétele még gyönyörűbbé tette őket a számomra.
     Mikor elértem a Pahpocketet, olyan állapotba kerültem, mintha teljesen kiürült volna az agyam – lenyugodtam, majdhogynem kísértetiessé vált, ahogy elmém felfogta a környezetet. Átkeltem a bánya előtti gerincen, és ráébredtem – legnagyobb meglepetésemre –, hogy nem én voltam az egyetlen, aki aznap a kőteremtményre gondolt. Jacques és Nev ott álltak mellette, és beszélgettek.
     Nem voltam elég közel, hogy meghalljam, miről esik szó. És úgy tűnt, Nev talán el is tűnne, mint a köd, ha megtudná, hogy valahol a közelben járok. Így azért a kíváncsiságomat felülmúlta az óvatosságom. El kezdtem visszalopózni hát a sziklatömbök közé, rettentően óvatosan lépdeltem, míg el nem értem egy rejtett mélyedést, ahonnan kiválóan lehetett fülelni.
     – Hatásos a neve. Nimitseahpah. A paiutok sosem merik hangosan kimondani. Csak suttogják, mint az öreg bányászok is – hallottam, ahogy Nev beszél.
     Jacques nyitott tenyerével rácsapott a kőfaragványra, mint ahogy egy kedvenc ló horpaszára szoktak. Aztán el is kapta kezét, amint elképedve érezte, hogy milyen furcsa az a kő, bár mindezt kimutatni azért nem volt hajlandó. – Sok ilet lattám már. Esz sak edzs vízkopő, és folöttébb rusnyán van megsinalva. Edzs marha nadzs kavis, igen ülye grimasszal. Á, ott vannak mindenütt Paríban.
     Még az én távolságomból is hamiskás handabandázásnak hallatszott. Vagy aztán az is lehet, hogy csak elfogult voltam, mert jól emlékeztem rá, a legutóbb mit éreztem, amikor én is megérintettem. Nimitseahpah, suttogtam csak úgy magamban, ízlelgettem a szót, és csupán ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy sóvárogva szólítottam nevén az őrzőt.
     – Nincs igazad – válaszolt Nev. – Több, mint egy kavics. Ők tették ide, hogy visszatartsák a bányászokat bántalmazó árnyakat. Hatalma van. Nem érzed?
     Jacques feltartott fejjel az ég felé hunyorgott – mintha onnan remélt volna már csak segítséget a vitához –, majd egy pillanatra eltétovázott, mielőtt már-már makacsan a fejét kezdte volna rázni. – Erzéd? Hodzs mit kepszelek én arrol az erszesról?
     Nev ajkait harapdálta, megpróbált érthetővé tenni valamit, ami úgy látszott, elég nehéz lesz. – A hely, ahol a fény találkozik az árnyékkal. Az egyensúly. Olyan, mint… mint a délután egy vihar előtt. Morajlás. A bensődben.
     Nem szűnő fejrázással, ekkor már félig-meddig megvetően, Jacques azt mondta: – Esz edzs vic?
     Nev békésen meresztette rá a szemét.
     – Nem.
     Jacques belerúgott az alak lábainál díszelgő lánc egyik szemébe. Nev arca erre megrándult.
     – Phinney és Doyle aszt mondzsak, meg vadzs orűlve, Treleaven. Leet, igaszük van.
     Halkan nevetve Nev úgy válaszolt, ahogy ilyenkor szokott, egy rá jellemző kérdéssel.
     – Azt mondják, hogy nyámnyila vagy. És ez igaz?
     Jacques arca élénk vörösbe váltott, és ökleit az oldalához szorította. Ajkai anélkül mozogtak, hogy bármit is hangosan mondott volna ki. Nev sajátságos arckifejezéssel konstatálta a hatást, valahol félúton a szemöldök ráncolás és egy mosoly között.
     – Tudzsak, hodzs utalod óket. Eszert ók is utalnak teged – buggyant ki végül Jacques-ból. – Én nem utalnám óket, ha aszt akarnám, hodzs zsobban banianak felem. Fogod?
     – Nem számít. Lehetetlen velük bármit is elérni. Csak annyit, hogy legfeljebb utálom őket.
     – Dzsadzsás vadzs! – jegyezte meg Jacques, és elnevette magát. De inkább kiskutya vakkantásának hatott. – Ók is utálnak, erted?
     Nev tekintete a távolba szökött, ahol a Desatoya-hegység emelkedik, s bíbor-lilában játszik ormain a délutáni fény. Nyoma sem maradt arcán a mosolynak. – Nem. Ők nem gyűlölnek engem. Hanem félnek tőlem. Nem szeretem egyiket sem. Senkit sem szeretek.
     – En nem felek tóled – válaszolta Jacques, és jól kihúzta magát. Látszott, hogy megsértődött.
     – De fogsz – mondta Nev. Egy szó nélkül megfordult aztán, s elindult a bozótos felé.
     – Hova mesz? – kiáltotta Jacques. De Nev nem felelt. Könnyed léptei egyre hosszabbra nyúltak, és másodperceken belül eltűnt a szemünk elől. Jacques ekkor már bömbölt. Nem szavak voltak azok már, hanem dühös kiabálás. Előregörnyedve markába kapott egy követ, és örjöngő bosszúval az előtte tátongó bányajáratba hajította. Robaja és koppanásai még hosszú ideig hallatszottak.