Hol van Anna?

ássuk csak! Ismételjük át!

Töröm a fejem. Járkálok. Nyugtatni próbálom magamat ma délután. Egyáltalán annyira, hogy gondolkodni tudjak, higgadtan. Tanácstalanul keringek a nappali és a konyha között. Időnként tárgyakba ütközöm, olykor beléjük rúgok, most nem érdekelnek. Egyébként is, a rend-fogalom csak illúzió, ha gyermek van a háznál.

Hol vagy Anna? Hol lehetsz, te kicsilány?

Próbálom számbavenni a lehetőségeket.

Délelőtt játszani indultál a parkba...

Irez, a szemközt lakó kisfiú, még vissza is integetett, miközben zöld-piros labdáját pattogtatta, dobta oda Annának, ő vissza. Néha a sövénynek célozta, onnan nem esett a kezébe, nem is pattant el sehova, de jót vigyorogtak rajta. És önfeledten csevegtek, míg játékos alakjukat elnyelte a közeli utcasarok. Bíztam benne, hogy mint mondta a lurkó, az anyja kinn lesz velük, nem veszhetnek szem elől…

– Apa, szejetlek – ezt mindig annyira édesen tudja selypíteni, a lekenyerezés művésze a kisasszony. Kis cserfes csellengőm.

Nem először tűnt el. Csupán órákra teszi, de az idegbajba kergeti az embert. Volt, amikor csak parkszéli csaholókat ment simogatni, mert – megéreznek –, szokta suttogni, mikor a kutyákról mesélt csillogó, kék szemekkel. Aggódó intelmeimre csak másodpercekig figyelt, látszott rajta, hogy gondolatai másfelé repdesnek.

Aztán került már elő a parti halpiac kofáinak kíséretében. Solange, a pirospozsgás, telt asszony mindig észrevette, ha feléjük tévedt tengeri herkentyűk kutogatása közben. Fülön csípte a kis vadócot – inkább én, mint a rákjaim csípjék meg – szavajárásával felmarkolta, körbenyalábolta a leányt, és halszagú csókokkal halmozta el az orcáját. Nem eggyel, de nem is kettővel.

Igen, csak egy pillanat műve volt. Irez anyja ezt már nálunk hadarta – idegesen tépdesve fekete, egyenes szálú hajtincseit –, hogy csak pár másodpercig telefonált, no persze. Szeme sarkából ugyan érzékelte a töpörtyű alakok közt szálldosó labdát, magát a mozgást, ám mire tudatosult benne, hogy egyszülött fia mintha egy láthatatlan adogatónak ejtené, majd kapná tőle vissza a játékot, fejét odakapván már csak a futva közeledő csemetéjét látta. A kislánynak nyoma veszett.

Isabelle-t frissen forrázott matétea mellett csillapítgattam, de jómagam sem tűnhettem túlzottan csigavérűnek. Megígértem, hogy bekapcsolva hagyom a mobilt, és persze, hogy értesítem, ha változás történne.

Most megyek a parkba, nagynénjét is felkeresem az Avenue de St. Martinon – jól fog esni egy fekete a Café Pausában –, s ha elő nem kerül, a Colonia Nicolo felől végigvizsgálok mindent, akár a kikötőig is.

A tengerpartra nyúló bozótos közt kanyargó keskeny, itt-ott murvázott úton ütött-kopott, újkorában maja-kék furgon ereszkedett a víz felé. Kerekei alól vastag porfelhő szabadult a szélbe, mikor lendületét visszafogva Dragan – szerb szülők isten kegyeit vesztett ivadéka itt, a semmi szélén – lábai időnként a fékpedálra tévedtek, és ott is feledkeztek. Az ötvenöt körüli, öreghalász-sztereotípiákhoz illően torzonborz férfi mellett Jesus Alberto Maria Madres ült, vagy néha kuporgott, félkézzel a fogás nélküli szélvédőt markolászva a nagyobb fékezések után. A tizenkilenc esztendős ifjút halászati napszámosként fogadta idénymunkák idején, de ha úgy adódott, bármi egyéb kenyérkeresetre is kapható volt. Szívesen segített.

Lehetett volna errefelé is idilli a táj, hisz mégiscsak a tengerparthoz közeledtek, de a sziklás-homokos, pakura darabokkal, széthasadt gumiabroncs maradványokkal, és az ég tudja, miféle szeméttel végigpöttyözött, szürkés föveny – a terjengő áporodott, gyomorforgató szagokkal kiegészülve – a paradicsomi állapotok írmagját is mellőzte. Korántsem hasonlítottak a körülmények ahhoz az üvegkupolához és szomszédságához, ahonnan azt a madarat hozták, ott hátul a platóra tolt ketrecben.

Jesus Alberto épp annyit tudott, amennyit Dragan elmondott neki. Pálmaházat avattak hónapokkal ezelőtt a Playa Buceo közelében. Így augusztusban, a dél-amerikai tél kellős közepén turisták és helyiek százainak vált kedvelt időtöltésévé a séta a fedett parkban, de éjszakánként voltak más látogatók is…

Senki ne firtassa, a szubtrópusi városszélen mi helye egy pálmaháznak – körötte egy palmarral, butipálmák tarkította valódi ligettel –, s azt mégúgyse, mit kereshet a kupola alatt az a vitrinsor, benne ezernyi madár tollaival! Került a gyűjteménybe számtalan, elsősorban tengeri szárnyasokról lefosztott „ruha”: partifutók, sirályok, récék és bukók, pelikánok, fregattmadarak, s albatroszok veszítették díszüket – vagy csupán egyenöltözetüket – a kollekció kedvéért. Bár lehet, csak levedlették. Hírlik, az alpolgármester, La Descarada unokahúga, Ruby az ötletgazda, de a valót már sosem tudjuk meg.

Tán annyira nem is nyújtott különleges látnivalót, mégis a kisorakoztatott, és viszonylag igényesen feliratozott, üvegfalú tárlók utolsó előtti darabjában karhossznyi szárnytollak pihentek a döntött polcon. Elsőre pelikánok tűnhettek tolladónak, ám azoké fekete végű – az evezők és szárnyfedők többnyire mindegyike –, ezek pedig hófehérek voltak, majdhogynem fluoreszkálók. Árnyalatuk éles kontrasztban állt a reggelenként összetapogatva talált, olykor még meg is karcolt vitrinüveg tisztaságával. Semmilyen aláírás nem jelezte, honnan származnak a kiállított ritkaságok – talán nem is érdekelt ez senkit.

Hacsak nem azokat a kósza lelkeket, melyeket szintén reggelente talált meg az üvegház gondnoka. Minden napra egyet-egyet adott a gonosz sors. Szárnyuk szegetten pihegtek a kupoláról lecsúszva a kavicsos sétány melletti gyepen… s a legkevésbé sem madármivoltuk miatt támadt ijedelem – és dúlt titoktartás.

– Chucho, ne szarakodj! – kiáltott rá az idősebb férfi.

– Hozom, uram, csak kurvára kapálódzik.

A fiú, miután szélesre tárta a platóra emelt, bár korántsem rögzített ketrec ajtaját, az ölében szorított, sűrű szövésű, durva posztózsákba bugyolált teremtménnyel elindult lefelé, de előbb a rácsajtó csapódott vissza rájuk, aztán a keresztbe tartott zsák akadt el a nyílásban. Az ijesztően nagy madár – már-már ember is lehetett volna, ki tudja – meglepően könnyűnek bizonyult. Húsz kiló lehetett, semmivel sem több, mégis a szűnni nem akaró fészkelődés otromba mód megkeserítette a mozgást vele.

Egek ura, biztos egy hárpia – mélázott el magában Jesus, mikor meghallotta az éles, visszafogott hangot a zsákszövet rejtekéből. Halkabb volt, mint egy kutya nyüszítése, de magasabb tónusú még annál is. És cseppet sem segített a helyzeten, mikor a fiú a földre taszította.

Elviselhetetlen, mennyi légy rajzotta körbe a két alakot, annak ellenére, hogy az északi mezők felől támadt pampero hideg fuvallata a legkevésbé sem indokolta a jelenlétüket. Csupán a terjengő szag: mintha dögkutat rejtene az óceán…

– Ennek a szegény párának segítségre van szüksége – mormogta maga elé Dragan, miközben szabályosra vágott, rövid farönköt húzott a tengeri fövenyre. Kést is, no meg egy kisebb szekercét készített elő, s a fiú aprócska rökönyödésére, átszellemült tekintettel folytatta: – a legradikálisabb segítségben lesz része.

– Szűzanyám, mire készül?

– Itt a kés, ne a zsák száját szabadítsd ki! Az oldalán vágd! Csak a szárnyát, nem a fogát veszíti.

Egy nyisszantás volt az egész. A posztó felnyílott, széthasadt, de nem elég hosszan, hogy kiszabadítsák mind a két szárnyat. Eközben olyan fújtatás kezdődött, hogy a még szöveten keresztül kiáramló levegő is felhőbe gyűjtötte a parti homokot.

– Kezdek megijedni – sápadozott Jesus.

– Nem beszarni! Elmondom, mi lesz. A szárnytőnél kicsit hosszabbra hagyjuk a bőrt. Ott fogom körbevágni, visszafejtem a szárnyfőcsontvégi ízületig, és ügyelve rá, hogy a kelletténél jobban ne sérüljön a patagialis longus, a biceps és triceps brachii, leválasztom az egészet.

– Ebből semmit se értettem – válaszolta a fiú, de feltehetően, ha fel is fogta volna, fogalma sem volt a további tennivalókról. Pár perce valahogy elveszítette a szálat.

– Ó, te meg rohadj már meg! – szisszent fel a másik, mikor az elszabadult, közel másfél méteres szárnyak egyike – lévén egy közülük törött, s az nem moccant akkorákat – rémisztő vinnyogás, vijjogás közepette pokoli csapkodásba kezdett, s jócskán képen találta. – Az anyádat, ne mozogj bestia, megállj csak…! Majd mindjárt abbahagyod ezt a vartyogást. – Vérző, összekarmolt orrát törölgette, miközben a rönkhöz szorította a végtagokat.

Egymás után mindkettő megvolt. Élettelenül hevertek már a szürke homokban.

– Visszavarrjuk a sebet, és kész is. Fogd le szorosan, ne hagyd hánykolódni, mert picsát se ér az egész! Igazi hiéna fajta, akkor is harap, ha simogatják.

De valami ösztönösen feltűnt a fiúnak, míg tényleg igyekezett leszorítani a párát. Például, hogy nem vérzett a seb. Borzongató volt így a húsig nyitott test, és nem is értett hozzá, véreznie kell-e. Mégis, közelebb hajolva csak kipróbálta, mit érhet el nyugtató érintésekkel.

Végigsimított a hátán, s érezte, lecsillapodik a mocorgás, félbemarad egy pillanatra. Aztán hosszabban is. És ekkor meghűlt az ereiben a vér.

Nem pehelytollakat tapintott a madár hátán; valami sűrűbe, valami módfelett kellemes érzetű, selymes szálakba szántottak ujjai. Odanézett. Hajtincsek voltak. Hosszú, szőke hajszálak. Akaratlanul kezdte lefejteni a zsákot a teremtményről. És akaratlanul karolt alá, hogy kisegítse. Tenyerével finoman dús, puha húshalmot ölelt körbe…

– Mit csinálsz, szerencsétlen? – rivallt rá a társa. A fiú riadt tekintettel pillantott vissza, ami elég volt ahhoz, hogy a lény (vagy valljuk be, a gyönyörű, mégis megkínzott, sáros arcú lány) kiszabaduló lábaival irtózatos erejűt taszítson az egymás fölé hajoló férfiakon.

Úgy szállt a két test V-alakban, mintha erre lettek volna teremtve. Az idősebb férfi a jó pár méterre álló teherjármű rakterére repült, és magával sodorva a ketrecet, égtelen csörömpöléssel az autó túlfelén landolt, majd eszméletét hagyta a délutánnak.

Jesus Alberto szálltában a sziklákon túli mélyedésbe sodródott, puha homokágyra esett, ahol aztán körbenézhetett. Amerre csak ellátott, gazdátlan, rothadó, féregjárta és ragadozók marcangolta szárnyak hevertek. Ami a szívén, most a száján... Öklendezni kezdett. Azonban, okokat keresgélve, egy valamit nem űzhetett nyughatatlanul kavargó gondolataiból.

– Istenem, letapiztam…

Már későre járt, a múló délutántól a nap is elköszönni készült a tenger hullámtalan horizontjába merítkezve. A Colonia Nicolot megkerültem, így értem a városi szeméttelep közelébe, mikor az autóból szemlélődve, egy kisebb magaslatról megpillantottam kicsilányom, Annát.

Nem láttam egyedül. Lenn kuporgott, egy homokban fekvő, távolról is magyarázhatatlanul varázslatos, hosszú fehér ruhát viselő nő mellett. Furán körbeölelve, a hátához érintette az ajkát, úgy a lapockája környékén… Mintha gyermeki csókokkal gyógyított volna rajta valamit… És mintha a hangját hallottam volna közben. Különös, mert suttogott.

– Késtem, angyalom…