...az október 5-i írás befejező folytatása...
Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes-öles evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes, szárnyas dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján – a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. „Pofátlanok” – harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.
(3)
Újabb napok, újabb taktika…
Újrafenn együtt: a diók, egy mezítelen férfi s a legyek. Palotai szabadságot vett ki, mert képtelen volt figyelni munkájára. Sikertelen tárgyalások, üzleti találkozók – kedden még Altmann úrral is összevitatkozott, az anyacég képviselőjével keveredtek feszült szócsatába. Pihenni küldte az irodavezető, ő pedig mindenkit el maga mellől. Gabikát, Nikolt, a postát sem vette át.
Elmaradt dokumentációkat tanulmányozott, s bármikor a konyha felé járt – mert oda helyezte át a dió végezetet –, egyet-kettőt szétszorított a szemekből. Aztán visszatért a papírokhoz. Így fogadta meg magának, csak mindig pár szemet, ha arra jár.
De már nem takarított, a szennyes dombokban állt – szétdobált ruhák a parkettán, az ágyon, a széktámlákon. Ételmaradékokat hagyott minden asztalon. És akkor indultak el az órák.
Noha óraszerkezet csak egy volt, az arany Rolex egyedül a polcon, a gyári tokban, díszesen, s a BlackBerry mérte még az időt, bár a telefont most kikapcsolta, még az akkut is kivette belőle. Mégis valami ketyegett. Valamik… mert a szobákat ölelő csendben, a lassan belopódzó estéken különösen, olykor cirpelés, néha csupán koccanások törték meg fülzúgása hat kilohertzes mélyűri nemtörténéseit. Nem figyelt rájuk, vagy ez volt a legkevesebb?
Lezuhanyozott, vízbe merítkezett, volt úgy, hogy óránként. A konyhába sietett, fel sem öltözött, feleslegesnek tartotta. Mert megjelentek a legyek, összejárták, összepiszkolták a szemét, száját, vastag könyökét és vállát. A vádliját is… most nézte. Szomorúan konstatálta, hogy ismét a colitis jelentkezett rajta: sejtjei maguk ellen fordultak évente egyszer, és ezúttal sajgó térde alatt a bal lába is felvizesedett. Felduzzadt a vádli, hát ezt érezte izomláznak, pedig futva sehová sem sietett. Még jó, hogy csak bal kézfeje fájt még – a horgascsont felől mindene húzódott –, de erre sem igyekezett ügyet vetni. Legyet hajtani kiváló még a bal keze. Diót meg a jobbal morzsolt. Egyszercsak kettőre sikeredett: széttört a szem, s így nyílt ketté.
Onnan hallotta, hogy…
– Jujj, jujujj!...
Csak annyit tudott válaszolni:
– Bocsánat!
És ruha után kezdett keresgélni. És csak ekkor lepte meg belső árnyékait a felismerés fénye, hogy tulajdonképp a diótól kért elnézést. Egy dióhoz esedezett… illetve egy benne lakozó kis alakhoz.
Jobban meg kellett néznie. Mintha egy emberi csecsemő nézett volna vele szembe dióhéj bölcsőjéből. Volt neki miniatűr testecskéje, kezecskéi – melyeket, olybá tűnt, a szeméhez emelt takarni a látványt –, s volt egy nagy feje. Aránytalanul nagy. De a kezek – csak e pillanatban formálódtak igazán… ollóvá. A test pedig, így, hogy a férfi formákkal tudta társítani, sárga-fekete csíkozatú, szőrös potrohhá vibrálódott. És még egy fekete valami formálódott, türemkedett elő, megnyújtva a testecskét. Tűhegyesen meredt ki a dióbölcsőből. Egy… egy… fullánk. Az volt.
– Utálom a rákot, vagy darazsat, vagy mi a rossebet – kiáltott Palotai, és emberfeletti erővel sújtott az asztalra, hogy kalapácsot meghazudtoló pusztítást végezzen. Diótemető lett a konyhaasztal, a konyha.
Éjfélre pedig a ház. Elodázhatatlan kényszerből jött elő a tűz ötlete. A pincébe higító került, Palotai Ronaldra pedig vizes ruha – de az már a tűzoltók iránysugara jóvoltából. Késve érkeztek, ki tudja honnan, mégis jól kiszámolt időre, hogy egy életfejezet roncsai a jótékony feledésbe rogyjanak.
Reggelre már csak egy szürkére perzselődött memento mori füstölgött foltokban a kerti fák és virág lugasok árnyékában. A rigók éneke, mintha újjáéledést hirdetett volna, keveredve a költözni készülő fecskék önfeledt, életteli ricsajával. És keveredve valami zajjal, valami ketyegéssel… Ki tudja honnan?
Landorhegyi Zoltán, Dunaújváros, 2010. október 12. 12:11
photo: taken from "Men in Black II" by Sony Pictures
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.