Gavallér-csapda

Érkezésünk után már nem történtek annyira rendkívüli dolgok. Egy könnyű kis vacsora után azonnal a szobánkba vonultunk Voyával. Hozzákészülődtem az esti tisztálkodásomhoz, beállítottam szobánk éjjeli hőfokát (megviselt hangszálainknak a megszokottnál kicsit nagyobb hőmérsékletre volt szükségük), s míg Voya lezuhanyozott az emeleti szobánkhoz közeli fürdőszobában, én 22:14-es bejegyzéssel befejeztem az utóbbi órák eseményeinek bejegyzését a naplómba, majd én is elmentem vizet rántani magamra.

Hamar lefeküdtünk aludni. Sötét és nyugodt éjszaka ereszkedett a házra. A levegőben valami különleges illat szállt. Valami különlegesen édeskés, valami különlegesen idegen, az itteni helyre jellemző. Miközben azon gondolkodtam, mi lehet az, végigfutottam a nap eseményeit az ágyban, s a rengeteg kaland ellenére valami űrt éreztem, valaminek a hiányát mélyen, az emlékeim között. Dominique - így írják ezt a nevet a franciák. A lány neve, aki legalább annyira kellemes és vonzó, mint a neve, s melyhez hasonlókkal kapcsolatban idővel egyre nagyobb szimpátiám támadt. Idétlen magyar szokás szerint érezni kezdtem, ha lányom lenne valamikor, én is ilyesmi néven szólítanám szívesen: Jeanette, Monique, Renate, Melanie, Bettina, Dominique... Dominique... Domi. Igen. Már tisztában voltam vele: egy magyar mérnök lánya járt az eszemben. Az arcával aludtam el, gondolatban egy ideig ott volt mellettem: "sírjál már egy kicsit!" - mondta (mert ezzel nyaggattak egész nap, elment vele az idő, meg állandó jelleggel kislányos tüsszentéseket kellett hallatnom, amit egyszer ő is megpróbált - "hápcih...ó" -, s meg tudtam volna harapni érte). Aztán egyre mélyülő álmomban már csak Voya horkolását hallottam, a mély bugyborékolást, ami előtört a szakállából. Gondoltam is, amíg egy ilyen medve alszik az ember közelében, semmitől sem kell félni, csak a medvéktől tartani kicsit...