...az október 1-i sorok folytatása...

Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes légi dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján - a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. "Pofátlanok" - harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

(2)

Palotai Ronald rendszeres élete újabb rend után kiáltott. Egy volt a lényeg: ezek a diószemek csak nem telepedhetnek rá a mindennapjaira!

Aznap, négy évnyi kihagyás után, újra rágyújtott. Szertartást hagyott a pillanatnak, elmerengett, közben semmit nem csinált. Beszívta a füstöt – drága dohányt vett, Dunhillt, hogy ez a részlet se csillapítsa az élvezeteket –, aztán kifújta, s a balkonról kövér felhőt eresztett fogai közül a felhős, szutykos ég felé. Megnyugodott, valami ilyesmi érzést keresett, bár az első szédüléssel is számolt. Még az a hányinger is jól esett.

Naponta egy óra. Ennyit érdemelnek a tetvek! – így döntött, s dióra fel. Törte, belezte, de nem tetszett neki sem a szemét, sem a tempó. Aztán valami balul sült el.

Letelt a magában megsaccolt idő, nagyjából mindig jól érzékelt egy órányi munkát vagy tárgyalást – sokak szemében az persze nem olyan volt. A kettő nem volt ugyanazzal a mércével hasonlítható. De az időérzék mindig jól jött, nem egyszer elismerést vívott ki vele a tárgyalópartnerek körében. Most mégis, mintha cserben hagyták volna az érzékei. Két és félszeresen. Sötétedett. Egy pohár villányit tervezett, félszárazat, vöröset, s hozzá újra gyújtani abból a kék dobozból. Hogy túl közel hajolhatott, vagy a morzsák kaptak lángra a hajában? Még jó, hogy komolyabb baj nem esett. Semmi más nem égett, csak pár hajtincs. Előbb elszívta a cigarettát, aztán elképedve szembesült az alakkal a tükörben: a hajának végülis annyi. Le vele!

Mintha ettől is csak megkönnyebbült volna. Nem is fejezte be aznapra a diómorzsolást, mert nem törés volt, már csak így gondolt rá, ha csupán morzsalékokra sikerül. Nem érdekelte már, mikorra ér véget. Tar kopasz, izzadó fejjel, tört párat szerszámmal, majd kézzel kísérletezett. Iszonyatos dühöt érzett, talán így tett szert annyi energiára, hogy az első szem a csupasz kezében élje meg utolsó stációjának első pillanatát. Rászorított, de nem emlékezett, az összeforrásnál, a csúcsi- vagy alapi részénél tette. Az szétnyílott. Három nagyobb részben, s egy apróbban ugyan, de nem tízben vagy húszban. Ennyivel már beljebb volt. És milyen különleges lett az a kitárulkozás!

Nyikkant egyet, erre meg mert volna esküdni a férfi. Nem csikordulás, nem is nyikorgás lehetett, ahogy egy régi tölgyfa ajtó fordul ki a helyéből: rövid nyikkanás, meglehet egy szusszanás is utána. S a mag belseje, mozdult egyet. Simán kivehető alakzatot formált, aztán széttüremkedett, mint a hőre szétfolyó majd megmerevedő szigetelőanyagok. Ismerős volt a példa, végülis ezekkel foglalkozott Palotai. A végeredmény a héjon belül sokszor látott, kiszámíthatatlanul tekergőző, minden létező helyet kitöltő kettős bélszerkezet volt. Ami azelőtt… magának be sem merte vallani… Egy szót se róla többet!

De a mag húsából, ami növényi, s a legkevésbé sem levedző szövet, vöröses folyadék szivárgott. Kevéske, mégis látható. Palotainak elege lett. Széthajította, amit addig a kezében tartott, s vérzőnek hitt kezével a mosdóba sietett.

Újabb nap, újabb taktika...