Nantes-ban pedig 18 fokos meleg fogadott. Vinnyogtunk a gyönyörűségtől, mikor átéreztük, hogy biztos talajon állunk huszonnyolc órányi mozgás után: stabil talajon egy modern állomásépületben, ahol minden sarkon cigaretta-automata, pénzváltó stb. érdekesség...
No nem dadogva beszéltünk ...tünk a sokktól, inkább továvább indultutunk. Csomagjainkkal átcaplattunk az épületen, s a bejárathoz közel megpihenve elkezdtük tervezgetni, hogyan köszöntjük a fogadásunkra érkező francia barátokat.
Talán még nem lett megemlítve, hogy végülis miképpen kerültünk mi erre a gyönyörű helyre. Nos, karnagyunk, Varga tanárúr belga ismerősei még 1984-ben egy versenyfelhívást juttattak el a dunaújvárosi (akkor még) Münnich Ferenc Gimnázium vegyeskarához. Belgiumban egy tavaszi énekversenyt rendeztek, abban az évben, s a dunaújvárosiak éltek a lehetőséggel, hogy megjelenjenek. Osztálytársnőm, a mostani körben is jelenlévő Kalmár Andi (jaj, mi van vele? háziorvost keresek!), mint szoprán, valamint Lénárt Laci és (most vérzek el, ha nem tudom leírni) Wojakiewicz Laci, mint basszusok, vettek részt ott a kar erősségeként, és a siker sem maradt el. A maguk kategóriájában elsők lettek. 1985-től pedig csőstől érkeztek a meghívások. Japánba, Észak-Írországba, Németországba, Belgiumba és Franciaországba invitáltak. Mi az utóbbit választottuk. Anyagilag a Művelődésügyi Minisztérium segített legfőképp, meg önkormányzati segítség érkezett még (akkor még megyei tanácsi), így megúsztuk az útiköltséget személyenként 4.000,- forintért. (Úgy emlékszem, ennyi volt: Belfastba tervezgettünk még, de a hatezres kezdőrészlet, és a bizonytalan végkimenet, meg a jócskán tüzes belpolitikai helyzet miatt a francia út sokkalta célszerűbbnek látszott) A rádióbeli (Magyar Rádió Márványterme, plusz lemezfelvétel), várbeli, helyi múzeumkerti, székesfehérvári (a színház akusztikája iszonyat) és sárbogárdi szerepléseink eredményei egyre inkább rámutattak, ott a helyünk Nantes-ban, a XVII. Nemzetközi Tavaszi Dalfesztiválon, ami egyben egy verseny is volt. Magyarországról rajtunk kívül csak a Nyíregyházi Zenebarátok Köre jutott ki ide, ami azt mutatta, eléggé nívós miacsudának ígérkezik ez az egész hacacáré.
És 1985. február 28-án ott voltunk Nantes főpályaudvarán, és vártuk a fogadóbizottságot. Varga tanárúr (becenevén: Cakk - ez az óráin tapasztalt föl-alájárkálásai, hirtelen irányváltoztatásai nyomán keletkezett, több, mint tíz éves elnevezés... de az is lehet, már a szüleink is így ismerték őt) ötlete nem is lehetett más, hangoljunk be, és énekeljünk egyet majd. Behangoltunk.
Kiutazása előtt minden kórus két kötelező dalt kellett, hogy megtanuljon - mi is. Két gyönyörű, modern, mégis régies, kissé egyházi hangulatú dalt kaptunk egy kortárs szerző tollából. Ezeket azonban itt nem énekelhettük el, csak a versenyen. Csupán egyéni megfontolásból. Egy végső meglepetést tartogattunk a hangszálainkban. Nem eshetett másra hát a választás, mint néhány igazi, magyar dalra, melyek leginkább illettek a kar stílusához, a legközelebb álltak a madrigálkórusi karakterhez, beállítottságunkhoz, az ún. hírnök mivoltunkhoz, temperamentumunkhoz, magyarságunkhoz. Végülis azok vagyunk, vagy mi fene? A Pataki Diákdalokat, a Hej, Vargánét készítettük elő, s mikor megjöttek, akikre vártunk, nem kis sikerrel született meg az előadás. A váróteremben, lemezminőségben. Szerinted? Pedig fáradtak voltunk. Évszázados fáradtság uralt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.