Soraimat Balogh Ildikónak, az "Indigókönyv" alkotójának ajánlom -
Tudhatod, hogy a mesék sosem hagynak el!
Emlékszel, egyszer...?
Egyszer hóba hazudtuk a katicákat. Hóbortos ötlet volt, tudom. S nem is hazugság, mert a gyermeki lét bennünk csak fantáziált. Csak varázsoltuk a tájat, s bele mozgásokat raktunk, hogy ne legyen minden oly egyszínű, oly kevés. Aztán idővel lehullt a lepel, s kiderült, a természet varázsolt bennünket el, s elő.
Füllentettünk magunknak, s a táj bennünket álmodott. Tüneményes körforgás ez, egy nagy kerék. Mert mi csak magunktól tudunk magunkról, hogy mi forog egy kis fejben, de a Nagy Alkotó nem köti a lelkünkre, mit cselekedett. Rájöhetünk majd, ha szemünk lesz hozzá! A varázslat ügyesen bújik a részletek mögé. De vehetjük úgy is, nincs itt semmi varázslat, csak befogadni legyünk képesek a megfoghatatlant.
El sem képzelnéd, mi folyik a téli erdőn, amíg senki sincsen ott. Hát hogy is lehetnének katicák a hóban? Túl könnyen észlelhetők. Mert amíg jóban akarnak lenni a tél színével, nem öltenek fekete pöttyeket vörös kabátra. Egy szín lehet csak, esetleg kettő, három és a sárga: fehér - porhanyós hólepel -, barna - ahogy a fák megkérgesült ága illan el a szemünk elől, hogy aztán hóval hintsék teli a nyakunk, s gyűrjék maguk alá, mint egy hideg plédet, a hókristályokat -, s talán zöld, amit megvédett a reggelek és estek zúzmarás forgása falevélnek lenni: tűlevélnek, pikkelyesnek, cserjésnek, és örökzöldnek, csak úgy.
Amit pedig katicáknak hittünk, csak vöröslő foltok a nagy fehéren. Vadhibiszkusz szirmok könnyezték még idén télen. Nem olyan bolondok a hóbogarak, hogy átengedjék magukat bárki kénye-kedve meséjének. Helye van egy fehér köténykének, ami hátukig ér, s nyakat takar. Így tanítják már a vének: tedd félre a büszkeséged, maradj apró, fakó, elillanó, s akkor a hófaló sem bánthat! Szépen telik a tél egy hóbogárnak.
Ne gondold, hogy a kristályok csak úgy összeállnak! Gondja van rá milliónyi hóbogárnak, hogy ha szempár nem kíséri, maguknak fabrikálnak hóembert vagy lisztes színű őzikéket a téli tölgyes rejtekén, a fenyvesek tövén a holdas tisztásokon. A hóba bújnak, kapaszkodnak, és formákba bomlanak kifogyhatatlan képzelettel. S ne vedd zokon, ha nem látod meg azonnal minden művük! Ám ha bárki jól figyel, a kis csillámok nem rejtik el szemük villanását a cukor-leplű éjszakában. Mint amikor csillagok költöznek a földbe. Aztán jégvirágot rajzolnak az ablakodba, körbe, ha olyan kedvük tartja, s erejük is bírja a kapaszkodást.
Nem szállnak a hóbogarak. Hóba bújnak, ahogy mondtam. Esténként kikandikálnak, és minden mozgásukat rejtek alá rejtik. Mert nem is hinnéd, hogy nem minden, ami fénylik. És ha madárnyomot látsz a hóban, valóban a szösznyi katicák völgye az, léptük nyomát takaró. Merre mennek, falat vernek, alá bújnak, nevetgélnek. Így marad nyomuk és mégse.
De amit ma este láttam a borókák és tuják közén, csöppnyi gyermek-sereg lépteiből termett. Apró-pici süppedések a kert távolán: az erdőszélre meneteltek. Felöltöttek mindent jól: tudod, sapka, sál és kesztyű! Nem volt kezükben más herkentyű, csak egy mécses. Nagy fényhez nagy mécses dukál, hogy jól lássanak. Fényeket mentek lesni az erdő alatt. A rengeteg szélére tartottak, már a nyárba is telet vágytak, s nekik mosolygott ma a Hold arca is. S a hóbogarak kristályfenyőt húztak nekik, csillogót és daliásat. Daluk éltette az éji madarakat.
Emlékszel, egyszer megálmodtuk a hóbogarakat? És még nem is említettem a sárbogár hadat...
Sárbogárd, 2010. december 17. 12:31 - illusztráció: Tim Packer
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.