Nem dúlt valami túl nagy szócsata a háznál, míg reggeliztünk. Jeanie csendesen mosolyogva járkált körülöttünk, időnként elrakott egy-egy tányért, evőeszközt, beletette a mosogatógépbe, aztán el-elhúzódott a konyhájába, míg mi magyarok, Voyával megtárgyalhattunk mindent anyanyelvünkön. "Anyu" ugyan beszélte az idegen nyelveket, de nagyon nehezen indult rá, hogy beszélgetésbe elegyedjen. Ezen a reggelen nem is kérdeztük meg, mi a receptje egy-két finomabb holminak. Azt hiszem, fölösleges vállalkozás lett volna. Inkább siettünk az evéssel, s éreztük, rövid ismeretségünk később érik meg arra, hogy komolyabb csevegésbe kezdjünk a most még csendes, és ilyenkor igazán kellemesen bájos Janie-val. (használtam egy illetlen jelzőt az eredeti iratban, ám ez csupán tinikorom ébredező férfiasságának tudható be, s a hölgyekhez történő hozzáállás kezdeti idomtalanságainak - spongyát rá)
Magunkba tuszkoltuk az utolsó sajtszeleteket is, aztán siettünk a garázsba a kis Citroënhez. A megbeszélt időhöz képest némelyest késésben voltunk, s ez leginkább anyu vezetésén érződött. Most lehetett megtudni, hogy a nők az egész világon ugyanúgy viselkednek, ha picit feszültek, idegesek a volán mögött. Kapkodnak, meggondolatlanok, tisztességesen furcsa manővereket hajtanak végre, ami ott benn ülve a kocsiban rendkívül szimpatikus, kinn a közlekedésben viszont gondolom, hogy idegesítő és nem helyén való dolog. Mégis így édesek, mindahányan.
Késtünk ugyan, de az egészből nem volt semmi probléma (végülis se nem tárgyalásra, se nem munka interjúra igyekeztünk). Tanáraink ugyanis még többet késtek. Amíg őket vártuk, elbúcsúztunk anyutól, aki elment vásárolni a plázába, s pillanatok alatt nyomát veszítettük a forgatagban. Ezt követően pillanatokon belül társaságra is leltünk. Répási Marira és Domira. Már akkor meglepődtem, mikor Mari úgy jött oda hozzám, hogy egy puszival köszöntött, aztán Domira is átragadt ez az új szokás, és egyszerűen - ha eddig nem lett volna kiváló hangulatunk Voyával - most biztos megérkezett volna a feldobódás. Így csak lestünk, mint aki nem is sejti, hol van. A két lány rövidesen bemutatta nekünk új apukájukat, aztán a kiscicájukat (nem félreérteni, tényleg cica volt). Domi, úgy néztem, elvárta azt a puszit a kezeire, amit egy percen belül rá is motiváltam, mivel egészen véletlenül észrevettem, a macskával folytatott otthoni játék abszolút nem észrevehetetlen, sajnos vele járó nyomait.
Mariék apukája először meg is kérdezte, mi ez a hatalmas jókedv, "megjött a testvéretek?". Mármint én. De a nemleges válasz után még "rosszabbra" gondolt szegény. Mire megérkezett a buszunk - csomagjaink nem voltak - egy is elég volt már, ha jól emlékszem. Megtudtam, mi jár igazán az eszükben a lányoknak. A menekülés gondolata. Menekülés aputól pár órácskára, este úgyis újból találkoznak.
Ez az úr végülis a végtelenségig szimpatikus franciák közé volt sorolható, de Domiék elmesélték, bármit csinálnának otthon, mindig a nyomukban van este és reggel. Beszélgetni nem lehetett vele sokat, mert míg a lányok németet és latint tanultak az iskolában, addig az apukájuk az angollal bírt jobban - el is tűntek Voyával egy tíz percre, mikor a magyar borok szóba kerültek -, s így a lányokkal történő társalgásokkor mindig ott volt a kezében a szótár. Tehát a beszélgetések elmaradtak, viszont szegény apukájukra ráragadt egy gyermeki szokás. Domi mesélte: ott ült a közelükben egész este, többnyire nem beszélt, csak nézett és nézett, és mosolygott. Te atyaúristen - gondoltam -, mit gondoltok, én mit csináltam volna? Először ránéztem a férfira, végigmértem kecskeszakállas, szemüveges, köpcös termetét, néha oktalan, bár korántsem bamba mosolygását, aztán a lányokat, Domit és Marit. Dominiket a hosszú, sötétbarna hajával, sötét, csillogó szemeivel, ragyogó alkatával, és persze Marit, a szőke hajú, kék szemű, leginkább C.C.Catch-es szépséget (már ha valaki emlékszik még a '80-as évek német énekesnőjére), s jóváhagyólag legyintettem az egészre. Meg tudtam érteni "atyjukat". Ilyen lányokat még külföldön is meg lehet nézni (bár mai fejjel feltételezem, nem ez volt a házigazda célja, és rosszmájú, aki ilyent gondol arról az emberről). És mint egy szerencsés nyertes, leraktam eléjük a macsekot. Aztán elindultam velük a buszhoz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.