Kicsit szomorú, kicsit tehetetlen
magányos, s tán kiábrándult is voltam kicsit
Kedvemtől fárad el a nap, sötét estén
szememben a fény sápadt holdként virít
Megpihennék már,
mint hullám görgette
rozsdaszín dunakavics -
ha fárad,
szívemet szíved csitítaná,
kezemnek kezed lenne dédelgetett kincs
Valamire várnom kellett,
hisz órák futottak tekintetemmel az ablakod felé.
Láttam az arcod:
felfénylett -
fényben fürdött, mint mindig, ha lámpádnál üldögélsz,
s közben akkor lenn még langyos volt a sötét,
s minden kellemes, ha rád gondoltam,
noha olykor fehér pára bilincselte ajkamra
a félénk suttogást: h i á n y o z t á l.
És hiányzol, ha álmom őrzöd,
most is feléd indulnék,
s részegmadár-röptű gond ha kötne,
csak álmom szárnyai szabadíthatnának börtönömből.
Azóta már hidegek a hajnalok az utca jegén állva,
a végzet léptét hallom, csontját meg-megrázza.
Én mégis várok, csuklyás bolond, a nevetése a bajom -
az életem van itt, drága, inkább Neked adom.
(Székesfehérvár, 1988. november 11. 21:28 -
finomítás: 2009. december 24. 16:53, Dunaújváros)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.