Gavallér-csapda

Ma délután koncerteket néztem - ilyen hangulataim vannak manapság. Blue Man Group - XXI. századi szórakozás - mindenkinek, eszméletlen élmény a harmadik évezred hangszereivel. Utána Mylene Farmer következett - a francia kisangyal dinamitos táncőrületet, s olykor elpityeredést kínál, még ha nem is érted a francia nyelvet. Zongoraleckéket lehet Boutonnat muzsikájából venni. Az érzelmek lejönnek, ha figyelni van időd, hangulatod és képességed hozzá. Nálam az irodalom születik ilyen élményekből. Ha gondolod, egy-egy CD-n odaadhatom a kópiákat. Hát ennyi voltam - nagy ritkára, munka előtt - máma.

Olyan sokért tartoztunk, egymásnak. Az időt hajszoltuk, a hétköznapokat - s közben szép lassan már nem figyeltük a másikat. Mondják, a bajom, hogy nem eresztek senkit el. Senkit, aki közel került hozzám. Mert mindig későn eszmélek... Mellőlem továbbléptek, mégis itt maradtak velem. De hogy is tehetném? Nemcsak emlékeim lettek, irodalom született belőlük. Verssorok karcolódtak a barlangok rideg kövébe, a tenger harsány hullámai a nevüket suttogják ma is, ha kitörnek part menti gejzírként az úttalan hasadékokat leküzdve dagály idején.

S ha ilyen címet hallasz, Szendergés, ne csodálkozz, ha az első éjszakára gondolok, amikor csak egy hosszú szőke haj takarta be arcom, úgy csiklandozott, miközben a közelsége az egyetlen volt életemben, amitől nem gémberedtem. Csak szerettem az arcát a kinyújtott karomon, a lábát a lábammal körbekulcsolnom. Addig hideg volt, aztán már nem fáztunk. Nem volt ott semmi, semmi más, csak egy csendes szerelem, csak a beszélgetés, csak egy kamaszosan vidám, aztán lassan csituló éjbeolvadás, a csókízű, vanília illatú szoba; aztán míg szuszogott, már csak a ruhák. Azok a testek, melyeket este szemérmünkkel együtt taszítottunk a szőnyegre, s ott is maradtak reggelig. Ő aludt, s én álmodtam. Most is álmodom, míg nektárként újra vanília gyertyát gyújtok, s az illatát kortyolom, ha eljő a sötét.

Aztán adódott úgy, hogy már Reggelem voltál vers születhetett. Minden gyötrelmes reggelem azokra cserélném, amikor otthon munkába menést színlelve hozzám érkezett, s így múlattuk az időt olykor tizenegyig is. Gyakran kocogott és joggingolt, de sosem fáradt el benne - hisz azok az alkalmak meg a kiserdei csókjainkról szóltak. Fogtam volna máshol, nappal kinn az utcán is a kezét - hisz egy meghitt közelség, egy karcsú és magas női test, a hosszú haj az életem értelme is lehet (ha csak külsőségekre figyelnék) -, de a városi buszsofőröknél roppant jól működött a hírlánc. Akkor még a férje miatt nem tehettük. Aztán persze, hogy bepótoltuk annyi, de annyi esztendő alatt. Már nem kellett az erkélyen át menekülnöm, a lépcsőházban nem épp túlöltözötten elidőznöm, míg lassan így ért az alkonyat. De hirtelen ennyi, ami megmaradt. Békességben feloldódó megannyi pillanat.

Jótékony ám az idő! Most már másfelé tekintek. Tehetem, tennem kell, mert küszködök. Hasonló - mégis egész más - aromákról beszélek. Mondd, akarsz-e múzsám, emlékem lenni, vagy hogy én legyek kezdetben a napod, aztán majd barackpírba ötvözött, vaníliás éjkék illatod?

volt és leendőbeli múzsámhoz (mindahányhoz)

Szavad az ajtó résén kúszott,
hozzám ért, elragadott -
Te voltál a reggel nekem,
titok övezte hajnali kedvesem
Hangod a szívemig mosolyog
 

De már nem remeg meg kezem
a neve hallatán -
betemet a nyár,
elragad a hajnal-ár
Magányos a nappal sugárzó színe,
harmat-léptem rideg fénye
- szememmel mégis a kedvest keresem
 

Mindenem voltál
Édes, szerelmes reggelem

a Száz Szerelmes Vers című antológiában, Budapesten, 2010. július végén, nyomtatásban először megjelent alkotásom - a könyv kereskedelmi forgalomba nem került

A vidék már elveszítette mezőgazdasági mivoltát: egyre több ipari rakodóvágány mellett suhantunk el. Aztán közeledtek Párizs külvárosai, a szegényes, lapostetős, ütött-kopott erkélyű, jellegzetesen dél-európai házaival, a viszonylag rendezetlen, koszosnak is mondható munkás-negyedekkel. Kicsit csalódtam. Lehet, hogy a rengeteg bevándorolt teszi, a munkát és megélhetést Franciaországban remélő afrikaiak rendetlen, szegényes életmódja; vagy csak a franciák mentalitásának eltérése a németek csökönyös rendszeretetétől - mert ahogy Párizsban láttam Jean-Michell Jarre villáját a Szajna partján, az se volt nagy puff -, de a látottak majdhogynemcsak kevésbé szimpatikusak voltak, mint a magyar átlagkörnyezet. Mindenhol szemét és kosz, ami idővel, lelkiállapotom megnyugtatása végett azért csökkent. Olyannyira, hogy a Gare de l'Est-re érve már minden csodálatosnak tűnt.

Kipakoltuk magunkat az Orient-ből, s egy kellemesen régies, mégis egyszerre modern pályaudvaron nézhettünk körül. Hajnali hat óra múlt néhány perccel, és sietni kellett a metróhoz, hogy időben elérjük a belváros átellenben fekvő vasútállomásáról induló Nantes-i szerelvényt.

Hát én ezen a reggelen bizony megtekinthettem fél Párizst. A felét pontosan annak a kevésnek, amire a többiek a szájukat táthatták, mert az egyik vállamon ott volt sérült, nyugalmi helyzetében majdnem a derekamig érő bőröndöm. Így viszont az égig értünk mi ketten.

A bőrönd a földön tartva is óriási volt, így a vállamon viszont akkora lett, hogy még én is féltem megmozdulni vele - mint az Ikea reklám kisautója a csomagokkal... Ez jutott hirtelen az eszembe rólam. A geghelyzeteket sikerült ugyan elkerülnöm, de amikor pont arra kellett fordulnom, amerre nem láttam ki, nem ártott, ha egy-két ember útinfóját is meghallgatom a veszélyes és egyben bizarr manőver előtt.

A legnagyobb szerencsém metrózás közben is az volt, hogy Párizs meghalt ezen a reggelen - legalábbis kihalt volt minden még hétkor is. A hivatalok és a legtöbb munkahely kilenckor kezdi el a napját, hajnalban csak feketéket és rosszul öltözött melósokat látni túlnyomórészt. A nyugati emberek napirendje sokkal későbbre nyúlik, mint Közép-Európában - és persze később is kezdődik. Ez nem csak Franciaországban van így. A németeken kívül szinte egész Európa később ébred és sokáig eleven - még a gyerekek is.

A francia szociálpolitikának tudható talán be, hogy a néhány hajnali munkás közt olyan embereket is látni, kiknek a munkája szinte fölöslegesnek lenne mondható, mégis az ő szempontjukból legalább az a jó, hogy így is elmondhatják, nem munkanélküliek. Itthon máig nem látni ennyi peronőrt - de ott van pár kisvárosban egy pozíció például (a csatorna-fedél ellenőrök), amelyre mi nem is gondolnánk, hogy értelme lenne, ott kinn viszont súlyos ezreket fizetnek; azért a munkáért, hogy a delikvens meghatározott rendben végigjárja az adott városka utcáit, és ellenőrizze, nem balesetveszélyes-e a csatornakupak, ami mellett épp elhalad - nincs-e félremozdulva, eltörve. És ez nem pénzmosás. Szociálpolitika. Szép munka, tele nem kis kihívással...

A peronőr szerepét a legtöbb helyen a világon néhány kamera és egyetlen egy ember látja el. Itt, a híres párizsi metróban viszont több afroamerikai vagy arab van csak arra szerződtetve, hogy a nap minden szakában figyelmeztesse az utazókat, hogy a vágány melletti veszélyzónába léptek, és ha lehet, hagyják el mielőbb azt. Egy ilyen embert én is "kifogtam". A bőröndnek köszönhető, hogy igencsak belehaladtam a zónájába, aztán a fekete fiatalember segített időben korrigálni. Időben... vagy két perc telt el, mire perfektül lefordítottam a két francia szót, amit használt, aztán újabb perc, mire fel is fogtam, mit akarhat vele. Ez már eredmény, nem? (megjegyzem viszont, ellenőr sehol nem volt)

Impozáns egy szerelvény tárult elénk, mikor megtudtuk, melyik vonattal utazunk tovább fél-nyolckor. Végig tartottunk attól a metrózás közben, hogy nem érjük el a csatlakozást, de sikerült. Főleg akkor támadt ilyen ötletünk, mikor alkalomadtán egy-egy metróátszálláskor sikerült az út közepére telepednünk tanácstalanul, merre is tovább...

Jó dolog, ha csoportosan utazik az ember, mert az unatkozás bármely kósza gondolata pillanatok alatt elvethető - pláne néhány igen kedves hölgy társaságában. De ha ezek a lányok egyszer leállnak, ketten képesek egy négysávos utcácskát minden probléma nélkül ellehetetleníteni, bedugítani. Az, hogy mi tanácstalanok voltunk néha, egy programszerű, várható tény volt. Az viszont, hogy az összes utunkba kerülő párizsi is elvesztette minden reggeli határozottságát, már kicsit meggondolandó. Ilyenek a magyarok. Én a helyzet kínosságán kívül maximum annyit élveztem - ami végülis kínlódás volt valóban -, hogy bár nem mutattam, de kezdett a csomag elefántsúlyúvá válni.

Kivülről szép, belülről csodálatos volt a szerelvényünk. Impozáns látványként hatott a rövid kocsisor külső oldalán az áramvonalat leginkább kihangsúlyozó fémcsík-rendszer. Benn viszont teljesen fennakadt a lélegzetünk a modern látványanyagtól. Az már elkönyvelt tény volt, hogy a párizsi metró ajtajai kézi működtetésű hidraulikus rendszerben nyílnak, csupán akkor, ha szükség van erre. Azonban a távolsági szerelvényben is ott volt ugyanez. Két oldalra nyíltak az ajtók (szétcsusszantak), úgy és abban az esetben, ha az ember megmozdította. A külső fémszerkezetek visszacsukásával pedig már nem kellett törölni. Azok egy idő után visszazáródtak, felhasználva a nyitáskor feltöltött hidraulika tartályok időkésleltetéses szelepével visszajuttatott energiát (hidraulika akkumulátor - ma már így nevezném ezt). Belül az utastér elválasztóknál ugyanez volt a működés, csak a munkahengerek egy barnára vagy bordóra füstölt üvegajtó-párt, térelválasztókat mozgattak. Az üléseket mintha repülőgépből kölcsönözték volna: mind olyan volt, akár egy fotel, fejtámlával, s a háttámasztó részből egy-egy asztalka és pohártartó volt kihúzható. Az újságok részére is megvolt természetesen a külön tároló-háló. S amikor elindult ez a jármű... Mintha buszon ültünk volna. Gumikerekek gyorsították a vonatot (vagy gumisínen tett ezt, passz) szárnegyven vagy százhatvan körüli tempóra, aztán csodálkozhattunk, milyen hamar eljutottunk Párizsból indulva Tours-on és Poitiers-n keresztül Nantes-ba.

A légkondícionált kocsiban alig volt időm átgondolni, hogy mikor Budapestről indultunk, mindent hó borított. A németeknél már csak nyomokban látszott a hegyek aljának fehérsége, s a francia hajnali köddel és esővel el is búcsúztunk ettől a téli érzéstől. Amilyen nehézkesen indultunk (mert végül vagy egy órát aludtam mégis Párizsban), olyan gyorsan értünk végig, s kisütött a tavaszi nap. Kottázni lehetett volna a fáradt szuszogásunk. Majdnem énekeltünk is egyet - az ilyen időnként ránk jött, nem kevés örömére az ottani utastársaknak, de ezt komolyan gondolom, lemezminőségben tudtunk gregoriánt énekelni az Enigmát (és számos később felkapott előadót) jócskán megelőzve -, de a fáradtság miatt ezúttal dünnyögés sikerült csak. Nekem azért így is tetszett.

Elnyúló árnyakat vet surrogva a fény,
szárnyunk szegve szomjazunk a homokban
Mozgásunk töri, kifoszt a remény
Századszor csalódtunk büszke angyalokban

Ne a hibát keresd!
Támaszod, a szél hazudott neked
Párkányra szálló vér-fellegünk látod,
karmod ellenem ma nem fegyvered

Mint galambok, búsan, nyári napfordulón,
küszködik természetünk - minden vakít
Szeretni szerettük egymásban a hiút -
Csak kiúttalan csókunk hűvöse melegít

Photo: love affairs in plush by Louis H. Pinter, Jr.

Hát legyen igazad, hogy botránkoztassunk meg mindenkit, és nevessünk a világra - leginkább hétfőn!

www.youtube.com/watch

vagy ha boldog andalodásra vágynál kora reggel, nekem még ez is kedvencem (de gyönyörű volt Donna is - a szöveg meg pláne aranyos)

www.youtube.com/watch

Rám is fér bizony az egész. Ma filmeket néztem, s miközben imádom a drámákat is (független vállalatok olcsó darabjai értek el - 400-ért 8 DVD, szerinted?), lehet kicsit besokaltam a következőktől:

• 48 Angyal
• A boldogság íze (előkelő filmfesztivál díjakkal)
• Sörmeccs
• Vesztes lapok
• Magunkra maradtunk (Anthony LaPaglia-val)
• A vörös ajtó titka (Kiefer Sutherland, Kyra Sedgwick, Stockard Channing)
• Volt egyszer egy esküvő (latin témában elég tűrhető)
• Fűdelaza (a csúcs volt a 7végén - William Baldwinnal)

Hogy az életkedvem ment volna el az összes után, nem állítom - csak sok volt egyszerre. Pedig ha magányos vagyok, eldobok mindent a kezemből, és mozizok (ettől néha a szomszéd is boldogtalan, mert nem mindig maradnak csendben a hangsugárzók).

Luca ma azt mondta, hogy ne zárjak be minden zárójelet. Niki meg új telefont vett, egyébként az Őrségben járt, és köszöni jól van. Szóval elvagyunk így mi, ki-ki életjelez, és éli tovább a sajátját.

Úgy üvölt a  csend  a tükörszobában!
Rúzs a polcon, hajnali fényre kel
Éjfél óta hallgatlak az ágyban,
Gondolatomra szendergésed felel

Illatnyi ruhák, könnyű leplek
Árnyékra árnyék - Most légy a párom!
Szendergő testek, fekszem veletek
Álmunkra vetkőztünk éjféli délibábon

Nesztelen pihenéstek
A sötétből űzzön képeket!
Aludj, kedves! Míg itt vagy,
Őrzöm majd én az éjedet.

Nekem is van egy ismerősöm. Hölgyismerős. Múzsám volt - nagyon régen. Mert hogy akkor átnézett rajtam, észre sem vette a rajongásom (még az isiben). Ma már szóba állunk. Míg a mai napig különlegesnek tartom őt, most már én is különleges vagyok a számára. Barátok maradtunk, csak ennyi. Mert ő érinthetetlen. Szó szerint. A családtagjain, és alkalmi szeretőjén kívül (akire csupán a szex miatt van szüksége, mert őt máshogy szereti, és egyedül őt fogadja el erre a célra) senki sem léphet az auráján belülre. Szabályosan rosszul van tőle, ha valaki mégis megkísérli. No de ez is érdekes. Mert időközben spirituális segítő lett, s az érintéseket naponta kell gyakorolnia. Akkor kivetkőzik magából, és boldogságot oszt boldog és boldogtalannak. De leginkább a boldogtalanoknak. Kiragyogja minden lényét. Arany aurája van. Angyal. Olyankor ő is boldog tud lenni. Mégis az esték olykor visszabillentik furcsa másságába (sosem vallja be, magának sem - azt mondja: amíg segítő, nem tud nő lenni). És akkor újból érinthetetlen. Szerethető, és sírdogálva szerethetetlen - egyszerre. (Sarkítom és dramatizálom, de így kell nekem, hogy a közelemben legyen...)

Szeretném egyszer majd megérinteni ezt a világot. De komolyan...

Hát róla beszéltem. Fene se tudja, mi visz rá, hogy ezt tegyem. De most érzem úgy, talán tanácsra lenne szükségem, érdemes-e lépnem felé. Azzal is tisztában vagyok, hogy dugig telve érzem magam hibákkal, és sokszor még a hibáimban is hibát találok. Csapongok, tökéletlen vagyok, eltökéletlen.

Mert idén úgy találtuk magunkat egymással szemben, mintha most aztán majd történne valami. Sorban kaptam a tisztán zöld jelzéseket tőle, aztán tudtam, mindig ilyenkor egy nap szünet következik - úgy a találkozásainkban, mint a közeledéseinkben is. Egyszer mesélt róla, rögtön először, mikor felmehettem hozzá - a stúdió-lakásába, nem otthonra, csak a foglalkoztató szobájába -, hogy sírni lenne kedve. Megnyugtatólag tettem a térdére a kezem, talán a combját is végigsimítottam - csak egy pillanat volt. Másnap közölte, hogy hihetetlenül az aurájába másztam, és szívom az energiát tőle. Energiavámpír lettem.

Mindig csak este láttam, már fáradtan, mikor felhívott egy cigire, és hogy hazakísérjem két házsorral arrébb a sötétben, mert fél. Azt mondta, tanuljuk csak egymást, de csupán barátként, mert hiányosságokat lát bennem, és inkább segítőm, mint barátnőm akar lenni. És azt is hozzátette: nem vagyok átlagos, kifogok a taszító-praktikáin.

Ugye hallottál már az életpiramisról? Hiába nem tesszük nyilvánvalóvá: itt Európában is léteznek kasztok, különböző élethelyzetűek és életfelfogásúak szintjei. A feljebb kapaszkodás ritkán lehetséges, erről tudnék anekdotázni. Niki mesélt egyszer arról, hogy a férfi szerepe a családban a pénzkereset, a jómód biztosítása. A férfinak legyen teremtő ereje... Sose tértünk erre vissza - de tudvalévő az én módozatom. Hát a legkevésbé sem a jómódhoz állok közelebb, de törekedek (ám hogy mindmáig mit tudnék ebből felmutatni, inkább ne részletezzük!).

Hát miért ne lett volna ez nekem jó? Hogy nő helyett egyelőre tanítóm maradjon (ha eddig már 30 évet tudtam rá várni...) Puszi úgyis csak kétszer-háromszor született az elején... Leszoktunk róla (bár én kínlódom ettől). Az utcán, még a sötétben is, ékszer volt mellettem - nemcsak a szépsége, de az esze, a kisugárzása, mindene miatt... Én pedig egy igazi védangyalként (as a guardian angel), még az ezotérikus helyemet is megtanultam, tőle jobbra, nem mint ahogy általános, és világi-etikettszerű. Utólag mondta, meg tudna zabálni, annyira érzi, hogy tanulok tőle. (Ilyenkor szokott egy napos szünet lenni a találkozásokban, aztán az újabbnál egy hideg nő volt már a beszélgető társam) Amikor megtanultam, hogy csak vidáman és feldobottan mehetek hozzá - mert ilyenkor nem vagyok vámpír -, már azt se említette, hogy zavarja, ha közel állunk a liftben. Mert nem szívom az energiáját. Sőt, ekkor szoktak a legmélyebb beszélgetéseink, összenevetéseink lenni. Egyszer már mentettem ki hosszan maradó ügyféltől is (inspiráltam a klienst a távozásra), csak egy telefonjába tellett. Én meg siettem, mert végülis itt van a házunkkal szemben. El kezdtem megtanulni őt - élveztem a kihívást. Titkon továbbra is nőként, nem segítőként tekintek rá (bár ezt mellőztem kinyilvánítani - ügyes türelmesen vagyok annyira jó színjátékos, hogy minden belső gondolatom elrejthetem... Vagy mégsem?) De miért baj ez? Pedig eljött a segítés ideje (most engem kellene) - s már két hete nem láttam, nem is hallottam róla, mert nem akartam a terhére lenni. Azt mondta, családozom - és ez tabu szokott nála lenni (mikor édesapját látogatta a fiával valahol Hajdú-Biharban, mikor bátyja hazajött Budapestről, akié a stúdió-lakás is...)

Nem tudom, na most tényleg nem tudom, mit tegyek. Becsuktam a szemem, be kellett, iszonyat, megvan - pár hete nagyon szorongott, mert kórházba kell látogatnia, anyukája mostani férje haldoklik áttétek miatt. Ó, én marha!! Lehet, tragédia történt. Ráérdeklődjek? Sms-ben vagy mail-ben? (hétvégéken nem szoktuk hívni egymást) (eddig még nem engedte - eddig még mindig páciens voltam csak...) Lehet, sms-ezek... De ezt most azonnal kell, érzem...

Leginkább az a tudat tölt el örömmel, hogy mindig úgy tűnök külsőre, mint aki ép talpra állt, miközben akkor vagyok pofára esve a leginkább. Az életem folyamatos talpra állások sorozatával telik, már nem érzem kezem-lábam… Furcsán gravitálok.

Bár reggel - egy ˝kellemes˝ ízületi gyulladásnak betudhatón - a kezemet pont igen és nagyon. Éreztem. Aztán bekövetkezett, amit nem akartam, hogy jöjjön. De elegem lett belőle a közel egy hét alatt: Medrol 16 mg/nap... Ennyivel indítok. Remélem elég a szerem a kúrára. Tavaszról maradt, és nem gondoltam, hogy idén még használni kell.

De most jól vagyok.

Pont ott vagy, ahova hívtalak. Pont azt látod, amit szerettem volna, hogy láss, és ehhez nem szemek kellenek.
Most megölellek, igazi patagialis longus izom-erővel.

Ilyen üzenetektől ne lennék jól? Bogi doki küldte. Még nem is tudom, mit válaszolok, alszom egyet rá. Ani doki fáradt volt, mint általában a főorvosok (és orvosok) manapság, de szívesen fogadta verseimet. Gondolom, mit gondolhatott. Na mindegy.

Émi kedden vár, Luca hezitál, Méri meg rögtön akar... na, ha hagynám magam. Ez most elég sejtelmes így, de majd fényt derítek idővel a megoldás kulcsára is. Lelki segítőm pedig eltűnt a perifériáról...

Szerettünk szenvedéllyel...

Ő is itt - mellette fekszem
Virág-paplanban
Mámorba rekedten
Együtt álmodunk a Kertben.
A tavasz bódult leheletébe isszuk
Be magunk, kehelynyi cseppekbe
Dombillatot fogunk, kortyolatnyi csendbe
Aléltan
Lángolunk nyomorunk
Tüzén

A kísértést szerettük szenvedéllyel...

 

Ő itt mellettem
Most már bár ne lenne
Mezitlen égeti a fénybe
Bőrünk káprázatát -
Az orgonák hangját
A lantok fájó nyugalmát, lám így
Keveredik emlékbe este -
A homály ma a fények kegyeltje.
Már senki ne keresse
Helyemen a megnyugvást,
Hangok helyén látomást
Sivatagnyi sugárzó szélre, s
Hideggé
Szürkülő
Szerelemre

Üres terek
Monoton moraján,
Virágzó Kertünk
Ostoba nyugalmán
Osztozunk Almán - kapván
Képeket kergetve...

Szerettük a szenvedélyt,
Csend-törő sikollyal
Kergettük a kéjt, mígnem
Haldokló természetünk
Törte szét az éjt -

Szerettünk, szenvedtünk,
Véget ért.

John Foxx nyomán - Photo: Bob Metternich

Kiváncsiskodtam, hogy blogom címét ne lengje be a plágium árny-szelleme. Google keresőbe tettem a szó-összetételt, és pechemre pont a blog.hu felületén leltem fel egy 2005-ös bejegyzést. Pechem is volt, de mellesleg egy hallatlanul érdekes cikkre leltem, amiből majd idézni fogok.

Mentségemre legyen szólva, részemről saját ötletnek tűnt a cím - egy időközben készülő történetem címe is lesz egyúttal. Egyenlőre tántoríthatatlan vagyok. De azért itt a részlet a bejegyzésből:

  A gavallér-csapda

 

Egy 10 rugós bor, szégyen-gyalázat, de kitűnő glóriapótlék. A borász nevét és a teljes szortimentet dicsfényként ragyogja be. És paradox módon az arcátlanul árazott bor (hacsak nem került görény az erjesztőkádba) garantáltan el is kel. Erre is van egy teóriám. Természetesen mindig lesznek újgazdagok, akiknek csak az árcédula számít. De mi, halandó kis pockok is hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat. Kamaszkoromban olvastam egy cikket az IPM-ben, amelyben egy illatszergyár (talán a Revlon) főnökét arról kérdezték, hogy van-e alapja annak a mendemondának miszerint a cég 4 dolláros és 25 dolláros kölnije között az egyetlen különbség a csomagolás. A számomra azóta is felejthetetlen válasz így hangzott: "Ha a barátnője születésnapjára akarna egy kölnit venni, melyiket választaná: a 4 dollárosat vagy a 25 dollárosat?" Ez az érvelés gond nélkül adaptálható a borokra is a barátnő születésnapja helyére a drága doktor urat, a rettegett ügyintézőt, a külföldi üzleti partnert vagy a saját születésnapunkat helyettesítve.

 

forrás: alkoholista.blog.hu/2005/11/03/az_arcatlanul_arazott_borok_foruma

Téged mikor szólított utoljára neveden a párod, kedvesed, hitvesed?

Ugye milyen kedves tud lenni a cica, édes, drágám, cuncóka, kicsim, a nyuszifül, és hasonló becézés? És nem mindegy az sem persze, mennyi ismeretség után hangzik el a kedves szó... De gondoltál rá, hogy a párod zavarba jön a neved használatától? Na jó: nekem ha azt mondta, LAJOS, akkor tudtam, gáz van, valami rossz fát raktam a tűzre, szőnyegszéle következik otthoni módra. De az én négy nevemből így is elég nehéz válogatni.

Egyszer úgy meghallgatnék egy pszichológiai magyarázatot erre a dilemmámra! Téged hogy becéznek édes?

Talán Annamarinak írtam első versemet. Nem tudom, rég volt. Egy biztos, egy álomvilágban lebegtem. S ha irodalommal foglalkozom, máig ambivalens világok határán járok, valahol a szecesszió és a modern kor között alkotok. Nagyon szerettem volna különlegesnek maradnom - még ha tudattalan és ösztönös is, amit teszek, soraim az univerzumban lebegnek, messze kinn a Hold válla felett.

Kerge-marha-kór. Ezt talán rólam nevezték el?

Szólítottál, halkan mondtad nevem
Én megfogtam, s kezembe vettem kezed
Én csak néztelek kábultan,
S te mosolyogtál, csak mosolyogtál
Könnyes csókom után

Te virágra vágytál,
Amint hozzám simultál,
Én véremet adtam
Aztán magadhoz vontál,
S én belehaltam

ismeretlen szerző nyomán - photo: paul morgan (gryphon 242)

Couchette

Azt hiszem, így hívják ezt a kocsiformát, ami gyakorlatilag a mai hálókocsi elnevezésnek felel meg. Itt, Magyarországon. A határ előtt szóltak a vezetőink, hogy Bécsben egy átszállás miatt kell várnunk keveset, mert ilyen hálókocsikban fogunk továbbutazni, az NSzK-n keresztül.

A hírek helyett azonban már az egész társaság az ablakokat figyelte a gyorsvonati fülkéket elhagyva, kinn a folyosón. A távolban eltűnt Hegyeshalom, a vonat Bécs felé robogott a Wiener Westbahnhoff úticéllal. Kint pedig szinte minden megváltozott. Csodálatos volt. Szemétmentes vasúti pályák, minden évszakban művelt legelők, szántóföldek, erdők... makett-házak és Matchbox autók. Tényleg olyannak hatott, mintha egy terepasztalon haladnánk egy Märklin játékvasútban.

Bécs, Wien, Vienna... Számomra, és még sok magyar számára az életben elsőnek megtekintett nyugati nagyváros. Az Ultravox muzsikája után pedig egy álomvilág. Régen rossz persze, ha az ember vásárlási célzattal le is ragad itt, s 1989-ben bizony ez a szokás dívott magyar körökben, de be kell vallani: valóban van valami varázsa ennek a helynek - legfőként, mert közel van, s rengeteget lehet vásárolni itt. Negyven percünk volt, hogy kilessünk a Mariahilferre vagy a Tabor straßéra. Kevés idő, még kevesebb ismeretség, de Voyával azért nem felejtettünk el benézni rögtön az első újságos butikba. Olyan volt ez az üzlet, mint Pesten bármely kapualj mellé behelyezett kis butik. De a választék!

Sorbaálltam, hogy vegyek egy Pop-Rockyt, azon az ötven schillingen, amit apu még 1973-ban megtartott, Ludwigshafenből utoljára hazajövet. Álltam a sorban, s lestem, hogyan kérnek az osztrákok: Bitte ein... Nem volt ördöngős dolog megjegyezni a formulát, s az idős hölgy kezéből nemsokára megkaptam az áhított folyóiratot 28 schillingért. Maradt pénzem, nem is sikerült több nyugati valutát elhoznom otthonról, csak úgy 3000,- Ft körüli magyar pénzt (ez ma már közel 10-szer annyit érne, vagy többet is), s ezt mind édességre szántam. Továbbsétáltam hát.

Csábító műszaki áruk egy kirakatban, élelmiszer kirakatok, forgalmas utca, nyugati járművek kavalkádja, motorok, villámgyors robogók (rengeteg) - és magyar invitátorok. Üzletek előtt álló emberek, akik becsalogatnak, mint a piacon. Hihetetlen. Ennyi maradt az emlékeimben erről a negyven percről. Benn voltunk egy áruházban (egy Skála méretű üzletben), nézelődtünk, édességet és műszaki prospektusokat szereztem be. Elfogyott a pénz, és elfogyott az idő. Vissza kellett mennünk a vonathoz. Nehéz volt az elszakadás.

16:00-kor indultunk tovább. A délutáni, kora esti Ausztria Annamarival. Elhagytuk már Linzet, és közeledtünk Salzburghoz, mikor beszélgetni kezdtünk. Kinn álltunk a folyosón az ablak mellett, néztük a dombokat, az erdőket, és beszélgettünk mindarról, amiről már eddig is szeptember óta. Én negyedikes voltam, ő elsős. A leányt az énekkaron ismertem meg, s annak idején egy ártatlan trükkel fűztem szorosabbra mibenlétünket. Padtársam, Ernő mintáját követve, levelezni szerettem volna vele az órák alatt. Mari Klárinak, Ernő barátnőjének az osztálytársa volt. Decemberben már Ernővel együtt járkáltunk át szünetekben az I/b osztályhoz, aztán lassan-lassan már többet voltam Marival, mint az igazi barátja, Laci. Mindvégig egyszerű, amolyan látens kis kapcsolat volt közöttünk (egész egyszerűen tovább sem mertem volna lépni, abszolút tapasztalatlan voltam), de így sem telt az időnk események nélkül. Állandó rivalizálás T.Sanyival, a nyertes kikerülések, a májusi "egynapos-járásunk": megannyi kellemes, és szánalmasan ártatlan emlék, amilyen kellemeset addig még mással, és utána sem sokáig senkivel nem éltem át. Marival mindenről lehetett beszélni, noha ebben az időszakban sokszor csak azért voltam a társasága, hogy megismerhessem - ó azok a külsőségek - gyönyörű barátnőjét, Dominikot. De ebből sosem lett semmi (Mari is, milyen érdekes, orvos lett, intenzív főorvos - lehet írok is neki egy sejtelmes mondatot majd...) Estére, aznapra már el sem lehetett küldeni engem Maritól. Szükségem volt a társaságára.

Besötétedett már, mikor elértük Salzburgot. Aztán a nyugatnémet határt. Határőrök, azok voltak. Hallottunk valamit róluk, sőt, merem állítani, láttam is egyet közülük, de ezt már biztosra nem merem venni. A csoportos utazásoknál maximum a vezetőkkel foglalkoznak, aztán kész.

Hallomásom szerint Európa legjobban ellenőrzött határai közé tartozott a magyar-osztrák - de ezek után valahogy átalakult a bánásmód, így szinte észre sem lehetett venni semmilyen hivatalos közeget. Már nem számított, hogy az ember magyar-e, vagy mint az egyik fülkében hazafelé utazó egyetemista lány, japán. Talán csak az arabokat, törököket vizsgálták át jobban. Mintha nem igazán kedvelték volna a Közel-Keletről érkezetteket...

"Na hát, nagy nehezen, de hozzálátok egy naplóféle megírásához..." Ezzel a mondattal nyitottam meg jegyzeteimet 1985-ben, egy meglehetősen csodálatos utazást megörökítendő. Azóta is bármikor kinyitom azt a füzetet - mert van úgy, hogy a múltban élek -, akkor egy héten keresztül rótam soraimat, sajnos nem mindig tökéletes összefüggésben, mindig kellemes emlékek mozzanatai futnak át bennem. Akár meditálni is lehet ezekre a képekre. Akkoriban elkészítettem egy napló-félét, ám nem mindig a lényeget sikerült kiemelnem benne - tizenkilenc évesen egyébként is annyira kaotikus minden (bár most is) -, így többször is felmerült már az igény: mi lenne, ha több év után, mégha a ködből is építkezve, újra megírnám az egészet?

Az első reggel

Alig pár száz méterre otthontól, mégis lelkiekben már valahol nagyon messze az ismeretlenben. Csomagjainkkal a gimnázium épülete előtt illetve az épület előterében gyűltünk össze. Minden olyan volt, mintha egyszerű osztálykirándulásra készülne a dunaújvárosi Münnich Ferenc Gimnázium Vegyeskara (azóta Széchenyi lett a nevünk), kirándulásra egy új osztályba tömörülve, mi úgy negyvenen, Dókus Lászlóné tanárnő (magyar-francia szakos, leendő tolmácsunk), a karnagyunk és Székely Sándor, az igazgatónk (most Dunaújváros képviseletében is) társaságában. De ez a kirándulás valahogy hosszabbnak ígérkezett (lehetett volna fél évszázados is, nem bántam volna). Távolságát tekintve minden utunkkal együtt úgy 5-6000 km-esnek.

Megérkezett a Volán különjárata, s a busz mintha a rossz szerencsémet is magával hozta volna. Ezen a napon nem minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna - s van ez így azóta több évtizeden keresztül is. Mindjárt első momentumként kipakoláskor felfedeztem, hogy otthon bármennyire próbáltam fékezni anyu elhatározásait, végülis közel kétszer annyi útipoggyászra sikerült szert tennem, mint a többi átlag hétköznapi halandónak. Ez a kétszeres mennyiség szerencsére - vagy későbbi szerencsétlenségemre -, egy bőröndben összpontosult: a bőröndömben vittem a kisszobát. Nos, maga a gondolat nem is elvetendő, ha az ember úgy szereti, hogy minden vele legyen, de amennyiben mindezt egy térdig érő hókupacon keresztül kell a busz csomagtartójába cibálni, mindjárt más perspektívák tárulkoznak előttem fel. Könnyebb csomagokkal lehetséges, hogy az ember az út mellé szórt, s lekeményített hó tetején haladjon célja irányába. Az esetemben a fizika viszont úgy diktálta, hogy térdig süppedjek, erősen igénybe véve nyárias fehér cipőm (mert kedvenc viseleteim sosem követték időnként az évszakok tellését) ázatlan épségét. Nos, a fizika tanárnak persze ilyenkor kell elmosolyodnia, hogy lám, hát igaz a tanítás... De könyörgöm, Székely Sanyi nem mosolygott, hanem röhögött...

A busz időben felért Budapestre. Fél hétkor indultunk, s az Orient csak kilenckor ígérkezett startolni, ameddig én természetesen újból csak kénytelen voltam leragadni egyéni problémáim mindig sikertelennek ígérkező megoldásainál. Most például a bőröndöm lépett életem előterébe. Újból. Cipekedésnél ugyanis erősebbnek bizonyultam annál a nagydarab förmedvénynél (na persze erről a német bőröndről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ronda lenne a hajdani modellekhez képest). De nekem már mindenféle véleményem összejött, mire végülis 9:40-kor elindult az Orient Express a Keletiből. Kezdetben csak ültem, s nézegettem a kezemben maradt bőrönd-fogantyút. Ez mutatta hát, milyen nagy az erőm. Vagy hogy meghibbantam... Vagy csak túlzottan lehiggadtam? A bőrönd a helyén, a fogantyú a kezemben. A későbbiekre nézve furcsa egy állapot.

A berendezkedés után nem volt más hátra, nézelődni kellett. Búcsúztam az országtól, nem kis örömmel. Életem harmadik külföldi utazása előtt álltam, s az első nyugati út kezdetén.

Ahogy haladtunk a nyugati határ felé, úgy változott a táj. Ahogy közeledtünk Nyugat-Európa kapuja felé, úgy tűnt, egyre inkább olyan házakat, olyan autókat látok, melyekről bármikor csak álmodni mertem volna... S álmodozom picit mind a mai napig, remélve, nem mindig lesz ez az egész csupán az álmaim képe. Kicsit sem éreztem annak a súlyát, hogy vágyaimat mindig is az anyanyelvem, s eddigi szokásaim determinálják. Hogy verset írni mindig is csak magyarul tudok, a gazdagságot pedig azokból az odvakból szemlélem, melyekben Dunaújvárosban vagy Zalaegerszegen éltem, s teszem ezt máig.

Az Orient meg sem állt Hegyeshalomig. Tatabánya után megjelentek a vámosok, de mivel nekem nem volt semmi dolgom velük, nem is foglalkoztattak sokáig.

Ha unatkozom (évtizedek óta nem volt ilyen), s magam vagyok, évekké dagadnak a napok. Ez az egyik megoldás a percnyi nappalokra. Lassítani kell, s talán így lesz jó. Ne rohanjon az idő, ne múljanak percek alatt el a napok! Ne legyen még Karácsony, állítsuk meg az időt egy perccel előtte!…:-) Vannak ám még ilyen kívánságaim…

Egyszerűen fáj a kezem. Belefeledkezem olykor az írásba, sokszor kézzel írok, s ilyenkor pillanatokra azt is elfeledem, hogy... De tudod! Fáj a kezem. A bal csuklóm. Megerőltettem a múlt héten, aztán szabira jöttem, s csak azzal telnek az első napjaim, hogy gyógyítom magam. Ámbátor már gyógyítanak is. A kedvenc "doktornénim" estére megküldte a javaslatait. Örömmel vettem. Nem a kezemnek, de a lelkemnek kiváló volt.

Mert ma még senki sem kérdezte, hogy vagyok. Nem mentséget keresek, csak szeretném tisztázni a helyzetet. Egyedül ülök itthon, már évszázadok óta. És sosem érek rá. Semmire, senkire... Mégis, hogy mivel telnek el a napok? Néha magam sem tudom. De ez is eltelt. S én itt vagyok.

Figyelted már magad, pár igazán jó gondolat előtt, milyen szusszanó, vibráló csendben vagy? Szólhat ez a csend mindenről. Lehet, a csend csak a csókra várás pillanata. A múzsától - hogy jönne már. Lehet a polipkarú nappalok visszahúzó ereje a mozdulatlanságba. A csend kivár. Mosolygó beletörődéssel és alázattal nézi álmod, amit tested követelt magának több évnyi alvatlanság után. A napi három órák nem elegek. Kelni belőlük gyötrelem, s az összekuszált nappalok vámpír módjára szipolyozzák el az életerőt. PlatinAllergia (tudod, ahogy egy platinagömbben kell élned minden órád) vagy ÉletAllergia… Nevezhetjük akárhogy. Nem kellemes. Nem jó rád ez így.

Aztán egyszer csak kipattan az isteni szikra… Na, azt a csendet imádtam én! De már súlya van a csendnek. A percek ugyan nem felednek isteni képeket vetíteni magad elé, mégis… Ha nap mint nap csak saját kanalad csészékhez csörrenése bontja meg a múlhatatlanság hálóját, amint magadnak főzött kávéval nyugtatod a reggeleid, és lopod vissza a nappaloktól, amit elvettek… az életkedvet: mégiscsak a szikra kell ide! A lehetőség szikrája, ami semmibe tudja venni az ösztönfogyásokat az élettől.

Mert ott van valaki, egy vívódó Más. Tükörfogyás a gyógyír, hisz az üvegszeletek úgyis csak ismerős képpel várnak. Ha a tükörtárban nem tetszik a portéka, csak magadat okolhatod. Hát legyenek kevesek… Zúzzunk tükröket, vagy cseréljünk múltat napsütéses reggelekre. Mosolyogjuk szét a holnapokat! Botránkoztassuk meg a szomorú világot!

Míg a magad esetlenségeit látod, annyira sem különbözhetünk, hogy ne lennének ebben is sorsbarátok. Őket is magadba zárod. Adjunk esélyt a mának! Számítok Rád! Látlak.

az "egy gondolat"-ikon az AMF (Amatőr Művészek Fóruma) szellemi tulajdona