Gavallér-csapda

...Későre járt már az idő, mikor befutottunk tíz percre München vasútállomására. Itt talán annyi megfigyelnivalóm akadt, hogy az N.Sz.K.-ban a vonatok peronjához már csak jeggyel rendelkezőket engednek -(1985)-, mást nem nagyon: legalábbis erre mertem következtetni az állomás csekély forgalmából. S azt hiszem, nem tévedtem túl sokat.

 

Alvás előtt - volt persze a fenének kedve aludni - behívtak Mariék a fülkéjükbe. Egy iskolás társaság többek közt mivel tudja leginkább elverni a sötétben az időt? Nos, rémtörténetekkel. Elmeséltek egy-kettőt, aztán beszélgettünk sci-fi mozikról, s végezetül megkértek, mondjak el valamit a történeteim közül. A "határvadászok"-at választottam, s nekik tetszett. Ennek kizárólagosan csak örülni tudtam. Ó, ha tudnák, hogy azóta már több, mint húsz történet kuksol a tarsolyomban. Nem túl nagy termékenység négy év alatt -(1989-ben rendeztem véglegesre a naplót, honvédségi írnokként)-, de itt a seregben kiválóan múlik velük az idő. És azóta egyre több olyan embert találok, akiknél nem mennek el visszhang nélkül a történeteim a fülük mellett. Erről azonban azt hiszem, nem most kell írnom.

Meséltem a történetemet, miközben szépen, lassan aludni tért mindenki. Percekig egy idegen, ásványaiért keresett bolygón jártunk: túlvilági sötétségű erdőkben, ahol bizonyos növények ritkás csoportokban, érintésre fluoreszkáló fényt bocsátottak ki, máshol kilométereken át a beláthatatlan homály uralkodott - még nappal is (ennek az elképzeléséhez nem volt szükség túl nagy energiára, hiszen benn a fülkében is éjszakai töksötét volt - még az is lehet, hogy a pillanatnyi viszonyok inspiráltak némi rögtönzésre, az eredeti sztori kiszínezésére), s mire a főhősöm beüzemelte a vak-árnyvilágban is tájékozódást segítő hangradarját, a készülék halk pittyegését a csendes hallgatóság nyugodt szuszogása váltotta fel.

 

Három lány a négyből elaludt - köztük Dominik is. Olyan "ha-ezt-a-klubban-elmesélem"-érzés vett erőt rajtam, s hallatlanul örültem, hogy ezen az éjszakán én kísérhettem őket valami más, valami tündökletesen érdekes, furcsa és gyönyörű álomvilágba. Álmot suttogtam a szemeikre.

 

Csak Mari volt egyedül ébren. s talán csak azért, hogy Ulm közelében ő mondhasson egyedül nekem "jó éjszakát!".

 

Merengő léptekkel, kissé kacsázva vonultam vissza a "fiú-lakosztályba" (bár a kacsázás talán a frissen újítandó vasútvonalnak is köszönhető volt). Stuttgarttól ugyanis megszűnt egyenesnek maradni a pálya, a sínek - vagy a vonat - mintha megvadult volna. Aztán mintha én is... "Kopasz" -(egyik társunk neve ez)- meglehetősen idétlen barátnőjén átlépve - nesze neked nyugodt fiú-fülke! -, aki betelepedett az ágyak közé (majdnem ágyúkat írtam, oda kellett volna, neki), nem mozdult ki hajnalig; felhelyezkedtem az emeleten lévő helyemre, s az éjfél körül megkezdett nyugtalan izgésem-mozgásom furcsamód még kettőkor sem fejeződött be. Melegünk volt, így Csilla (nevezzük nevén a perszónát: Dér Csilla, brrr) lenyitotta az ablakot. Alig tíz perc múlva a hegyi éjszaka akkora hatást gyakorolt ránk - mintha összebeszéltünk volna -, hogy egyszerre négyen ugrottunk beszűkíteni minden lyukat, ahonnan levegő jön. Félreértés ne essék! Egyedül a couchette ablaka volt ilyen...

 

Ekkor már megvolt az egyik okunk a nyugtalan pihenésre. De következett néhány fékezés százról húsz-harmincra (tulajdonképp satufék volt a maga nemében), pár "millió" váltó horizontális "ringatása"... - tehát ha alkalomadtán sikerült lekerülni az oldalfalakról, majdnem mindig, kollektívan középen kötöttünk ki. Csillán... hmm... akaratlanul, brrr. Kapaszkodva marha nehéz aludni, ez tény. Ám a szükség törvényt bont! Ha van mibe kapaszkodni, ugye. A falra csattanásokat sokszor még félre is érthették a szomszédban. Azt hihették, hülyéskedünk. Remélem. Négy fiú - egy lány - naa... De örömmel konstatáltuk, hogy ott sem tejfel az élet, ők sem úszták meg egykönnyen.

 

Valamit azért mégiscsak aludtam. Álmomból egy alkalommal sziréna-hang riasztott fel. Egy hosszú alagútban haladtunk, éjjeli munkások mellett, s a figyelmeztetésükre villogott sárgás fénnyel a mozdonyunk (és vibrált minden mindenhol), s a sziréna is ezért szólhatott. Nem hittem el, hogy már ez is... - azóta már többször tapasztaltam hazai szerelvényeknél is, mikor köd van, hogy használják. Akkor viszont újdonság és bosszúvágy váltogatta érzéseit bennünk.

 

Az alvásom miatt nem tudom pontosan, merrefelé mehetett az Orient, de mire felébredtem, már Párizs közelében, Troyes-nál jártunk. Esett az eső. Február 28-án, mikor Budapesten még jócskán fagypont alatti hőmérsékletben búcsúztunk az országtól, itt 10 fok volt (hajnalban), és e s e t t az e s ő !

 

Négy után már nyüzsgött a társaság a vagon folyosóján. Abszolút nem volt hideg, bár mégis, kicsit fájt a torkom: az állandó gyakorlások után a hangszálaim a legkisebb hideget is fájdalmasan tolerálták. Tudtam azonban, hogy az éjszakai szellőztetés eme kellemetlen következménye délelőttre el fog múlni, csak a hajnali órákon kerüljünk túl. Az apró kis mosdóban gyorsan fogat mostam, összepakoltam, aztán mint egy jól nevelt mágnes, rátapadtam egy nyirkos ablakra. A szemeimmel. Néztem Franciaországot, a vízben úszó első francia pirkadatot...