Furcsa dalt nyöszörög a Föld,
napok fogynak, halkan öl a csönd
Csillagrajzok tüskés viráglelke,
néma sikoly a lét, fölriaszt keserve
Tó tükréből tűz szökken, az égnek tör vadul,
szivárog a világosság, eltűnik vigasztalanul
Zavaros ködből folyó morajon át,
tombol a rémület, próbálgatja hangját
Nyomaszt a nyirkos ég,
menekít lomblehelte szerelembe
Embertelen ordas hirtelenség,
gyanakodva roskad sáros tenyerembe
Könnyeket akarok, irgalmat magamért,
irgalmat irgalmatlanul... De az istenért!
Tiszta kezed párosan testem köré
mit emeled, miért...!?
Telefonpóznák üvegszemei tanúim,
s az éj fekete hálójának vékony fonala,
megannyi lélek félénk patkány-undora
Ne közelíts, kérlek, rém vagyok!
Megnyúzott a férfikor,
magamról vágyakat rángatok
Testemről tűnő-vérszín most a gond
Borzongva meredhetsz rám,
s ha ki kell, hát mondd:
távozz, eszement bolond!
Megtaposott a lét, felsebzett a terhe,
s míg sebeim simítom, mint a halál,
sok-sok csontom őrülten keresve,
hajnalig csókízű húsodra talál.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.