Gavallér-csapda

Másnap 1905. május 2-a volt. Kedd. A dátum kiemelt fontosságú az emlékeimben, mintha beleégett volna, vagy mintha vésővel vájták volna az agyamba.
     A hajnal ragyogóan tiszta volt, reggelre ismét felmelege- dett, mint soha máskor ebben az évszakban. A madarak csendben és láthatatlanok maradtak, a rovarok zümmögése szűnni nem akaró mormogásnak hatott immár. Még mielőtt meglengettem volna az iskolacsengőt, tudtam, hogy nehéz nap várható.
     Tessie Penryn és legjobb barátnője Beth Young, akinek annyira hozzá nem illő hajzata volt, civakodásba kezdtek a játszótéren, hogy kié legyen az egyik fából faragott lovacska.
     Phinneyt a kerítés melletti dombocskán találtam meg könnyeit hullatva. Apja verte el – aki, mint megtudtam, elaludt a későig tartó kocsmázás miatt –, s ő a reggelinél hangoskodni mert. Segítettem neki a tisztálkodásban a kézmosónál, bár igazán sok szappant és vizet nem használtunk el az arcára száradt maszat lecsutakolására, aztán magára hagytam a kicsi kis mérges szívével.
     Jacques-on töltötte ki. Phinney belekötött az akcentusa miatt – biztos valami régi refrén okán –, de ezen a napon új fordulatot vettek a gyötrések. Phinney franciául szídta Jacques-ot. És ezt magától Jacques-tól tanulta, ami biztos vagyok, még nagyobb sértés volt a maga nemében. Mitöbb, Phinney-nek istenadta tehetsége volt az utánzáshoz, förtelmesen jól csinálta. Quince és Doyle pedig hatalmas hévvel csatlakoztak a kórushoz.
     Mindenki kijött a sodrából. A gyerekek úgy civakodtak, mint a verebek az etetőnél, s az én türelmem is elkezdett utat keresni a megtorlás felé, így még soha nem jártam. Éreztem a feszültséget is, mintha mindent elektromosság járna át – a sziklákban, az égen, a levegőben az emberek közt –, s minden az elkerülhetetlen kisülés felé tartott.
     Két óra felé csúnya, fekete felhőtarajok sorakoztak fel az égbolt alján a várostól délnyugatra. Nem sokkal utána a Borzalmaskák Triója egy nyaláb borókahajtást nyomott Jacques hajába. Valamennyiüket az osztályterem különböző sarkaiba állítottam, miközben megpróbáltam a növény ragadós, nyúlós maradványait kitisztítani, kiszedegetni. Jacques könnyeivel küszködött mérgesen, én meg kénytelen voltam az ollóhoz folyamodni, mikor az ajtó hatalmas robajjal feltárult.
     Mindannyian odakaptuk a fejünket, megriadtunk a hirtelen jött zajtól. Nev állt az ajtóban, mögötte a felhők szürkén örvénylettek az égen. A lecsapódó por és a szél szárnyán érkező zsályák sajátságos, csakis a kinti pusztaságra jellemző illatkavalkádja az egyik olyan dolog lehetett, amitől ezen a napon még a nyakunkon is felállt a szőr. Annyit jelentett, hogy már nem jár messze az eső. De talán nem csak az.
     Nev jól kivehetően remegett.
     – Nagy vihar közeleg – szólalt meg. – Búvóhelyet kell találnunk! – Ezzel kiment, s szaladni kezdett a város központja felé.
     Még mielőtt az ajtó becsapódott volna, sok gyerek felpattant a padokból, és a köztes sorokon kezdett el kifelé iramodni, a lehető legnagyobb zsibongásban. Nem is zsibongás volt az, inkább kiabálás. Kénytelen voltam felkapni egy vonalzót, és a tanári asztalra csapni vele. Oda is figyeltek a csattanásra, legalább egy vagy két másodpercig.
     – Osztály! Mindenki azonnal üljön le a helyére, de azonnal! Ne kelljen még egyszer mondanom! – szólaltam meg a lehető leghatározottab tanári hanglejtésemben.
     – De Mrs Mayhew, ha Nev viharról beszél, mindig igaza van. Még az apám is igazat ad neki – fogta egyszerre magyarázkodóra és könyörgőre Sally Deidesheimer. Rendszerint félénk és csendes kislányként viselkedett, így ebből kiindulva, talán ez volt a leghosszabb mondat, amit bármikor is hallottam tőle.
     Jesus, a pásztor langaléta fia ekkor hirtelen felállt. Kitartóan a padlót bámulva kikotorászta gyűrött sapkáját a hátsó zsebéből, a fejébe húzta, és így szólt: – Mayhew asszonyság, én má’ csak aszondom, uzsgyi. Marhára sajnálom. – Ezzel megragadta az öccse, Xavier grabancát ís, és nekiiramodott, hogy megkeresse a lovukat.
     Ezek után már nem volt senkinek sem megállása. Pillanatokon belül kiürült a terem. Ott álltam a táblánál a nyitott ajtóval szemben, és csak meredtem kifelé.
     A szél sodorta illatok még inkább besűrűsödtek, a hőmérséklet pedig elkezdett hirtelen lefelé zuhanni. Az ég csak szürkült, maradék fényeit itt-ott mélyen feltöredezték a fellegek szélei. Az érkező eső szaga mindent átjárt. A levegő annyira feltöltődött, hogy kivert a libabőr.
     A játszótéren Jacques Dechain – kis híján elvakulva nem szűnő dühétől, és kihegyezett karóként, vadul felálló hajjal – épp ebben a pillanatban tervelte ki tökéletes bosszúját.
     Sikerült megszereznie Quince csúzliját, méghozzá a legbeváltabb helyről, Quince farzsebéből. És kövekkel kezdte szórni mind a három ellenségét, olyan szaporán, amilyen gyorsan fel tudta azokat kapkodni a földről. Ám persze igyekezetét a pontos célzásra, nem igazán koronázta sok siker. Nem is emlékeztem rá, hogy korábban fogott-e már a kezébe csúzlit egyáltalán, de most megpróbálkozott egyel.
     Aztán egy kődarabka mégis eltalálta Phinney-t az arcán, vékonyka, véres horzsolást hagyva maga után a fiú szeme alatt, ahol reggel még az apja felejtett egy monoklit. Na ez már túllépte Phinney tűréshatárát.
     – Megöllek, te kis nyápic fattyú! – kiabálta.
     – Probáj sak! Sak probájj, azt meg kübírom – kurjantott vissza Jacques. Quince csúzlijával eleresztett még egy utolsó, vad lövést Phinney felé. Messze elkerülte, de mielőtt földet ért volna a kő, már futásnak is eredt a bozótoson keresztül.
     Erre Phinney elrikkantotta magát:
     – Kapjuk el! – És ő, Quince meg Doyle, Jacques után vetette magát, de úgy, hogy látszott, tényleg komoly a helyzet.
     Rájuk rivalltam, hogy álljanak meg, de vagy nem hallották, vagy nem is foglalkoztak velem. Így hát térdem fölé csavarintottam a szoknyámat – valami olyan divatot követve, melyet látván Marshall tiszteletes minden bizonnyal szélütést szenvedett volna –, s utánuk rohantam az időközben felkerekedő szélben.
     Jacques becsületesen jó sprinter volt, azt már megmondom – nem annyira, mint Nev és cinkosai, akik ettől még hasonlóan nem voltak elhanyagolhatóak a futást illetően. Kiváló egyensúllyal szökellt félreugorva, kitérve az olyan zsályacserjék elől, melyeken már nem tudott volna átszökkenni.
     Az elején még igen fürgén, kezdetnek teremtett némi távolságot saját maga és üldözői között. De nem bírta sokáig amazok állóképességével szemben. Lassacskán egyre kisebb lett az a távolság.
     Én is kezdtem kifulladni, mikor kénytelen voltam nyugtázni, mennyivel előttem jár. Először Jacques-ot veszítettem szem elől. Aztán Phinney-t, Doyle-t és Quince-t is, akik szintén jócskán eltávolodtak tőlem. De nem számított. Tudtam, merre mennek. Afelé a domb felé vettem az irányt, ami közvetlen a Pahpocket-bánya mellett nyúlik el.
     Jacques már ott állt a torz kőfigura mellett, olyannyira levegő után kapkodva, hogy látszott, ahogy ziháltában fel s alá jár a mellkasa, az egész teste. Feje fölé egy sziklát tartott, de akkorát, hogy elcsodálkoztam, honnan van ennyi ereje, amivel meg tudta mozdítani, és fel tudta emelni. Arca el is torzult az erőfeszítéstől, amivel a magasban tartotta. A többi fiú tisztes távolságban állt meg tőle.
     Rájuk kiáltottam, újra, miközben épp csúsztam lefelé a domboldalon a bánya felé, de a szél oly komolyan felerősödött, hogy belekapott mindnyájunk hajába meg ruhájába, és éles szemű homokkal támadt ránk. És a hangomat is másfelé hajította, messze más irányba.
     Ahogy közelebb kerültem, hallottam, amint Doyle ripakodik Jacques-ra: – Meg vagy őrülve?
     Jacques már olyan állapotban volt, hogy franciául kiabált velük. Nem értették, de úgy láttam, erről nem igazán vesz tudomást, de ha értették is volna, azt hiszem, akkor sem tudott volna vele mit kezdeni. Már túl volt azon a határon, amikor a maga ura lehet.
     De én jól beszéltem franciául, köszönhetően egyetemi tanulmányaimnak és külföldi útjaimnak. És Jacques szavai megfagyasztották minden csepp véremet. Nyers fordításban, azt közölte velük, hogy odatapaszthatja őket egyszer s mindenkorra, aztán majd meglátják, hogy ki öl meg kicsodát.
     – Fejezzétek be, tüstént! – üvöltöttem, miközben feléjük szaladtam. Phinney felém fordult, ajka széttárult, majd így szólt:
     – Mrs Mayhew? – tisztán sokkolta, ahogy ott lát engem.
     – Igen. Jacques Dechain, azonnal dobd le a követ a földre! – utasítottam.
     De szerencsétlen Jacques valahogy épp túllendült a holtpontján. Könnyek patakzottak az arcán lefelé, és esztelen kacagásba kezdett.
     – Majd még megbánjátok! – kiáltotta még franciául. – Ki fogom szabadítani. Majd még bánni fogjátok! – A szobor felé fordult, és teljes egészében magam előtt láttam, amit csinálni fog. Volt valami a bányában, ami végezhet az emberekkel egy pillanat alatt. És Nimitseahpah volt minden, ami Jacques és az az erő közé állhat.
     Hogy ki tudja, Nev honnan került elő?! Valahol rejtőzködve leskelődhetett, mint jómagam is korábban. De az is lehet, valahogy megtudta - megérezte? -, mi zajlik itt, a Pahpocketnél.
     A gyerekek azt mondták, beszéli a szelek nyelvét, s azok olyanokat súgnak neki, amit senki más meg nem érthet. Teljesen váratlanul rontott neki Jacques-nak, azt kiabálva: – Ne! Ne!
     A szó szoros értelmében röppent a levegőn át. Én is Jacques irányába vetettem magam. Ám elég hamar elvágódtam, belebukfencezve a szél kavarta porba. Nev viszont korántsem. Kigáncsolva a fiú lábait, oldalba taszította Jacques-ot. Abban a pillanatban viszont ez már megkésettnek bizonyult. A súlyos kőtömb elhagyta a fiú kezeit.
     Tompa kongás hangja lövellt ki a mélyből. Éles fájdalom hasított belém, valahol a szemeim mögött. Láttam, amint az őrző porózus tufateste szilánkokra hasad széjjel, és szenvedőnek ábrázolt feje leesik visszataszító testéről, a testről leszakadnak a lábai, és nehéz béklyója már nem tart vissza semmit, senkit. Korábbi helyén szerte szóródó porfelhő gomolyodott, s valamilyen magyarázhatatlan fény ragyogott fel. A fájdalom lándzsaként hasított belém. Esküdni mernék rá, hogy hallottam Nimitseahpah üvöltését. És máig hallom azt az ordítást olyan éjjeleken, mikor szél süvít a völgyben, és soha meg nem mondhatom, vajon örömujjongás hangja-e vagy a fájdalomé.
     Fel nem foghatom hogyan, de a törött szobor egy darabkája egyenesen fejbe talált. Minden, amit tudok arról a pillanatról, hogy a világ furcsán kifordulni látszott megszokott helyéről. Valami, ami legalább annyira hideg, mint a januári éjszaka, átvonszolt a homokon a Pahpocket fő vájata felé.
     Kinyújtottam a kezem, hogy egy pontot találjak, amiben megkapaszkodhatom, és csupán Nimitseahpah nehéz, törött talapzatát leltem. Láttam Phinney-t, Doyle-t és Quince-t, ahogy kiabálva, hasukon csúsznak el mellettem. Teljesen úgy tűnt, mintha a tárna körüli talaj szabályosan felgörbült, aztán tölcsérré formálódott volna.
     – Kapaszkodjatok belém! – sikítottam utánuk. De egyebekre hihetetlenül nehéz tisztán visszaemlékeznem. Csupán egy sor, egymástól elkülönülő emlékfoszlány, amolyan pillanatképek maradtak meg bennem. Az az iszonytató üvöltés. A hideg.
     Az egyik fiú elkapta a bokám. Később meg is találtam a horzsolást. Úgy gondolom, Quince lehetett. Nem láttam. Csupán érintése izzásig hevült forróságát éreztem, és segélykiáltását hallottam. Emlékszem, hogy Phinney a könyökömet tudta megragadni, és onnan próbált felfelé kászálódni, miközben ő is belekapaszkodott az őrszem visszamaradt talapzatába. Halvány kép dereng Jacques rémülettől eltorzult arcáról is, ami annyira bennem él. Szerencsétlen Jacques! Fogalma sem lehetett igazán, mi jelenthet számára veszélyt, de átszellemült pillanataiban tán nem is törődött volna vele. Minden hasonló korú gyermeknek vannak ilyen pillanatai, bár elenyészően kevés az olyan, aki halálát is lelné bennük.
     Amit viszont a legtisztábban emlékezetembe tudok idézni, az egy rövidke bevillanás Nevről. Természetfeletti volt az a kiegyenesedett tartás, ahogy megállt, szélesre tárt karjaival, kigörbülő nyakizommal feszült Nimitseahpah világának. A bánya sötét ereje feltépte ruháit, és mágnesként húzta haját maga felé, de valami ezzel dacoló hatalom cövekként tartotta a helyén.
     Meg vagyok róla győződve, hogy kiáltott.
     – Segítsél! – Először azt hittem, engem szólít, vagy az egyik gyereket, vagy Istent. De egy minutummal később a levegő megtelt repülő tárgyakkal – deszkalapokkal, kőzúzalékkal, fémdarabokkal –, és rájöttem, hogy a viharhoz beszél.
     És itt valami rést ütött a memóriámba...


Saját ágyamban ébredtem. Reggel volt. Az ablakon túli világ egy porcelán csészére emlékeztetett, annak ragyogó fehérjére, és csillogó kékségére. Hullott a hó, miközben az ég ragyogott és tiszta maradt. A szilvafák lehervadtak, élettelenül lógó ágaikon nyoma sem volt a tavaszi bimbóknak. Mind elpusztultak.
     Jesse elmesélte, hogy volt egy baleset a Pahpocket-nél. Jacques és Doyle eltűntek. A vízköpőnek vége. Látszólag beleborult az omlásba. Az emberek remélték, hogy tudhatok róla, mi történt.
     Azonnal sejtettem, hogy Jacques és Doyle örökre elvesztek, elnyelte őket a torok, amit Nimitseahpah oly gondosan vigyázott, s talán már ott nyugodnak, ahová az a majd 150 férfi is került.
     Tisztában voltam vele, hogy Nev Treleaven megmentette az életem, ugyanúgy, mint Phinney-ét és Quince-ét is. És ez akkor is igaz volt, ha bármit mondott volna. Hozzá senki sem volt fogható. Se korábban, se később – bárki ismerte, félt tőle.
     Mindez korábban volt, mint ahogy beszélni tudtam volna róla – vagy hát tekintsük úgy, hogy fájdalom nélkül tudtam volna szót ejteni róla –, és sokkal korábban, hogy dacolni tudjak a viharokkal anélkül, hogy sírva ne fakadnék, mert eszembe jutnak e csúf esztendő halott gyermekei.
     Jónéhány héttel Pahpocket után megkértem Jesse-t, hogy vigyen innen vagy küldjön haza. Erre ő azt mondta:
     – Kezzie kicsim, jól tudom, hogy mindenfelé vannak bányák. Elvihetlek Tonopahba vagy Goldfieldbe, de nem hiszem, hogy segítene. Azok még nagyobbak, bizonyára, ennél mindenképp. De minden áldott bánya morajlik néha, vagy olykor be is omlik, és mindenütt halál kíséri. Ha most itt hagysz, és hazamégy, én... – mereven bámult a kövezetre, aztán az ablakon túlra. Néztem az állán megfeszülő és görcsbe ránduló izmokat, melyek úgy elcsúfították arca harmonikus, karakteres vonásait. Kis szünet után megköszörülte a torkát, a szemembe nézett, és folytatta: – Maradj velem! Ígérem, hogy itt is boldoggá teszlek.
     A reggelekre gondoltam a konyhánkban, a kezére a derekamon, ahogy örömtáncot járunk egymással a csupasz konyhakövön, mely fényesebb, mint a napsugár. Az ébredésekre gondoltam egy magányos ágyban, kétezer mérföldre tőle, egy tiszta és civilizált helyen, ahol soha nem érződik a zsálya illata, és sosincs ott a mosolya. És az osztálytermemre is gondoltam, meg a tizenhat ott hagyott gyerekre, akik lehet, sosem tanulnának meg olvasni és számokat összeadni a tanáruk nélkül.
     Megcsókoltam, és maradtam. Nem volt így könnyebb. További két hosszú és szomorú esztendő következett még az 1907-es bombaüzletig, ami a Double Silver-bánya megnyitásával teljesen kiforgatta a Pactolus körüli világot.
     Jesse-nek és nekem sosem voltak gyermekeink, sőt mitöbb nem is akartunk. De idővel megszerettem Pactolus valamennyi gyermeke közül egyet, annyira, mintha csak az enyém lett volna. És ez elég volt nekem.
     Ez az egy, természetesen, Nev Treleaven volt, aki megóvott attól, hogy szeretetem idővel egy jégdarabbá hűljön. Férfivá cseperedett, és elvett egy paiute lányt, akit Pactolusban korábban senki sem látott. Egy gyönyörű lányt, aki legalább annyira idegen és vad volt, mint ő.
     Négy gyermekük született, s mindahányan fáról, évszakról, és egyéb természeti elemekről kapták nevüket. Egyiküket elvesztették kiskorában, kettő közülük elköltözött, a negyediküket, Rivert, mindenki ismeri.
     Megnézhetitek a kis házat, amit Nev épített a családjának, még mindig áll, közel a folyóhoz, szemben a Moffat-ranccsal. Habarcsba ágyazott üvegpalackokból készült, amiben mindegyik üveg nyakával kifelé áll. És amikor átfúj rajtuk a szél, úgy sóhajtanak, mint valami szomorú, nagyon szomorú élőlény.
     Hallgassátok csak! Most is hallani. Nem prérikutyák hangja – ez bizony a rabul ejtett szél Nevlin házában. Hadd kérje egy öregasszony, legyetek oly szívesek, és rakjatok egy-két hasáb fát még arra a gyöszöttke kis tűzre! Hideg van ma éjjel, benn is, kinn is.

The Hungarian adaptation's rights are reserved (c)2010 by Landor

Based on THE MAGAZINE OF
FANTASY & SCIENCE FICTION
January * 55th Year of Publication

COVER BY CORY AND CATSKA ENCH FOR “NIMITSEAHPAH"
GORDON VAN GELDER, Publisher/Editor
BARBARA J. NORTON, Assistant Publisher ROBIN O'CONNOR, Assistant Editor
KEITH KAHLA, Assistant Publisher
HARLAN ELLISON, Film Editor
JOHN J. ADAMS, Editorial Assistant

The Magazine of Fantasy & Science Fiction (ISSN 1095- 8258), Volume 106, No. 1, Whole No. 624, January 2004. Published monthly except for a combined October/November issue by Spilogale, Inc. at $3.99 per copy. Annual subscription $44.89; $54.89 outside of the U.S.
Postmaster:
send form 3579 to Fantasy & Science Fiction, PO Box 3447, Hoboken, NJ 07030. Publication office, PO Box 3447, Hoboken, NJ 07030. Periodical postage paid at Hoboken, NJ 07030, and at additional mailing offices.

Printed in U.S.A.
Copyright © 2003 by Spilogale, Inc. All rights reserved.
Distributed by Curtis Circulation Co.,
730 River Rd. New Milford, NJ 07646
GENERAL AND EDITORIAL OFFICE: PO BOX 3447, HOBOKEN, NJ 07030
http://sfsite.com/fsf/