Leginkább a legyek zavarták. A férfi kezei a levegőbe csaptak érdes evezőkként, miközben dióhéj morzsalékok röppentek szerteszét. De nem mindig figyelték a mozdulatokat a hulladékra éhes légi dögök. Mondhatni, le sem sajnálták. Olyankor a fejére, a fülére szálltak akrobaták módján - a szemtelenebbje egyenesen a szája szélét ostromolta. "Pofátlanok" - harsogta többször is Palotai, s odacsapott. Tükörsima fejét itt-ott már sebek tarkították, melyeket részben tenyerének felkeményedései okoztak, s a fanatikus erő, amivel igazságot osztott és vett, részben a bőrére tapadt, éles héjdarabok. Szikrázott a levegő, ember és rovar akarta magának.

Nem régen még olyan békés volt a ház. Megvolt az utolsó kézfogás, a foglaló a bankban, s a kétszintes, gondosan alápincézett építmény a kertnegyed kellős közepén immáron új gazdát talált. Fehérre pucolt falai foltokban fénylettek a koraőszi napsütésben. Ahová nem ért a nap, csak árnyék maradt, az impozáns sűrűségben ölelő viráglugasok végében, s a kerti fák alatt. Palotai Ronald, harmincas éveiben tobzódó vegyipari marketing tanácsadó, a múló esztendők nem kevés sikerével a válla mögött, nagyokat szippantott a rózsák, s a gyümölcsöktől roskadó fák illatából, és elégedett mosollyal a szája szegletében, kezdte megtervezni a koraőszt. Egy pillanatra egyedül érezte magát, de ez tényleg csak egy pillanatig szokott tartani. Csak bevillanás. Reménykedett, de fejében egyúttal fel is sorakoztatta koncepcióit, hogyan oldjon helyzeteket.

Ám nem ez volt a legfőbb, a magányra mindig van megoldás. Feledhető, ha feledni akarjuk. Feledő élethelyzetet kell teremteni, s ehhez életében most állt a legközelebb. A szabad órák teljenek úgy, ahogy mindig megálmodta! Edzőtermet képzelt az alagsorba, s egy stúdiót még, ha odafér. Persze csak apránként.

Nem először látta már a pincét. Tisztában volt a méretekkel. A százhetven négyzetméteres ház alatt számtalanszor bejárták már az ingatlanügynökkel is a legalsóbb fekvés mind a kilenc helyiségét. Nem kevés. De korántsem tűnt odúnak, barlangnak, útvesztőnek vagy kazamatának az alagsor. A legmodernebb LED-es világítást kapta. Változtatható fényerejűt a rendezetten belátható és bejárható elkülönülésekben. Volt ott borkóstoló helyiség, alapszinti kazánhely - a lakás téli melegének bölcsője -, egy terepasztal szoba (bár innen a korábbi tulaj elhurcolkodott, s csak az üres belsőtér maradt). Külön mosdó, s néhány tároló. Viszont akárhányszor körbenézték, megcsodálták itt lenn is, nem rémlett számára, hogy az északi rész egyik kamrája nem csak üres polcokat rejt. A bejárati ajtó takarásában, jobbról egy polcsor simult a falhoz, rajta alacsony oldalfalú rekeszekkel. Műanyag ládák, anyagukba sajtolt "Lesch Laboratories" felirattal. S ezekben rovátkolt, pontokban besüllyedéses habszivacságyon diószemek. Rendezetten, egymás mellett, úgy száz körüli csoportokban. Egyik szem sem érte a másikat. Felettébb igényes - gondolta át láttukra a férfi. - De miért maradt ennyi itt? Vagy mi van veled? Ha itt maradtak, hát itt ér véget a történetük, ennyi...

Egy hétre rá, nem tervezett semmit a tárgyalásról hazajövet. Pár nap alatt berendezkedett. A nappaliban és a hálóban végleges helyére került jóformán minden. Tévés délutánnak nézett elébe. Szokott ilyent. Szabad percek következhettek így öt után, a lehalkított LCD készülék előtt - szörfölést szánt a képeknek, s a távírányító jól segédkezett -, közben középhangosan Marina and the Diamonds lüktetett a hi-fi sugárzókból. Ő a fotelben, előtte tálnyi diószemek, ölében egy deszka - vágódeszek, néha így említette Nikol, a ritka kedves -, a kezében pedig az ütemre csapódó kalapáccsal. Feszültség levezetésnek sem utolsó, bár annak ott volt a villányi bor is az asztalon. Magas és szép, talpas és becéző, pohárnyi, s kézügyben épp.

Nem is tudta igazán, milyen szerepet szánt a dióbélnek, hisz sütni magára nem szokott. Csak ne legyen ott, talán ennyi, és hogy ki se kelljen dobni. Mert tényleg nem sütött. Arra Gabikát tartotta, a bejárónőt, a mindenest, a negyvenes családanyát, aki nem győzte hangsúlyozni, ha egy ismeretlen ügynökkel vagy a postással vetette össze a sors a ház bejárata előtt, hogy csupán a háztulaj testvére, s hogy csak az időt múlassa, azért tüsténkedik. Főzött keveset, mosott, vasalt, takarított és kertészkedett. Sokat nem, egyáltalán, mert Palotaiban olyan főnököt talált, aki rühellte a fehérneműt másra hagyni. Igazán kupira sem lelt a legénylakásban. Mindennek helye volt. Tárgyaknak és emberi viselkedésnek, egyaránt. A férfi Nikolnak - alkalmi szexpartnerének - sem engedte, hogy mellőzze a rendet. Szeretkezésük előtt minden ruhát gondosan összehajtogatott, a nőét is. Szánalmas - csak ennyit reagált olyankor Nikol, aztán folytatták, majd belefeledkeztek.

Sok volt a dió, leküzdendő tengernyi szem feladat. Csapott a kalapács, s a kőkemény golyóbisok ezernyi darabra repültek szerteszét. Jöhetett a keresés, belezés, s az újabb csapások. Lassan haladt. Gyötrelmesen lassan. Tíz-tizenöt darab felnyitása után már az ujjait sem érezte igazán - vagy inkább nagyon is. Sajogtak, ahogy a csonthéj belsejében kutattak, törtek utat újabb dióhús fellelése felé. S azokból egy sem maradt épségben, egyben. Bármilyen óvatosan csapott, szaggatott és kutatott, a magok öt-hat felé törtek, szakadtak, minimum.

Már nem is szólt a zene, csak a csapások és a reccsenések hallatszottak, monotonan. Aztán körbenézett, s mikor mindenfelé csak szemetet látott, szilánknyi héjdarabok lepték el a szobát, megálljt parancsolt magának. Dühös volt és éjfél, majdnem.

Innováció. Ez az útja mindennek előre és hátra. Palotai másnapra diótörő szerszámot kerített. Fényeset, saválló acélból készülhetett. Kezében próbálgatta, diószem nélkül szorította össze előbb, majd később dióval. Mint egy orvosi műszer, ez volt a benyomása. A mag pedig recsegett, már nem kellett csapni, ütni, vágni. Reccsent egyet-kettőt, majd szanaszét esett.

Egy este telt el újból, talán egy rekesznyi dió fogyhatott. S maga mögött újra csak szeméthalmot hagyott. Még a hajába is került a héjból. Dühös volt, és megint éjfél.

Palotai Ronald rendszeres élete újabb rend után kiáltott. Egy volt a lényeg: ezek a diószemek csak nem telepedhetnek rá a mindennapjaira!...

...folytatás október 5-én...