Olyan sokért tartoztunk, egymásnak. Az időt hajszoltuk, a hétköznapokat - s közben szép lassan már nem figyeltük a másikat. Mondják, a bajom, hogy nem eresztek senkit el. Senkit, aki közel került hozzám. Mert mindig későn eszmélek... Mellőlem továbbléptek, mégis itt maradtak velem. De hogy is tehetném? Nemcsak emlékeim lettek, irodalom született belőlük. Verssorok karcolódtak a barlangok rideg kövébe, a tenger harsány hullámai a nevüket suttogják ma is, ha kitörnek part menti gejzírként az úttalan hasadékokat leküzdve dagály idején.
S ha ilyen címet hallasz, Szendergés, ne csodálkozz, ha az első éjszakára gondolok, amikor csak egy hosszú szőke haj takarta be arcom, úgy csiklandozott, miközben a közelsége az egyetlen volt életemben, amitől nem gémberedtem. Csak szerettem az arcát a kinyújtott karomon, a lábát a lábammal körbekulcsolnom. Addig hideg volt, aztán már nem fáztunk. Nem volt ott semmi, semmi más, csak egy csendes szerelem, csak a beszélgetés, csak egy kamaszosan vidám, aztán lassan csituló éjbeolvadás, a csókízű, vanília illatú szoba; aztán míg szuszogott, már csak a ruhák. Azok a testek, melyeket este szemérmünkkel együtt taszítottunk a szőnyegre, s ott is maradtak reggelig. Ő aludt, s én álmodtam. Most is álmodom, míg nektárként újra vanília gyertyát gyújtok, s az illatát kortyolom, ha eljő a sötét.
Aztán adódott úgy, hogy már Reggelem voltál vers születhetett. Minden gyötrelmes reggelem azokra cserélném, amikor otthon munkába menést színlelve hozzám érkezett, s így múlattuk az időt olykor tizenegyig is. Gyakran kocogott és joggingolt, de sosem fáradt el benne - hisz azok az alkalmak meg a kiserdei csókjainkról szóltak. Fogtam volna máshol, nappal kinn az utcán is a kezét - hisz egy meghitt közelség, egy karcsú és magas női test, a hosszú haj az életem értelme is lehet (ha csak külsőségekre figyelnék) -, de a városi buszsofőröknél roppant jól működött a hírlánc. Akkor még a férje miatt nem tehettük. Aztán persze, hogy bepótoltuk annyi, de annyi esztendő alatt. Már nem kellett az erkélyen át menekülnöm, a lépcsőházban nem épp túlöltözötten elidőznöm, míg lassan így ért az alkonyat. De hirtelen ennyi, ami megmaradt. Békességben feloldódó megannyi pillanat.
Jótékony ám az idő! Most már másfelé tekintek. Tehetem, tennem kell, mert küszködök. Hasonló - mégis egész más - aromákról beszélek. Mondd, akarsz-e múzsám, emlékem lenni, vagy hogy én legyek kezdetben a napod, aztán majd barackpírba ötvözött, vaníliás éjkék illatod?
volt és leendőbeli múzsámhoz (mindahányhoz)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.