A Renault-k a külváros felé vették az irányt. Felgyorsult a tempó, felvettük a városi közlekedés megszokott nyolcvanas sebességét (valószínűleg gyorsforgalmi lehetett az az út): nem kellett szégyenkezni; most hogy már nem városnézésen jártunk, a buszok gyorsulása egy-egy közlekedési lámpa szabad jelzése után közel azonos volt a többi személygépkocsiéval. Tisztességesen haladtunk, csak úgy rohantak mellettünk a fák, a házak, az emberek, a járművek. Tetszett a sebesség. A sofőr bekapcsolta a franciák egyik könnyűzenei rádiócsatornáját, s tetszett a zene is. Nagyon. Akkoriban voltak friss slágerei a máig ismert, sőt időnként visszatérő énekes/modell/színésznőnek, néha-néha botrányhősnek, Grace Jones-nak. És meghallottam egy nagyon kellemes, jellegzetesen francia pop-stílust, amit később Dortmundban tudtam személyhez kötni és meglepődni. Stephanie volt az, a monakói hercegnő. Akkoriban elragadott ez a stílus, és máig megborzongok (libabucka) és mosolygok, ha hallom őt.
(Na jó, végülis Marilyn mellett Stephanie poszterekkel volt tele aztán a szobám fala).
Egy jókora külvárosi raktárcsarnoknak kinéző épület hatalmas tere mellé érkeztünk. Kiderült, hogy a város nyugati, pénzügyi zónájában vagyunk - bankok bankok hátán -, s a teret, ahol megálltunk, Mars-mezőnek hívják. Ha jól emlékszem, Párizsban van egy hasonló hely. Az elnevezések története között viszont annyi a különbség, hogy Nantes-ban nem a forradalom idejéig kanyarodnak vissza a szálak, hanem mindössze a II. Világháborúig, 1944. augusztusáig. A terület egy, a Szövetségesek által, a Partraszállást követően megnyert tankcsata emlékét őrzi - a náci csapatok végső visszavonulásának kezdeti idejéből.
Talán valami emlékmű is volt a közelben, ahol felállt az egész dunaújvárosi küldöttség, hogy jó pár fotós körbevegyen bennünket, s néhány ezer villanással lecsattintson minket. (Na, itt kezdődik a sztársáv...) Ennyi volt az egész, de mégis ezután jött a java. Egy régi kis Citroën, két kelekótya pasassal...
Indultunk volna tovább, amikor a buszok mellé szó szerint becsörgött egy CV4-es kacsa. A kocsiból ki szeretett volna szállni - de kezdetben nem sikerült neki - egy torzonborz, fiatalos külsejű, szakállas figura. Rázta az ajtót egy darabig, mire az végre engedett. Gyorsan kipattant, s visszacsapta, mire abban a pillanatban a felénk eső, hátsó kerékről leesett a dísztárcsa, és gurulni kezdett a hatalmas, üres betonplaccon. A pofa megkergette, közben intett nekünk, hogy el ne menjünk, mindjárt jön, csak kis problémája akadt. Hosszú vadászléptekkel, amúgy lompos-hippisen becserkészte a guruló (még mindig guruló) tárgyat, visszafutott vele a tragacshoz, s felrugdalta a kerékre, jobb megoldás hirtelen nem lévén. Dolga végeztével most a buszokat kezdte becserkészni. Odalépett a csukott első ajtóhoz, és vigyorogva bekopogott. Szisszent a légcsap, a szelepek kitárták az ajtót, ő pedig fellépett, s régi ismerősként üdvözölte úgy a sofőrt, mint Dókusnét. Valóban ismerhették egymást.
Ott állt a fiatalember a busz szélvédőjénél, intett felénk egyet, s vigyorgott, mint aki rettentően örül valaminek - mondjuk, nekünk. Talán akart mondani valamit, de hirtelen enyhe zavartság jelent meg a tekintetén. Azonnal jövök - intett újból, és visszalépett a városba. Ekkor vettük észre, hogy lenn ül még egy ugyanilyen, jól öltözött, nyakkendős, de a végtelenségig ZZ Top-forma, övig szakállas férfi a Citroënben, s mivel neki abszolút nem sikerült mégúgyse az ajtóval megküzdenie, ő is rázta a kocsit, mint egy jópofa csimpánz az állatkerti ketrecet. Mozgott vele az egész Citro, oldalirányban ide-odajárt.
Eltelt vagy öt perc (és mindenkinek fájt már a hasa a nevetéstől, természetesen), mire visszatért az előbbi, roppant szimpatikus és hóbortos úriember a hozzá sok mindenben hasonló másik pofával. Végülis rájöttünk. Ők a fesztivál szervezői, és ők felelősek a szállásunkért. Abból az alkalomból találkoztunk, hogy megkérjék a sofőrt, kövesse a Citroënjüket egy közeli kis faluba.
La Chapelle sur Erdre
Egy falu, vagy inkább kisváros Nantes-tól északra, úgy 10 km-re Châteaubriand irányában. Dombokkal, erdőkkel és egy - azokban a napokban épülő - autópályával körülölelt hely a Loire közelében. Romantikusan gyönyörű. Ide kellett mennünk, elhagyva a nagyváros forgatagát, belecsöppenve a vidéki, csendes este nyugalmába.
Chapelle jónéhány polgára egy ún. egyházközösség tagjaként éli dolgos, tevékeny hétköznapjait. Ezek, a nagy többségükben családos és mindenekelőtt zeneszerető emberek vállalták el, hogy énekkarunkat kettő-hármasával szétosztva elszállásolják. Érkezésünkkor már ott álltak mind a közösségi klub épülete előtt (ez egy önálló házikó, melyben rendezvények számára egyetlen, ketté választható terem van, a mellékhelyiségekkel - és semmi több), szemben a városka templomával, egy gyönyörű, apró téren: a piactéren. A már megszokott üdvözlés után - a vezetők üdvözölték a vezetőket -, bementünk a klubba, feálltunk rendben, és egy rövid koncertet rögtönöztünk. Eddig még nem találkoztunk olyan franciákkal, akiknek nem tetszett volna az előadásunk - és most sem -, annak ellenére, hogy mi már éreztük, rettentően fáradtak vagyunk, és nem megy az egész úgy, ahogy kellene: hatalmas tapsot kaptunk. Aztán elkezdődött az embervásár.
Sajnos, más kifejezést nem tudok erre: elkezdték szétosztani embereinket a különböző családok között, s bizony nem minden úgy alakult, ahogy mi szerettük volna. Persze ezt a gondot kizárólag a fáradtság okozhatta (s azt is, hogy akkor egy kicsit megalázónak tűnt, s az út legkevésbé felhőtlen pillanatainak ez az egész hacacáré), mert idővel ráébredtünk, mindannyiunkat egyenlően óriási szeretettel vártak, s a hátralévő napokban mindent megtettek azért, hogy kiválóan érezzük magunkat.
Már mindenkit elválogattak. Az egész úgy folyt, hogy mikor kiállt egy család (általában egy házaspár) a szervezők mellé, kiválaszthatták, a teremben álldogálók közül ki a legszimpatikusabb számukra. Ki vagy kik, ha több embert is magukhoz tudtak venni. Ha pedig ez sikerült, sorban jöhetett a következő francia család. Szerettem volna ahhoz az úrhoz kerülni, aki egy rendkívül bájos, szőke lánnyal jelent meg a helyszínen, de ez nem rajtam múlt. Nem lett volna rossz, hiszen mindjárt lett volna egy plusz programom: kicsit jobban megismerkedni a hölggyel, ami abszolút nem sikerülhet a kevés találkozás miatt, ha máshova kerülök. Hát ez a kellemes program elmaradt - persze mindvégig csak nyelvgyakorlásra gondoltam, na. Mint kiderült: a leányzó egyedüli gyermek a családban, és érthető módon ők két lányt, Domit és Marit választották. (Azt hiszem.) Végül már csak a szőrös (Voya) és én maradtam a terepen - velünk szemben pedig még legalább öt család. Tehát nem mindenkihez kerültek vendégek. A mi új "apukánk" Ives Piffard úr lett, párja pedig Jeanie névre hallgatott. Negyven körül járhattak, de Jeanie például messze fiatalabbnak érződött (s nem is volt ronda, sőt - mindketten nagyon szimpatikusak voltak).
Bevallom az idő távlatában Jeanie már a szőke hercegnőként jelenik meg előttem. Szó szerint Stéphanie szőke változataként - ugyanaz az úszó múlt az alkatát tekintve, persze ő nem Grace Kelly kicsilánya
Mire szétoszlott a társaság, teljesen beesteledett. Mindenki autóba szállt, és elindult "átmeneti otthona" felé. Most, hogy már tudtuk, Piffardék értünk jöttek, velük tartottunk Ives Peugeot-jához. Még nem tudtuk, hová megyünk, de nem is ez volt a fő probléma. Még a kocsiban röviden meg kellett tárgyalnunk, milyen nyelven fogjuk tartani a kontaktust. Én angolul beszéltem (németül, olaszul és franciául akkor még nem), Voya angolul és németül is keveset. Piffardéknak nem jelentett gondot egyik nyelv sem. Fő iránynak az angolt bocsátottuk előre, de ha nem sikerült valamiben a megértés és megértetés szintjéig eljutni, jöhetett Voya. Ők mindketten mindkét idegen nyelvet beszélték egy kicsit, de míg Ives érezhetően az angollal volt jóban, addig Jeanie inkább a németet beszélte jobban.
Her Majesty Princess Stéphanie de Monaco, Countess de Polignac (Stéphanie Marie Elisabeth Grimaldi). My ever famous person. The wild child, as the mother, Grace lovingly called her. Stéphanie was a singer (and many others), and she's got many promo videos. After so long time, there are several clips available on the YouTube. It wasn't so earlier. Very big thanks to the Princedom of Monaco for it, for the possibility and their admission. You are always on my mind and fairytales. Mérci á l'adventure!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.