Gavallér-csapda

Írta: Nancy Etchemendy - Adaptáció: Landorhegyi Zoltán

Ő R B Á L V Á N Y - M E M E N T Ó
előszó a Nimitseahpah-hoz
 

Tárnák roskadt rejtét óvnod - társad én leszek
Denevérek röptét, a fény halálát - velem figyelheted
Lelket maró múltad szellemét - velem őrizheted
Ám ha vágynál emberhúsra lelni - az őrzőjük is én leszek.

(Landorhegyi Zoltán - Dunaújváros, 2010. március 23. 16:59)

Csak irigyelni tudom azokat, akik másra gondolnak az ilyen éjszakákon, mikor az orkán élő lelkek hangján üvölti tele a kanyonokat, de ha arra kérnétek, hogy meséljek nektek egy történetet, egyéb sem juthatna az eszembe, mint ez... Jól tudom, hogy mikor aztán ágyba bújnék, valamelyikőtök biztos azt suttogná, csak egy vénséges, szószátyár szipirtyó vagyok, s akár – mert erre minden eshetőség megvan – azonnal el is vihetne a kaszás. Értem én nagyon is, hogy vannak dolgok, melyek borzasztóbbak annál, mint hogy bárki fenntartás nélkül elhihesse őket. Pedig amit elmondok, megtörtént, szóról szóra.
     Több évtizeden át – számba se tudom venni, mennyi volt – kísértett minden áldatlan, szélfútta éjszakán – azoktól a napoktól kezdve, mikor még az arany- és ezüstbányák a város éltető erejét jelentették. Mióta megismertük az ördögöt magát, megéreztük és reszketni kezdtünk tőle.
     Hozzátok ide azt a plédet, legyetek szívesek! Rakjatok a tűzre, aztán lassan elkezdem...

Éppen hogy 1905-öt írtak, még csak január közepén jártunk, mikor Jesse először vitt el egy kiruccanásra az öreg Pahpocket-bányához és legendás őrzőjéhez. Pactolus ásványkészlete akkoriban már komolyan kifogyni látszott, egyre keskenyebb és szegényesebb telérek kínálkoztak a mélyben, s a családok lassan, de kitartóan megkezdték elszivárgásukat a környékről. Senki sem sejthette, vajon a közösség átvészeli-e vagy sem. Ha a város helyett egy emberről beszélnénk, az orvos azt javallotta volna némi túlzással, írja meg a végrendeletét, és vessen számot az életéről, mert a helyzet annyira siralmas volt.
     Szomorú és rémisztő időszak járta mindannyiunk számára. Jesse-nek és nekem legalábbis, az biztos. Pár esztendeje voltunk csak házasok, s abból tíz hónapot már itt töltöttünk a pusztaságban, százharminc kilométerre a nagy semmitől, mert Jesse drágám frissen végzett bányamérnökként ezt tudta kiérdemelni. Kapott ugyan számtalan állásajánlatot, de Pactolus vitte el a pálmát, mert a Double Silver Társaság egy házat ajánlott nekünk, megtoldva férjem javadalmazását – egy nagy házat, és mi sok lurkót terveztünk. Ám a város haldoklott.
     Úgy éreztem, mintha én is a végemet járnám. Harmadik gyermekünket veszítettem épp el, egy kisfiút, aki túl korán érkezett és halva született. Legyengültem és hitemet vesztettem, képtelen voltam saját szívembe látni, tartva is tőle, mit találnék ott. Már-már úgy tűnt, mintha a Pactolus-i temetőben csak gyermekek sírját locsolná az eső – nem csak az enyéimét, mindenki másét –, és olykor szülőanyjukét is. Nem tudtam már Istenhez fordulni, nem tudtam megérteni, miért van ez. Ha nem próbáltam volna ily keményen nem érezni semmit, fel se fognám, hogy dühös voltam rá.
     Ezen a különös januári napon, azon a szombaton, az évszakra egyáltalán nem jellemző meleg volt – január-olvasztó, ahogy a helyi aggastyánok neveznék. És Jesse, ingjét levetve, félmezítlenül borotválkozott a kerti lavornál, miközben szívderítő mosollyal hagyta, hogy arcbőrét a friss szellő nyaldossa, cirógassa. Megfordult, és a karjaiba kapott.
     – Kezzie, hadd vigyelek el kikapcsolódni! Jót fog tenni. Nem szabad most dolgoznod! Csak ülj le! Összepakolok egy kosarat szendviccsel, ha megéheznél – mondta. És úgy mosolygott, mint egy kiskölyök. Ó, mennyire szerettük egymást!
     Csak beszélt hozzám, amint szeletelte a kenyeret, majd letakarta egy terítővel, amit a vacsorára készült csirkéről szedett le gyorsan, amikor hirtelen meghallottunk egy furcsa pattogást. A hang az elhagyott Pahpocket-bánya felől érkezett.
     Máris felkaptam egy régi szoknyát. Az utakon térdig ért a sár, nem akartam tönkretenni valamelyik jobb darabomat. Jesse felnyergelte Meddőjárót – mi csak Medinek becéztük –, a lovunkat, és ketten megülve, átporoszkáltunk rajta a zsályacserjésen meg törpeborókáson, át a Pahpocket felé.
     Ahogy baktattunk a nap melegével a vállunkon, Jesse beszélt nekem Davey-ről, egy öreg, bányász ismerőséről, aki először mutatta meg neki azt a helyet.
     Mint Davey mesélte, negyven évvel azelőtt, a Pahpocket-bánya volt a vidék leggazdagabb lelőhelye. Ráadásul a legmélyebb is a történelemben, amennyire bárkinek is tudomása van róla, márpedig jónéhányan voltak, akik összehasonlíthatták. Egész államszerte csak úgy nyüzsögtek a bányaszakértők azokban a napokban. A bányászok egy aranyérc telért követtek, ami úgy tűnt, lefelé és még mélyebbre vezet, egyre szélesedve, egyre gyarapodva, egyre gazdagabban.
     Aztán az a dolog elborzasztotta a bányászokat. Valami nagyon rosszul alakult, s azon a napon a járatokban kis híján mind a 150 ember ottmaradt.
     – Ezek a szerencsétlenség részletei nagy vonalakban – mondta Jesse. – Bármi is történt, annyira természetellenes lehetett, hogy azóta minden legendába és szóbeszédbe burkolódzott. A túlélők (nagyon kevesen, de maradtak), aztán olyan dolgokról suttogtak, amit józan ésszel senki sem hinne...
     ...A bánya életre kelt. Vagy a bányászok átdöfték a sötétség szívét, s az elragadta őket. Nem tudni, de úgy kell hinni, hogy valamennyi gép egyszerre állt meg – a légkompresszorok, a hatalmas vízpumpa, a billenő kas –, és nem volt, aki újraindítaná őket. Az embereket magukba szippantotta az Űr 2100 méter mélyen. A mentőcsapatoknak is nyoma veszett. Egyetlen testet sem sikerült megtalálni.
     Lágy noszogatással ösztökélve Medit, túljutottunk egy kisebb hegyháton, s Jesse végül így fejezte be a történetet. – Davey elmondta, hogy a tulajdonos megpróbált eltakarítani mindent, és újranyitni a bányát, de már sosem érte el a célját. Senki nem ereszkedne le oda, még a kínaiak sem, pedig róluk aztán az járja, hogy egyáltalán nem
szőrszálhasogatók, ha munkáról van szó. Az emberek azt beszélik, el van átkozva az a hely. A cornwalli bányászokat, te is megértheted mi tartja vissza. De a kínaiakat? Ez azért magáért beszél.
     Medi felügetett velünk egy emelkedőn, majd egy lanka jött a következő domb lábánál, ahol aztán megláttuk, mi maradt a bányából.
     Még csak rövid ideje laktam a vidéken, mikor már ismertem azt a helyet, ahonnan megfelelően áttekinthető egy műveleti terület feltételezett mérete. Igaz, itt viszont a föld gyomrából nyert meddő, a szürke törmelék meredek halmai hevertek szélesen szétszórva. És a meddőhányó szomszédságában ott álltak a szokásos, súlyos berendezések, és a gazdasági épületek. De bizony nem voltak azok egyáltalán sem sértetlenek, csak csupa összevissza kupacba dobált bádog hullámlemez. Még az épületvázak is az enyészet martalékaivá váltak. Az enyészet pedig ott tátongott sötéten, a főakna szabadba tárulkozó, a domboldalból ásító szája képében.
     A bánya bejáratát – ahogy emlékezni tudtam rá – mindig eltakarták a telep épületei és berendezései. Most meg annyira szemérmetlenül tárulkozott ki mindannyiunk szeme láttára, hogy az már-már visszataszítónak tűnt. Mintha egy méltóságban elaggott öregúr protézis nélkül mosolygott volna ránk, fogatlan ínyét mutogatva. Éreztem, nincs mit tenni.
     Mégsem tudtam elfordítani a tekintetem róla. Közvetlenül szemben ezzel a hatalmas, üres szájjal, ült egy oda nem illő, csontfakó tufakő alakzat – kétszer akkora, mint egy ember.
     Lekászálódtunk a lóról, s közelebb lépdeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, de annyira izgatottan, hogy elfelejtettem felhúzni a szoknyám szélét, ami aztán pillanatok alatt elázott az olvadozó hólében.
     Körülményes lett volna megállapítani, vajon ez a képződmény csupán egy szokatlan formájú szikladarab, vagy valami nyers faragvány. Noha jól megvizsgáltam, semmi jelét nem találtam annak, ami alapján kétségkívül el lehetett volna dönteni, hogy szerszámmal készült-e vagy talán a természet műve. Tisztában voltam vele, hogy a tufa nagynéha hihetetlen alakokat formál, bármilyen emberi segítség nélkül is, de ennek elvetése ezúttal rendkívül csábított.
     Mondom, képtelenség egyszerűen leírni. A fejeként domborodó forma részben oroszlánénak, részben emberinek tűnt, bár a hosszúkás, farkaséra emlékeztető fogak mégis csak állati külsőt kölcsönöztek a szája miatt. Díszes hajkoronája volt, vagy talán csak egy sűrű sörény göndörödött kissé alaktalan környezetéhez képest. Pumaszerűen ívelt testtel ült a helyén, leszámítva a lábait, mert azok inkább egy ló lábának tűntek, vagy inkább egy kutya pracskerjainak. Elég bizarr, rozsdás fémlánccal körbefogott végtagjai félig rejtve maradtak, ahogy maga alá húzta őket. Szárnyak – melyeket valamikor talán kőtollak is boríthattak – szorultak oldalához, ormótlanul és aszimmetrikusan. Nem tekintett kifelé, a nagyvilág irányába, annál inkább be, a bánya  felé meredezett. Nyaka visszagörbült, úgy feszítette az égboltnak, mintha csak remegne a vágytól, hogy odajuthasson a Földet elhagyva.
     – Mi a csuda ez? – faggattam Jesse-t, ahogy ő is mögém ért, karján a piknik kosárral.
     – Azt mondják, ez a vízköpők indián változata. Ideállították, hogy örökre megvédjen minket a bánya démonától. – Elnevette magát a történet ostobaságán. – A szerencsétlenség után Wuzzie Stovepipe és törzse szállította ide öszvérekkel, hegyeken és völgyeken át a Niminaa-tó vidékéről. Még a hajcsárokat is arannyal fizették meg.
     Tudtam egy s mást Wuzzie Stovepipe-ról – egy helybéli idős Paiute-indián asszony volt, aki gyakran belátogatott a városba. Az utcán nyúlbőr köpenyéről és a kalapjáról lehetett felismerni, amibe szarkatollat tűzött. Jónéhány indián élt errefelé, akiket soha nem ismertünk, mert jobban szerették a szavannák tisztaságát és szabadságát, s így meg sem közelítették Pactolust. Akiket meg ismertünk, azok java a szalonok közelében töltötte legtöbb idejét koldulással, aztán elitták az eszüket valami kis sikátorban.
     De nem úgy Wuzzie. Bármerre járt, irigylésre méltó megfontoltsággal tette. Volt valami módszere, hogy elfogadtassa magát; ahogy a fekete szemeivel nézett, a férfiak kalapot emeltek neki, a nők pedig tiszteletük jeléül mindahányan biccentettek felé, amerre csak elhaladt. Hasonló benyomást keltett bennem is – borsózott a bőröm, bármikor összefutottunk a vegyes-kereskedésben vagy a hentesüzletben.
     Azzal is tisztában voltam, hogy a Niminaa-tó jónéhány kilométerre van. A kőalakzat pediglen súlyánál fogva is több tucat öszvért igényelt, hogy idehurcibálják akkora távolságból. Honnan tehet szert egy indián öregasszony ennyi aranyra?
     Próbáltam Jesse-vel nevetgélni, de manapság ezt úgy is mondják, nem volt őszinte a mosolyom. Furcsa bizonyosság kezdett szöget ütni a fejemben, egy fajta átható visszhang, mely a talpamtól felfelé a szívemen át rohant, akár egy a halottakért szóló részvét érzete, vagy szeretet, ami bizonyosan Wuzzie-t és társait célozta, mert lenyűgözött a gondolat, hogy ez a monstrum csakugyan megvédhetett minket valami ellen.
     Annyira eltöltött ez az érzés, hogy szemeim előtt sötét pontok kezdtek rajzani, én meg elveszítettem a talajt a lábam alól. A következő pillanatban fejemet a furcsa és ijesztő alakzatnak feszítve találtam. Az érdes kő fel is karmolta az arcom.
     A tufa érezhetően meleg volt. Úgy gondoltam, talán a kietlen lankákat elérő naptól, ami akkor, a tél ellenére is hihetetlen erővel sütötte be a tájat. Meglepően kellemes illatú, nohabár egy kicsit nyirkos volt, talán a hó olvadhatott el rajta, a tavaszi föld erejének alávetve magát. Elhúzódva tőle, oly különös vigasztalódást éreztem, még a könny is kiszökött a szememből és végigcsurgott az arcomon.
     Ez volt az első alkalom, hogy sírni tudtam volna, mióta elveszítettem a babám. Jesse átölelt hátulról, végigsimította a hajam, és fülembe suttogva nyugtatott. Ott állva fogott el a zokogás, férjem és a vízköpő vértezete közé szorítva – már legalábbis tapintás alapján erre lehetett következtetni –, csak sírtam, zuhatagként szabadítva el minden felgyülemlett fájdalmam.