Nap végére szántam, mégis a hajnali órákban (9), a megtisztulás pillanataiban született a felismerés, ami rányomta a súlyát egész napomra, de a kezdetekre feltétlen. Most aztán nagyon ideges vagyok. Talán még halott ember is.

Elfogyott minden édesség itthonról!

Sehol egy csoki (se az asztalon, az iratok között; se a könyvespolc rejtekén), sehol egy nápolyi, pláne somlói a hűtőben - az meg üresen tátong, leszámítva a tortellini-csokrot az alsó polcon, a tejfölöket, tejszíneket (habokat és köcsögöket), szalámikat, üdítőket, citromos sört, jégsaláta-lerakatot, majonézes tojás- és krumpli-salátákat, mustárt, tojást, paprikát, tormát, élesztőt... Élesztő, ébresztő... Bakker, ketchup-ot sem vettem a diótörőt összevérezni!

De ezek nem érdekelnek. A mélyhűtőben sincs fagyi (csak azok az idióta pulykacicik - bár később éhes lehetek még -, a halfilé, a petrezselyem, a szivecskés jégkockák, a gesztenye), lentről akár a gyümölcsös joghurtot is hiányolhatnám, mert a foszlós kalács ott virít a kenyeresben. Hú, szerintem hoppá! Gesztenye. Túlélő vagyok! Túlélem magamat.

Akkor is feladatom van!

Mint minden napra. Meg minden öt napos ciklus után: mosás. Bevásárlás... Csooookkkiiiii! És először novella befejezés, majd levélírás B.a.-nak. Pedig megmondtam neki, egyről szólhat minden találkozás. A zongorista ujjaim formában tartása, és nem a zongorázásra gondolok. Többet akar. Talán már zongorázni is?

Azt hiszem ma még nem is válaszolok. Majd talán ért belőle. Nem tudom, mit akarok. De erre nem vagyok felkészülve. Talán túl magas mércét állítottam magam elé. Igényes lennék? Nem, inkább szánalmas - nem igazán istenszerető... Most talán nem mosolyognak rám az Égiek. De most megvagyok nélkülük, itthon vagyok, pihenek. Egyedül.