Megbántottam, akit előbb-utóbb szeretni lett volna jó, s visszakapni azt a ragaszkodást, amit már rég adhattam valakinek. Levelezésünk gerincének gondolatait irodalmi köntösbe csomagoltam (nem is kellett csomagolni, hiszen ezek a simogatások maguk voltak az irodalom), és idéztem Őt, és idéztem magamat. Nem kellett volna. Nem így, mert az idézetért nem haragudott - annyira. Legkiváltképp azért bánthattam meg, mert kiteregettem - ami kettőnké kellett volna, hogy legyen - a szikráink intimitását.
Ugyan az ember a pofonokból tanul a legjobban, s udvarias, ám kérlelhetetlen mosolyokból, melyek a nem-kérek-belőled-többet önkéntelenségét sugározzák, de a legszívesebben magyarázkódnék, hogy a naplómat írom csupán, az életemet... Van, amikor nem lehet ilyent. És nem ér semmit semmi magyarázat. Mert a kommunikációnak kellene működnie, amit hányszor, de hányszor elszúrtam már - a kérdéseknek és válaszoknak azelőtt, hogy más is ismerhesse a Mi életünket. Egy biztos.
Többet nem teszek így ilyent. Csak, és kizárólag magamról szólhat tovább a történet. Ostoba voltam. Hülye gyerek!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.