Gavallér-csapda

Couchette

Azt hiszem, így hívják ezt a kocsiformát, ami gyakorlatilag a mai hálókocsi elnevezésnek felel meg. Itt, Magyarországon. A határ előtt szóltak a vezetőink, hogy Bécsben egy átszállás miatt kell várnunk keveset, mert ilyen hálókocsikban fogunk továbbutazni, az NSzK-n keresztül.

A hírek helyett azonban már az egész társaság az ablakokat figyelte a gyorsvonati fülkéket elhagyva, kinn a folyosón. A távolban eltűnt Hegyeshalom, a vonat Bécs felé robogott a Wiener Westbahnhoff úticéllal. Kint pedig szinte minden megváltozott. Csodálatos volt. Szemétmentes vasúti pályák, minden évszakban művelt legelők, szántóföldek, erdők... makett-házak és Matchbox autók. Tényleg olyannak hatott, mintha egy terepasztalon haladnánk egy Märklin játékvasútban.

Bécs, Wien, Vienna... Számomra, és még sok magyar számára az életben elsőnek megtekintett nyugati nagyváros. Az Ultravox muzsikája után pedig egy álomvilág. Régen rossz persze, ha az ember vásárlási célzattal le is ragad itt, s 1989-ben bizony ez a szokás dívott magyar körökben, de be kell vallani: valóban van valami varázsa ennek a helynek - legfőként, mert közel van, s rengeteget lehet vásárolni itt. Negyven percünk volt, hogy kilessünk a Mariahilferre vagy a Tabor straßéra. Kevés idő, még kevesebb ismeretség, de Voyával azért nem felejtettünk el benézni rögtön az első újságos butikba. Olyan volt ez az üzlet, mint Pesten bármely kapualj mellé behelyezett kis butik. De a választék!

Sorbaálltam, hogy vegyek egy Pop-Rockyt, azon az ötven schillingen, amit apu még 1973-ban megtartott, Ludwigshafenből utoljára hazajövet. Álltam a sorban, s lestem, hogyan kérnek az osztrákok: Bitte ein... Nem volt ördöngős dolog megjegyezni a formulát, s az idős hölgy kezéből nemsokára megkaptam az áhított folyóiratot 28 schillingért. Maradt pénzem, nem is sikerült több nyugati valutát elhoznom otthonról, csak úgy 3000,- Ft körüli magyar pénzt (ez ma már közel 10-szer annyit érne, vagy többet is), s ezt mind édességre szántam. Továbbsétáltam hát.

Csábító műszaki áruk egy kirakatban, élelmiszer kirakatok, forgalmas utca, nyugati járművek kavalkádja, motorok, villámgyors robogók (rengeteg) - és magyar invitátorok. Üzletek előtt álló emberek, akik becsalogatnak, mint a piacon. Hihetetlen. Ennyi maradt az emlékeimben erről a negyven percről. Benn voltunk egy áruházban (egy Skála méretű üzletben), nézelődtünk, édességet és műszaki prospektusokat szereztem be. Elfogyott a pénz, és elfogyott az idő. Vissza kellett mennünk a vonathoz. Nehéz volt az elszakadás.

16:00-kor indultunk tovább. A délutáni, kora esti Ausztria Annamarival. Elhagytuk már Linzet, és közeledtünk Salzburghoz, mikor beszélgetni kezdtünk. Kinn álltunk a folyosón az ablak mellett, néztük a dombokat, az erdőket, és beszélgettünk mindarról, amiről már eddig is szeptember óta. Én negyedikes voltam, ő elsős. A leányt az énekkaron ismertem meg, s annak idején egy ártatlan trükkel fűztem szorosabbra mibenlétünket. Padtársam, Ernő mintáját követve, levelezni szerettem volna vele az órák alatt. Mari Klárinak, Ernő barátnőjének az osztálytársa volt. Decemberben már Ernővel együtt járkáltunk át szünetekben az I/b osztályhoz, aztán lassan-lassan már többet voltam Marival, mint az igazi barátja, Laci. Mindvégig egyszerű, amolyan látens kis kapcsolat volt közöttünk (egész egyszerűen tovább sem mertem volna lépni, abszolút tapasztalatlan voltam), de így sem telt az időnk események nélkül. Állandó rivalizálás T.Sanyival, a nyertes kikerülések, a májusi "egynapos-járásunk": megannyi kellemes, és szánalmasan ártatlan emlék, amilyen kellemeset addig még mással, és utána sem sokáig senkivel nem éltem át. Marival mindenről lehetett beszélni, noha ebben az időszakban sokszor csak azért voltam a társasága, hogy megismerhessem - ó azok a külsőségek - gyönyörű barátnőjét, Dominikot. De ebből sosem lett semmi (Mari is, milyen érdekes, orvos lett, intenzív főorvos - lehet írok is neki egy sejtelmes mondatot majd...) Estére, aznapra már el sem lehetett küldeni engem Maritól. Szükségem volt a társaságára.

Besötétedett már, mikor elértük Salzburgot. Aztán a nyugatnémet határt. Határőrök, azok voltak. Hallottunk valamit róluk, sőt, merem állítani, láttam is egyet közülük, de ezt már biztosra nem merem venni. A csoportos utazásoknál maximum a vezetőkkel foglalkoznak, aztán kész.

Hallomásom szerint Európa legjobban ellenőrzött határai közé tartozott a magyar-osztrák - de ezek után valahogy átalakult a bánásmód, így szinte észre sem lehetett venni semmilyen hivatalos közeget. Már nem számított, hogy az ember magyar-e, vagy mint az egyik fülkében hazafelé utazó egyetemista lány, japán. Talán csak az arabokat, törököket vizsgálták át jobban. Mintha nem igazán kedvelték volna a Közel-Keletről érkezetteket...