A franciák megköszönték (mit is tehettek volna mást?) a pályaudvari dalárda-show-t, s elinvitáltak minket, legelőször is ebédelni. S ekkor kiléptünk a városba. S ekkor többen (vagy talán mind) azt hittük, eltévedtünk. Nem is ide akartak minket hívni! Vagy mégis? Nem volt erőnk visszafordulni. A télből kiléptünk, kiléptem életem első mediterrán tavaszába. Olajfák álltak az út mellett, virágillattal keveredett tengeri, nehéz, sós levegőt szívott be a tüdőnk, és csodálatos volt az egész. Vártunk egy jelet, hogy ez az egész csak egy faragatlan tréfa, de nem az volt. A legkézzelfoghatóbb valóság hevert a lábunk előtt, Szirmai Gyurka majdnem el is bukott benne. Ettől meg Dominiknak fájdult meg a térde.
Nna, félretéve az ostobaságokat, volt valami klassz az egészben, úgy ahogy van. Háromtengelyes Renault buszokba szálltunk, s elindultunk a St. Sanislo College felé. A forgalom hasonlított a Bécsben tapasztalthoz, az idő viszont semmihez sem. Mindennél kellemesebb volt.
A St. Sanislo kollégium a tankönyveinkben Nagy Britannia neve mellett emlegetett iskolákhoz hasonlított leginkább. Több száz éves épületben ma is ugyanolyan szigorú, sok tekintetben egyházi jellegű, bentlakásos nevelés folyik, mint folyt is, mondjuk a múlt századokban. A tantermi épületek mellett ma is ott áll az iskola kápolnája.
Nem egyedül érkeztünk, s nem is elsőnek. Itt fogadták az összes iskolai kórust, akik a Tavaszi Fesztivál meghívását élvezték szerte Európából. Voltak itt franciák, angolok - s biztos mások is, csak velük nem futottunk össze -, s ott voltunk mi, magyarok.
Sorba kellett állnunk, mint otthon, a gimi étkezdéjében, s mikor sorra kerültünk, egy tálcán sült burgonyát, bifszteket, házi jellegű, intenzíven csípős mustárt, narancsízt és egy kis pohár francia vörösbort kaptunk (aki akart, baracklevet ihatott, de én nem akartam). Istenbizony csodálkozom, hogy úgy az angoloknak, mint a franciáknak szinte ez a nemzeti ételük, ez a félig átsült marhahús. Én ettem belőle, s azóta sem tudom elképzelni, hogy lehet túlt-enni magunkat ezen a csontos, büdös, kellemetlen ízű gusztustalanságon hányinger nélkül. Nekem csak az segített, hogy rettentően éhes voltam, és volt elég mustár, ami mindent elfedett... vagy elcsípett...
...nem korhű muzsika, de most hallgattam meg Katie Melua új albumát "The House" címmel, ami fantasztikus - úgyhogy párhuzamos ablak kinyit, és zenét hallgat...
Hogy nem volt valami ínycsiklandó eledel, akkor még enyhén fogalmazok. Egyedül a jellegzetesen középkori, gyenge bordeaux-i bor nyerte el a tetszésem (s nem csak az enyémet, mert ott volt plödö Voya is), annak ellenére, hogy akkor még nem rajongtam a borért, inkább a sört kedveltem, s azt is 1987 után igazán, mikor Dortmundban szerencsésen megkóstolhattam a hatalmas hírű helyi specialitásokat: az Uniont és a DAB-ot.
Igyekeztünk hamar befejezni az étkezést, ugyanis az előre megadott időből rengeteget elvesztegettünk a sorbanállással, s nem kevesebb ment el az evés utáni kellemes kis borkóstolgatással. S persze a boron kívül meg kellett ízlelni az otthoni kedvencnek számító, az előbb már említett baracklevet, valamint azt hiszem, volt még narancs-juice is. Mivel Franciaországban belső, hazai terméknem számít a narancs, az elkövetkezőkben még rengetegszer találkoztunk a belőle készült élelmiszerekkel.
Az ételkiosztó helyiségbe egy keskeny folyosón jutottunk be, itt állt a hosszú, nemzetközi sor - mind ebédre vártak egészen a konyhával szomszédos kis szobácskáig. Az ételekkel megrakott tálcákkal egy olyan teremben foglaltunk helyet, mely leginkább némely, a középkorról szóló filmben látható. Ez a bizonyos terem egy boltíves homlokzatú, meszelt falú, nagy-nagy helyiség volt, a falakon rengeteg egyházi témájú képpel. A konyha irányából idevezető, szűk bejáraton kívül volt még két kijárat. Egyiken, széles lépcsőkön felhaladva az iskola épületébe, illetve a St. Sanislo kápolnába lehetett kijutni; a másikon pedig, ami egy egyszerű, kétszárnyas ajtón vezetett át, az udvarra, ahonnan végülis elindultunk. Ebéd után, a több száz fiatal itt várta be csoportjának tagjait, s innen indultak az elkövetkező programjaikra. Régies volt itt minden. Az étkezde fapadjai úgyanúgy a múlt századokat vetítette át napjainkba, mint akár az iskola védőszentjéről elnevezett kis templom berendezései. Franciaországban hagyomány, hogy minden ilyen régi iskolának van egy védőszentje, s van így egy kápolnája is, a szentről elnevezve. Hagyomány az is, hogy minden vendéget elkísérnek ide is.
Ebéd után mi nem az udvarra mentünk rögtön, hanem előbb a kápolnába, a belső átjárón keresztül. A helynek nem volt tulajdonképpen semmi rendkívülisége. Olyan volt, mint bármely másik templom. Díszített belső tér, kitűnő zenei akusztika. Ez utóbbit, mint máskor is mindig, ha valamilyen templomban járt a kar, azonnal ki kellett próbálnunk karnagyunk javaslatára. Az Adventi éneket adtuk elő.
Még mielőtt jobban elkalandoztunk volna az iskola épületeiben, eljött az ideje, hogy összegyűljünk az udvaron, és felkészüljünk a továbbindulásra. Így befejeztük hát a dalunkat, és lassan kiáramlottunk, kis csoportokban az udvar felöli, kétszárnyú, a lépcsősor felé vezető nagykapun keresztül. Amíg tanáraink is kiérkeztek, volt időnk gyorsan körbeszemlélődni, hol is vagyunk. A kollégium több emeletes épülete a kápolnával szorosan egybeépítve, egy négyzetalakú, megszakítatlan tömbben ölelte körbe a belső teret. Az étkezde északi sarkának kivételével, s ideértem a mellette lévő kis templomi részt is, a földszinti részeken körbe egy oszlopos kerengő vezetett. A kerengő nyugati részén elhelyezett portaszerű részen lehetett kijutni a városba. Minden olyan volt, mintha egy középkori városban lennénk, és igazán nem volt csúnya látvány az építészet e megnyilvánulása.
...szeptember 20 és 28 között élte világpremierét "Commitment" címmel Seal új albuma - nézd csak az épületeket!..
Vártunk a három tanárra vagy tíz percet, s közben tekintetünkkel felmértük a belső téren gyülekező, majd lassacskán távozó csoportokat is. Úgy érzem, magyar viszonylatokban a jelenlegi gimnazisták messze fegyelmezetlenebbnek tekinthetők, mint bármilyen más iskolaforma diákjai. Pláne, ha elképzeléseinkben ezt a társaságot egy olyan csoporttal hasonlítjuk össze, mely mondjuk Angliából érkezett, egy apáca vezetésével, ami leginkább a szigorú nevelés egyik tényét támaszthatja alá. Elmondanám viszont, hogy mindez csak az elképzeléseimben, elképzeléseinkben élt így, addig a pillanatig, mikor kicsit megrökönyödve azt tapasztaltuk, hogy a korábban a francia tolmácsunk által bemutatott angol kollégista kórus tagjait meglehetősen idétlen futkosás közben vettük észre, és szembesültünk velük. A brit Park Singers fiúkarban tízéves formától egészen húszig voltak srácok (azt hiszem, a fesztivál résztvevőinek 25 év volt a felső korhatára, tehát még Voya is belül maradt a 24-ével). Az idősebb angol fiúk, összeállva, vidám hangulatban, az iszonyatos - elemi erejű, elképesztő - basszus szólamot képviselve, egymás közt énekeltek, s közben visszatántoríthatatlan erővel gyepálták a kisebbeket. A fiatalabbak meg menekültek, kergetőztek, viháncoltak. Ezek állatok voltak, isten az atyám! És nem más volt az, aki a legfegyelmezetlenebb volt közöttük, mint a vezetőjük, egy apáca. Akár egy éretlen kiscsaj. Ott futkosott közöttük.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.