Nekem is van egy ismerősöm. Hölgyismerős. Múzsám volt - nagyon régen. Mert hogy akkor átnézett rajtam, észre sem vette a rajongásom (még az isiben). Ma már szóba állunk. Míg a mai napig különlegesnek tartom őt, most már én is különleges vagyok a számára. Barátok maradtunk, csak ennyi. Mert ő érinthetetlen. Szó szerint. A családtagjain, és alkalmi szeretőjén kívül (akire csupán a szex miatt van szüksége, mert őt máshogy szereti, és egyedül őt fogadja el erre a célra) senki sem léphet az auráján belülre. Szabályosan rosszul van tőle, ha valaki mégis megkísérli. No de ez is érdekes. Mert időközben spirituális segítő lett, s az érintéseket naponta kell gyakorolnia. Akkor kivetkőzik magából, és boldogságot oszt boldog és boldogtalannak. De leginkább a boldogtalanoknak. Kiragyogja minden lényét. Arany aurája van. Angyal. Olyankor ő is boldog tud lenni. Mégis az esték olykor visszabillentik furcsa másságába (sosem vallja be, magának sem - azt mondja: amíg segítő, nem tud nő lenni). És akkor újból érinthetetlen. Szerethető, és sírdogálva szerethetetlen - egyszerre. (Sarkítom és dramatizálom, de így kell nekem, hogy a közelemben legyen...)

Szeretném egyszer majd megérinteni ezt a világot. De komolyan...

Hát róla beszéltem. Fene se tudja, mi visz rá, hogy ezt tegyem. De most érzem úgy, talán tanácsra lenne szükségem, érdemes-e lépnem felé. Azzal is tisztában vagyok, hogy dugig telve érzem magam hibákkal, és sokszor még a hibáimban is hibát találok. Csapongok, tökéletlen vagyok, eltökéletlen.

Mert idén úgy találtuk magunkat egymással szemben, mintha most aztán majd történne valami. Sorban kaptam a tisztán zöld jelzéseket tőle, aztán tudtam, mindig ilyenkor egy nap szünet következik - úgy a találkozásainkban, mint a közeledéseinkben is. Egyszer mesélt róla, rögtön először, mikor felmehettem hozzá - a stúdió-lakásába, nem otthonra, csak a foglalkoztató szobájába -, hogy sírni lenne kedve. Megnyugtatólag tettem a térdére a kezem, talán a combját is végigsimítottam - csak egy pillanat volt. Másnap közölte, hogy hihetetlenül az aurájába másztam, és szívom az energiát tőle. Energiavámpír lettem.

Mindig csak este láttam, már fáradtan, mikor felhívott egy cigire, és hogy hazakísérjem két házsorral arrébb a sötétben, mert fél. Azt mondta, tanuljuk csak egymást, de csupán barátként, mert hiányosságokat lát bennem, és inkább segítőm, mint barátnőm akar lenni. És azt is hozzátette: nem vagyok átlagos, kifogok a taszító-praktikáin.

Ugye hallottál már az életpiramisról? Hiába nem tesszük nyilvánvalóvá: itt Európában is léteznek kasztok, különböző élethelyzetűek és életfelfogásúak szintjei. A feljebb kapaszkodás ritkán lehetséges, erről tudnék anekdotázni. Niki mesélt egyszer arról, hogy a férfi szerepe a családban a pénzkereset, a jómód biztosítása. A férfinak legyen teremtő ereje... Sose tértünk erre vissza - de tudvalévő az én módozatom. Hát a legkevésbé sem a jómódhoz állok közelebb, de törekedek (ám hogy mindmáig mit tudnék ebből felmutatni, inkább ne részletezzük!).

Hát miért ne lett volna ez nekem jó? Hogy nő helyett egyelőre tanítóm maradjon (ha eddig már 30 évet tudtam rá várni...) Puszi úgyis csak kétszer-háromszor született az elején... Leszoktunk róla (bár én kínlódom ettől). Az utcán, még a sötétben is, ékszer volt mellettem - nemcsak a szépsége, de az esze, a kisugárzása, mindene miatt... Én pedig egy igazi védangyalként (as a guardian angel), még az ezotérikus helyemet is megtanultam, tőle jobbra, nem mint ahogy általános, és világi-etikettszerű. Utólag mondta, meg tudna zabálni, annyira érzi, hogy tanulok tőle. (Ilyenkor szokott egy napos szünet lenni a találkozásokban, aztán az újabbnál egy hideg nő volt már a beszélgető társam) Amikor megtanultam, hogy csak vidáman és feldobottan mehetek hozzá - mert ilyenkor nem vagyok vámpír -, már azt se említette, hogy zavarja, ha közel állunk a liftben. Mert nem szívom az energiáját. Sőt, ekkor szoktak a legmélyebb beszélgetéseink, összenevetéseink lenni. Egyszer már mentettem ki hosszan maradó ügyféltől is (inspiráltam a klienst a távozásra), csak egy telefonjába tellett. Én meg siettem, mert végülis itt van a házunkkal szemben. El kezdtem megtanulni őt - élveztem a kihívást. Titkon továbbra is nőként, nem segítőként tekintek rá (bár ezt mellőztem kinyilvánítani - ügyes türelmesen vagyok annyira jó színjátékos, hogy minden belső gondolatom elrejthetem... Vagy mégsem?) De miért baj ez? Pedig eljött a segítés ideje (most engem kellene) - s már két hete nem láttam, nem is hallottam róla, mert nem akartam a terhére lenni. Azt mondta, családozom - és ez tabu szokott nála lenni (mikor édesapját látogatta a fiával valahol Hajdú-Biharban, mikor bátyja hazajött Budapestről, akié a stúdió-lakás is...)

Nem tudom, na most tényleg nem tudom, mit tegyek. Becsuktam a szemem, be kellett, iszonyat, megvan - pár hete nagyon szorongott, mert kórházba kell látogatnia, anyukája mostani férje haldoklik áttétek miatt. Ó, én marha!! Lehet, tragédia történt. Ráérdeklődjek? Sms-ben vagy mail-ben? (hétvégéken nem szoktuk hívni egymást) (eddig még nem engedte - eddig még mindig páciens voltam csak...) Lehet, sms-ezek... De ezt most azonnal kell, érzem...