Gavallér-csapda

Írta: Sheila Finch - Adaptáció: Landorhegyi Zoltán

      - O’Connor atya?
      Joe a honolului reptér japán terminálját, a NEXST-2-t fürkészte a hang után. Fáradt volt és elgémberedett a repüléstől – az annyira hórihorgas embereknek, mint amilyen ő pedig volt, még ez a rövid, ám zsúfolt szuperszónikus járat is felért egy úttal Los Angelesből a rémálmok felé.
      – O’Connor atya!
      Jose Luis O’Connor, avagy a Kelet-Los Angeles-i híveknek csupán „Joe atya”, végül meglátott egy köpcös férfit, kezében üzenőtáblával, melyre szedett-vedett hirtelenséggel a neve volt felpingálva, tele hibákkal. Ő is felemelte a kezét.
      – Itt vagyok.
      A tábla eltűnt. Egy pillanattal később meglátta újra a férfit, amint éppen keresztül nyomakodik a tömegen. Arab, jegyezte meg magában.

Ezen a napon is mindenfele túristák videóztak, kereskedők igyekeztek valamerre portékáikkal, mint azt tette egy rakás idegen ugyanúgy, mint évek óta mások is, milliószor.
      Az arab megérintette a kezét.
      – Jöjjön!
      Három napja kapott invitálást egy szaúdi ismerősétől, akivel már nem beszélt vagy húsz éve, s jegy is érkezett a meghívóval.

Majdhogynem már nem is gondolt egykori szobatársára a Berkeley-ből a Második Öbölháborút megelőző időszak óta, ám az üzenet sürgető hangneme igencsak meggyőzőnek hatott. Egyszer még barátok voltak; és talán ebben az új, vélhetően józanabb világban újra azokká válhatnak. Ráadásul itt kínálkozott az alkalom megszabadulni a már jó fél éve álmait korbácsoló rémségektől.
      Az arab megragadta Joe hátizsákját. Kinn egy sötétkék orosz kisautó várta, hogy feltöltődjenek az akkumulátorai. Joe a fejét lehajtva roggyantott a térdén, és préselte be magát a járműbe. Az arab pedig egy rántással kiszabadította a töltőkábelt.
      A kocsi az aszfalton oldalra billenve siklott el a parkoló repülőgépek szárnyai alatt; farolva, kicsapódva kerülgetvén a robot csomagszállítók kígyósorát. A sofőr aztán felhúzódott egy régebbiből átalakított, valamikor kétüléses hidroplán melletti stégre. A géptest üresen tátongott, de már jártak a propellerei. Míg fel nem dokkoltak. Eddigre már Joe is befészkelte magát az utasülésbe. Át sem kellett szállniuk. A kisautó mechanikus szimbiótaként tapadt fel a helyére, s már mehettek is tovább. Joe már csak annyit vett észre, hogy lefelé tekintve földtáblákat és folyókat lát, ahogy eliramodnak a szárny alatt a mélységben.

      – Most komolyan, elmondhatja, hova tartunk? – bömbölte túl Joe a hajtómű süvítését.
      A pilóta ügyet sem vetett rá. Talán nem beszélt angolul. Kicsivel később, Joe rövidebb pillanatokra el is szunyókált. És azon nyomban Annie kezeiről álmodott: finom, hosszú ujjairól, s a középsőn egy vékonyka, ezüst gyűrűről – a gyűrűről, amit nem adhatott oda.
      Aztán a képtől émelyegve riadt fel, és fejét az ablaknak támasztotta. Bűntudat uralkodott a szívében, és e vétkes hit kísérte a világ végezetéig.
      Lenn szigetek pöttyözték tele az óceán indigókék tükrét. Ezek szerint elhagyták a szárazföldet. Ránézett az órájára, de mivel elfelejtette átállítani, a számok alapján fogalma sem volt a tényleges időről. Meg mert volna esküdni rá, hogy körbe-körbe keringenek. A nap épp szembe sütött, kicsivel később a repülő mögött ragyogott, mintha a pilóta szándékosan akarná összezavarni, eközben a végtelen tenger felszínén képtelenség volt bármi tájékozódási pontra lelni.
      Veszítettek a magasságukból, s a hidroplán farkát csillogó permet terítette be, míg a vízen csúszó géptalpak az alacsonyan habzó hullámokba szántottak.
      A férfi kimászott a fehér, parti homokra, lábai gumiszerűen rogyadoztak a párás levegőn. Egy, a fövenybe olvadó színű ejtőernyős ruhát viselő polinéz kapta el aztán a karját, hogy elsegítse. A fiúnak még pisztoly is volt az övébe tűzve.
      Az összkép, egyenesen előttük, mintha csak egy musical díszleteiből penderedett volna elő: magas, a környező szalmatetős épületek fölé nyúló pálmák, villamos impulzusokkal generált színű virágok, és azok nehéz illata. Távolabb a parton kreol bőrű gyerekek lubickoltak meztelenül, egymást fröcskölve a finoman táncoló hullámokban – s mindahányan egykorúnak tűntek, talán három- vagy négyesztendősnek.
      Egy ember ügyelt rájuk, partra vetett farönköknek támaszkodva a közelükben. Megérezhette Joe tekintetét, mert a pillantása végigsuhant az újonnan érkezetten, aztán a csöppségeket figyelte tovább. Óvatosságot rejt a nézése, gondolta Joe. Vagy csak egy bűnös léleknek irányzott szúrkálás érkezett a tekintetéből?
      – Van ennek a helynek neve?
      A fiú vállat vont, és magára hagyta borús lelki világával. Az már kétségtelenül bebizonyosodott, hogy valamikori szobatársa alkalmazottainak egyike sem beszéli a nyelvét – eltérően gazdájuktól, aki viszont kiválóan emlékezett mindenre, bár akcentusa olykor túlcizelláltnak, mesterkéltnek bizonyult. Beszédstílusa ettől már-már erőltetetten negédesnek tűnhetett.