Gavallér-csapda

"Na hát, nagy nehezen, de hozzálátok egy naplóféle megírásához..." Ezzel a mondattal nyitottam meg jegyzeteimet 1985-ben, egy meglehetősen csodálatos utazást megörökítendő. Azóta is bármikor kinyitom azt a füzetet - mert van úgy, hogy a múltban élek -, akkor egy héten keresztül rótam soraimat, sajnos nem mindig tökéletes összefüggésben, mindig kellemes emlékek mozzanatai futnak át bennem. Akár meditálni is lehet ezekre a képekre. Akkoriban elkészítettem egy napló-félét, ám nem mindig a lényeget sikerült kiemelnem benne - tizenkilenc évesen egyébként is annyira kaotikus minden (bár most is) -, így többször is felmerült már az igény: mi lenne, ha több év után, mégha a ködből is építkezve, újra megírnám az egészet?

Az első reggel

Alig pár száz méterre otthontól, mégis lelkiekben már valahol nagyon messze az ismeretlenben. Csomagjainkkal a gimnázium épülete előtt illetve az épület előterében gyűltünk össze. Minden olyan volt, mintha egyszerű osztálykirándulásra készülne a dunaújvárosi Münnich Ferenc Gimnázium Vegyeskara (azóta Széchenyi lett a nevünk), kirándulásra egy új osztályba tömörülve, mi úgy negyvenen, Dókus Lászlóné tanárnő (magyar-francia szakos, leendő tolmácsunk), a karnagyunk és Székely Sándor, az igazgatónk (most Dunaújváros képviseletében is) társaságában. De ez a kirándulás valahogy hosszabbnak ígérkezett (lehetett volna fél évszázados is, nem bántam volna). Távolságát tekintve minden utunkkal együtt úgy 5-6000 km-esnek.

Megérkezett a Volán különjárata, s a busz mintha a rossz szerencsémet is magával hozta volna. Ezen a napon nem minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna - s van ez így azóta több évtizeden keresztül is. Mindjárt első momentumként kipakoláskor felfedeztem, hogy otthon bármennyire próbáltam fékezni anyu elhatározásait, végülis közel kétszer annyi útipoggyászra sikerült szert tennem, mint a többi átlag hétköznapi halandónak. Ez a kétszeres mennyiség szerencsére - vagy későbbi szerencsétlenségemre -, egy bőröndben összpontosult: a bőröndömben vittem a kisszobát. Nos, maga a gondolat nem is elvetendő, ha az ember úgy szereti, hogy minden vele legyen, de amennyiben mindezt egy térdig érő hókupacon keresztül kell a busz csomagtartójába cibálni, mindjárt más perspektívák tárulkoznak előttem fel. Könnyebb csomagokkal lehetséges, hogy az ember az út mellé szórt, s lekeményített hó tetején haladjon célja irányába. Az esetemben a fizika viszont úgy diktálta, hogy térdig süppedjek, erősen igénybe véve nyárias fehér cipőm (mert kedvenc viseleteim sosem követték időnként az évszakok tellését) ázatlan épségét. Nos, a fizika tanárnak persze ilyenkor kell elmosolyodnia, hogy lám, hát igaz a tanítás... De könyörgöm, Székely Sanyi nem mosolygott, hanem röhögött...

A busz időben felért Budapestre. Fél hétkor indultunk, s az Orient csak kilenckor ígérkezett startolni, ameddig én természetesen újból csak kénytelen voltam leragadni egyéni problémáim mindig sikertelennek ígérkező megoldásainál. Most például a bőröndöm lépett életem előterébe. Újból. Cipekedésnél ugyanis erősebbnek bizonyultam annál a nagydarab förmedvénynél (na persze erről a német bőröndről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ronda lenne a hajdani modellekhez képest). De nekem már mindenféle véleményem összejött, mire végülis 9:40-kor elindult az Orient Express a Keletiből. Kezdetben csak ültem, s nézegettem a kezemben maradt bőrönd-fogantyút. Ez mutatta hát, milyen nagy az erőm. Vagy hogy meghibbantam... Vagy csak túlzottan lehiggadtam? A bőrönd a helyén, a fogantyú a kezemben. A későbbiekre nézve furcsa egy állapot.

A berendezkedés után nem volt más hátra, nézelődni kellett. Búcsúztam az országtól, nem kis örömmel. Életem harmadik külföldi utazása előtt álltam, s az első nyugati út kezdetén.

Ahogy haladtunk a nyugati határ felé, úgy változott a táj. Ahogy közeledtünk Nyugat-Európa kapuja felé, úgy tűnt, egyre inkább olyan házakat, olyan autókat látok, melyekről bármikor csak álmodni mertem volna... S álmodozom picit mind a mai napig, remélve, nem mindig lesz ez az egész csupán az álmaim képe. Kicsit sem éreztem annak a súlyát, hogy vágyaimat mindig is az anyanyelvem, s eddigi szokásaim determinálják. Hogy verset írni mindig is csak magyarul tudok, a gazdagságot pedig azokból az odvakból szemlélem, melyekben Dunaújvárosban vagy Zalaegerszegen éltem, s teszem ezt máig.

Az Orient meg sem állt Hegyeshalomig. Tatabánya után megjelentek a vámosok, de mivel nekem nem volt semmi dolgom velük, nem is foglalkoztattak sokáig.