Gavallér-csapda

A vidék már elveszítette mezőgazdasági mivoltát: egyre több ipari rakodóvágány mellett suhantunk el. Aztán közeledtek Párizs külvárosai, a szegényes, lapostetős, ütött-kopott erkélyű, jellegzetesen dél-európai házaival, a viszonylag rendezetlen, koszosnak is mondható munkás-negyedekkel. Kicsit csalódtam. Lehet, hogy a rengeteg bevándorolt teszi, a munkát és megélhetést Franciaországban remélő afrikaiak rendetlen, szegényes életmódja; vagy csak a franciák mentalitásának eltérése a németek csökönyös rendszeretetétől - mert ahogy Párizsban láttam Jean-Michell Jarre villáját a Szajna partján, az se volt nagy puff -, de a látottak majdhogynemcsak kevésbé szimpatikusak voltak, mint a magyar átlagkörnyezet. Mindenhol szemét és kosz, ami idővel, lelkiállapotom megnyugtatása végett azért csökkent. Olyannyira, hogy a Gare de l'Est-re érve már minden csodálatosnak tűnt.

Kipakoltuk magunkat az Orient-ből, s egy kellemesen régies, mégis egyszerre modern pályaudvaron nézhettünk körül. Hajnali hat óra múlt néhány perccel, és sietni kellett a metróhoz, hogy időben elérjük a belváros átellenben fekvő vasútállomásáról induló Nantes-i szerelvényt.

Hát én ezen a reggelen bizony megtekinthettem fél Párizst. A felét pontosan annak a kevésnek, amire a többiek a szájukat táthatták, mert az egyik vállamon ott volt sérült, nyugalmi helyzetében majdnem a derekamig érő bőröndöm. Így viszont az égig értünk mi ketten.

A bőrönd a földön tartva is óriási volt, így a vállamon viszont akkora lett, hogy még én is féltem megmozdulni vele - mint az Ikea reklám kisautója a csomagokkal... Ez jutott hirtelen az eszembe rólam. A geghelyzeteket sikerült ugyan elkerülnöm, de amikor pont arra kellett fordulnom, amerre nem láttam ki, nem ártott, ha egy-két ember útinfóját is meghallgatom a veszélyes és egyben bizarr manőver előtt.

A legnagyobb szerencsém metrózás közben is az volt, hogy Párizs meghalt ezen a reggelen - legalábbis kihalt volt minden még hétkor is. A hivatalok és a legtöbb munkahely kilenckor kezdi el a napját, hajnalban csak feketéket és rosszul öltözött melósokat látni túlnyomórészt. A nyugati emberek napirendje sokkal későbbre nyúlik, mint Közép-Európában - és persze később is kezdődik. Ez nem csak Franciaországban van így. A németeken kívül szinte egész Európa később ébred és sokáig eleven - még a gyerekek is.

A francia szociálpolitikának tudható talán be, hogy a néhány hajnali munkás közt olyan embereket is látni, kiknek a munkája szinte fölöslegesnek lenne mondható, mégis az ő szempontjukból legalább az a jó, hogy így is elmondhatják, nem munkanélküliek. Itthon máig nem látni ennyi peronőrt - de ott van pár kisvárosban egy pozíció például (a csatorna-fedél ellenőrök), amelyre mi nem is gondolnánk, hogy értelme lenne, ott kinn viszont súlyos ezreket fizetnek; azért a munkáért, hogy a delikvens meghatározott rendben végigjárja az adott városka utcáit, és ellenőrizze, nem balesetveszélyes-e a csatornakupak, ami mellett épp elhalad - nincs-e félremozdulva, eltörve. És ez nem pénzmosás. Szociálpolitika. Szép munka, tele nem kis kihívással...

A peronőr szerepét a legtöbb helyen a világon néhány kamera és egyetlen egy ember látja el. Itt, a híres párizsi metróban viszont több afroamerikai vagy arab van csak arra szerződtetve, hogy a nap minden szakában figyelmeztesse az utazókat, hogy a vágány melletti veszélyzónába léptek, és ha lehet, hagyják el mielőbb azt. Egy ilyen embert én is "kifogtam". A bőröndnek köszönhető, hogy igencsak belehaladtam a zónájába, aztán a fekete fiatalember segített időben korrigálni. Időben... vagy két perc telt el, mire perfektül lefordítottam a két francia szót, amit használt, aztán újabb perc, mire fel is fogtam, mit akarhat vele. Ez már eredmény, nem? (megjegyzem viszont, ellenőr sehol nem volt)

Impozáns egy szerelvény tárult elénk, mikor megtudtuk, melyik vonattal utazunk tovább fél-nyolckor. Végig tartottunk attól a metrózás közben, hogy nem érjük el a csatlakozást, de sikerült. Főleg akkor támadt ilyen ötletünk, mikor alkalomadtán egy-egy metróátszálláskor sikerült az út közepére telepednünk tanácstalanul, merre is tovább...

Jó dolog, ha csoportosan utazik az ember, mert az unatkozás bármely kósza gondolata pillanatok alatt elvethető - pláne néhány igen kedves hölgy társaságában. De ha ezek a lányok egyszer leállnak, ketten képesek egy négysávos utcácskát minden probléma nélkül ellehetetleníteni, bedugítani. Az, hogy mi tanácstalanok voltunk néha, egy programszerű, várható tény volt. Az viszont, hogy az összes utunkba kerülő párizsi is elvesztette minden reggeli határozottságát, már kicsit meggondolandó. Ilyenek a magyarok. Én a helyzet kínosságán kívül maximum annyit élveztem - ami végülis kínlódás volt valóban -, hogy bár nem mutattam, de kezdett a csomag elefántsúlyúvá válni.

Kivülről szép, belülről csodálatos volt a szerelvényünk. Impozáns látványként hatott a rövid kocsisor külső oldalán az áramvonalat leginkább kihangsúlyozó fémcsík-rendszer. Benn viszont teljesen fennakadt a lélegzetünk a modern látványanyagtól. Az már elkönyvelt tény volt, hogy a párizsi metró ajtajai kézi működtetésű hidraulikus rendszerben nyílnak, csupán akkor, ha szükség van erre. Azonban a távolsági szerelvényben is ott volt ugyanez. Két oldalra nyíltak az ajtók (szétcsusszantak), úgy és abban az esetben, ha az ember megmozdította. A külső fémszerkezetek visszacsukásával pedig már nem kellett törölni. Azok egy idő után visszazáródtak, felhasználva a nyitáskor feltöltött hidraulika tartályok időkésleltetéses szelepével visszajuttatott energiát (hidraulika akkumulátor - ma már így nevezném ezt). Belül az utastér elválasztóknál ugyanez volt a működés, csak a munkahengerek egy barnára vagy bordóra füstölt üvegajtó-párt, térelválasztókat mozgattak. Az üléseket mintha repülőgépből kölcsönözték volna: mind olyan volt, akár egy fotel, fejtámlával, s a háttámasztó részből egy-egy asztalka és pohártartó volt kihúzható. Az újságok részére is megvolt természetesen a külön tároló-háló. S amikor elindult ez a jármű... Mintha buszon ültünk volna. Gumikerekek gyorsították a vonatot (vagy gumisínen tett ezt, passz) szárnegyven vagy százhatvan körüli tempóra, aztán csodálkozhattunk, milyen hamar eljutottunk Párizsból indulva Tours-on és Poitiers-n keresztül Nantes-ba.

A légkondícionált kocsiban alig volt időm átgondolni, hogy mikor Budapestről indultunk, mindent hó borított. A németeknél már csak nyomokban látszott a hegyek aljának fehérsége, s a francia hajnali köddel és esővel el is búcsúztunk ettől a téli érzéstől. Amilyen nehézkesen indultunk (mert végül vagy egy órát aludtam mégis Párizsban), olyan gyorsan értünk végig, s kisütött a tavaszi nap. Kottázni lehetett volna a fáradt szuszogásunk. Majdnem énekeltünk is egyet - az ilyen időnként ránk jött, nem kevés örömére az ottani utastársaknak, de ezt komolyan gondolom, lemezminőségben tudtunk gregoriánt énekelni az Enigmát (és számos később felkapott előadót) jócskán megelőzve -, de a fáradtság miatt ezúttal dünnyögés sikerült csak. Nekem azért így is tetszett.