Egy utolsó simogatás,
egy merengő csók most a nappali fény,
kitérő legyintés, lemondás,
mi csak egy percig él
Habzó, hideg hullám a folyam sírján,
jeges hunyorgás,
csak ne jöjjön az éj!
Ameddig ér,
még életet gyújt a fény
ledér sugarakban,
míg a Nap ott fenn,
s a Föld itt lenn
felejtő szerelemben hajnalra
búcsúzik, alkonyatra összeér s
újra csak vérvörös dér,
mi összeköthet ridegen
múló tajtékokat
Egy utolsó kiáltás,
taszító közöny tavaszig a tél,
s reménye a szerelemnek
ma újra fabatkát sem ér -
bőszen int, ki mit sem tud
múlón, s tétlenen
az idő késő esti,
világtalan helybenjárásáról -
habzó hidege a szívekig ér
Maradj kicsit, gyengülő alkonyat,
ne add helyed, ne már, semmiért!
(Dunaújváros, 1990. november 8-9 -
átdolgozás: 2011. december 1. 0:52, London)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.