...a jégbordáknak. Tudom, tudom, tél van. És ez természetes, hogy most már hajnaltól napestig akár jég is hízzon a tavakon, a földeken, sőt az utakon is. De ki nem állhatom a szélsőségeket. Sokszor kívánnám, bárcsak maradtunk volna azon a régi-régi hajnalon nyugton, a fenekünkön ülve Afrikában! Mi a francnak bóklásztunk minden égtáj felé, mi emberek? Na de ebbe ne menjünk most bele, mert hosszadalmas lenne...
De azért van némi szépsége is a behavazott tájnak. Igen, ott voltam a születésénél, éjjel hullott, úgy egy hete az első milliónyi hópehely. Mégsem volt elég, hogy hosszan kitartson, és nem is érkezett annyira korán. Mert sosem felejtem el, 1987-ben (vagy '88-ban)(hú, mikor is voltam katona?)('88-ban, erre megesküszöm, vagy mi), szóval 1988-ban már Mind'szentekkor hó takarta a kerteket. Vastag hótakaró fedte az Árpád utcát is, mikor ígéretet tettem életem első kedvesének (jártunk, wazeg), hogy meglátogatom este, és majd tanulást színlelünk (egyébként meg csókolóztunk volna, órákon át, édes istenkém). És nem ismertem még azt a városrészünket, az Óváros és az Újtelep (Dunapentele) határmezsgyéit, az igazi kertnegyedet. Eltévedtem a sötétben, nincs mit szépíteni. Saját városomban nem találtam meg az Árpád utca 4-et, úgy, hogy a környéken véletlenül előforduló járókelők sem tudtak teljesen eligazítani. Ez Budapesten még normális lenne (ott már jártam úgy, hogy egy utcát keresve tulajdonképp az utcatábla alatt kérdeztem embereket, merre lehet, s ők nem is sejtették a megoldást), de itthon... Szánalmas.
Eltévedtem, és az október végi havazásban egyszercsak a temető mellett találtam magam. Csend volt, kísérteties. Normális esetben azt mondtam volna, gyönyörű nyugalom, ami körülvett. De ez nem volt normális eset. Néhány sírnál, benn a kerítésen túl, már mécsesek égtek, halkan sercegtek a rájuk hulló csillámszemek sűrűjében. Ropogott valami. Nem a lépteim alatt a hó, mert megálltam, s úgy figyeltem. A föld ropogott, az apró-pici lángcsóvák, ahogy melegítették a talajt, fényük szegletén mozdult valami. Mondjak annyit, egyáltalán nem értékeltem? Szerintem annyira hamar soha nem értem haza onnan. Pedig másnaptól gyakori lett az utam, s a szívem már jó helyre húzott, mert végül világosban találtam rá az első viszonzott érzelmeimre. Két utcával nyugatabbra az örökkévalóságtól.
Ma már csak arra gondolok, talán a ragaszkodásokban nem változtam annyit, mint sok minden másban. Tudd értékelni, ha arra ébredsz, hogy belefeledkeztem a pillanatba, ahogyan az arcodat nézem. Mert ébredéskor néha teszek ilyent. Csak meg ne ijedj, hogy túl közel a szemem és a szám, mert semmi mást nem akarok, csak közelebb hajolni az álmodhoz, hogy ébredésbe pusziljalak, míg versenyt futok a reggel fényeivel, s az éjjeli szekrényen gőzölgő kávé illatával.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.