Gavallér-csapda

Két nappal ezelőtt kezdődött a történet. Tudod te, mennyire nehéz hóesésről szikrázó napsütésben eszmefutni?

(2)

Senki sem tudja igazán.

Kevesen ismerik, honnan jöttünk és hová tartunk. Talán az univerzumból vetettük meg lábunkat a Földön is. Úgy hírlik, amolyan börtönsziget volt a planéta. És hogy mitől fejlődött visszafelé az emberiség, hogy aztán majd négy-ötezer esztendővel ezelőtt új erőre kapjon? Hogy friss intenzitást nyerjenek a mérnöki, csillagászati tudományok, a művészetek... Aztán másfélezer éve újra csak az enyészet kezdődhetett. Miért, miért? Időről időre megfeledkeznénk mindenről, amit addig tanultunk? Amit addig tudni véltünk, aminek a biztos birtokában voltunk?

Senki sem tudja igazán...

Hányféle formát alkothat még a természet? A hókristályok sokfélesége meddig terjedhet? S mi a határ, ameddig az ember fejlődik? Van-e határ?

Ketten lépkedtek a kora esti havazásban. Ketten a szétoszló tömegben, az elcsendesülő téren. A szentestében. Két alak, egy kicsi meg egy nagy. Volt egy harmadik alak is, Armand bal karjában egy termetes test, egy okker alapra türkíz héroszokkal díszített amfóra, csak utánzat persze, betakarva, nagy fehér csomagolópapírba forgatva. Ez akadt. Sosem voltak a csomagolás mesterei a fiúk, a feladat korábban mindig egy női kézre várt. Az a kéz viszont évekre elmaradt. No persze ettől még nem esett kétségbe a világ, csak kicsit visszafejlődött.
      - Apa, csimpaszkodhatok? - vetette oda félvállról a kérdést Gergő, miután megunta a térköveken felhalmozódó hókupacok rugdosását. Lendített még egyet a lábával, most azonban a csillogó fehér dombocska helyett több száz, arra járó cipő- és csizmapár taposta latyak mozdult a levegőbe. - Upsz... - kapta a szájához a kezét. Tudta, ez most nem úgy sikerült, mint amennyi még belefér az apja béketűrésébe. De a férfi talán oda sem figyelt.
      - Csimpaszkodni? Épp akartam követelni...
      - És ha csak kérted volna?
      - Na most szemantikán nem kezdek el vitatkozni veled. Azonnal add ide a praclidat!
      - Apu, már megint nem értem, mit beszélsz. Mondd úgy, hogy megértsem! Még csak kilenc éves vagyok, ezt te is jól tudhatod - méltatlankodott a kisfiú, de aztán átvette a jobbik, kötött kesztyűs kezébe a másikban addig szorongatott rajzlapot, és a csupasz ballal megragadta apja kezét.
      - Azonnal húzd vissza a kesztyűdet! Megfázik a kezed, tiszta piros meg lila lesz, aztán majd óbégágolsz, hogy fáj a hidegtől.
      - Óbégatni fogok, nem óbé... mi a fene...
      - Hacsak azt nem. Ja. Siessünk, hogy még elérjük az utolsó buszt!
      Három lépcsőfokot kellett lejjebb lépniük, hogy a mozi előtti sétateraszt lezáró, térdmagasságig emelkedő kőpillér megszakításában tovább haladjanak. Armand gondolatai lassan visszatérni tűntek a jelenbe. De addig mindenfelé pörgött az agya: számot vetett az emberiség múltjával, a havazással - hogy mennyire idilli így, ezekben az órákban, mert nem is emlékszik már, mikor esett utoljára karácsonykor -, sokszor ezerfelé járt, és dobogni érezte a szívét is, most azonban jobban, mint máskor. Most egészen a nyakában lüktetett.
      Reménykedett.
      Rég volt az is. Annyira messzinek tűntek azok az évek, mikor addigi hitvese végül visszaköltözött a szülei lakásába. Elhidegültek.
      Pedig hogy megmondták a nagy okosok, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Vonzzák? A keze ilyenkor mindig ökölbe szorult, ha ezen képzelgett. Taníthatnám, mennyire nem! Ilyenkor szokott megrándulni az arca is, mint amikor a finom izomfonatok nem tudják eltalálni, mosolyra húzzák vagy bosszankodóra az ábrázatát. Mert az valahogy úgy sikerült, hogy október 10-én jöttek össze - ki ne tudná, a szeretkezés világnapján. Itt már mindennek napja van a világon, de ez mégis annyira édes-komoly támfalnak bizonyult az életükben. És ugyanerre a napra esett a házassági évfordulójuk is. Tizszer, egymás után. Mindig ágyban töltötték ezt a napot. Ha pedig már kuriózumról beszélünk, mert ezt ember nem tervezheti így, valamivel több, mint kilenc éve októberben született a fiúk is. Persze, hogy tizedikén.
      Mosolygott.
      Mennyi, de mennyi vitát éltek meg aztán! Zsanett divattervező volt - most is az: a divat, a művészetek, a design, és nem utolsó sorban az ókori esztétika szerelmese -, Armand jó ideig távközlési mérnök, aztán hirtelen ötlettől vezérelve - no meg az idők szavára hallgatva, ahogy a vezetékes technológia háttérbe szorult - magánvállalkozó lett. Műszaki cikk kereskedő. Nem bizony, nem egy divatstúdió alapítója - a Zhina-Fashion & Arts máig várat magára -, hanem tv- meg fritőz-díler. Volt belőle konfliktusuk, jócskán...
      Kezdetben közösen járták a divat-rendezvényeket, bemutatókat, fogadásokat, aztán már csak a nőre maradtak az éjszakába nyúló kimaradások. Ezen múlott a sikere. Ezen is. Kreativitása mellett a jelenlétre volt szüksége. Jelen kellett lennie, a megrendelők közelében, látókörében, nem volt mese. Mégis, férjéből - ezt már ő is be merte vallani - bizalmatlanságot, irigységet, féltékenységet váltott ki az az életmód. Nem vitás, Zsanettből meg épp a férfi sikertelenségei csaltak elő rosszallást.
      Képtelenek voltak közös nevezőre jutni, kompromisszumot kötni az eltérő elvárások okán. Gyermekük napjait idővel már csak a férj töltötte ki, leginkább ő tudott igazodni a kisfiú programjaihoz, a neveléséhez. Fiatalok lettek volna és felelőtlenek? Vajon mikor nő fel az ember? Csak akkor, ha szülei távoztával magára marad, vagy ha gyermeke születik? Vagy csupán túl felhőtlennek és súlytalannak bizonyultak volna? Leginkább Armand érezte meg a felelősség súlyát, és lépett is.
      Érdekes szerepcsere ez a konvenciókhoz képest. Egy nő, aki nem annyira érezte meg az anyaság terheit - s ezért jó ideig nem is hibáztatta senki sem, így fogadta el a család -, és egy férfi, aki ráérzett az apasága követelményeire. Aztán belefáradt. Mert a férfiak hamarabb belefáradnak. Mindketten megvetették a konvenciózus kötöttségeket. Mégis egyedül ő volt, aki magában bosszankodott igazán, csendesen, legtöbbször hallgatagon, valahol belül őrölve a társas magány esti percenéseit. S mikor már reggelenként is csak a magának főzött kávé, olykor meg a kisfiú ébresztette, szavai alkalmi súlyát felváltotta azok éle.
      Zsanett egy múzeológussal költözött össze, elég hamar a válásuk után. Pontosabban a tőle tíz évvel fiatalabb férfi cuccolt hozzá, a szülői örökségbe. Megszokás lett a kéthetenkénti láthatóságokon túl a karácsonyi találkozás is, mikor a volt férj, Gergővel egy teljes napot Zsanettnél töltött, Tamás pedig azokon a karácsonyi másodnapokon elhurcolkodott egy időre. Aztán eltelt két év, és egynapos nyomavesztettségből végleges elillanás lett.
      Hát így álltak. Újra várakozón, reménykedve. Egymásra találva... újra... talán...
 

...már megint egy folytatás következik, rövidesen (most jön a dráma)...