Esténként Ildikót olvasom, most a novelláit, a mesék majd későbbre maradnak. Reggelre megtestesülnek a szavak, estére testelednek...
Aztán beszélgetünk, és én a hangjába takarózom, s hagyom, hogy végre már símogasson, kényeztesse valami az érzékeimet. Tudom, tegnap túldinamizáltam az elejét, túlbeszéltem magam (magunkat), és most igyekszem sajnálkozni emiatt. Ha zavarban vagyok, néha teszek ilyent. Néha az ismerkedő férfiak szószátyárak lesznek, de csak burok ez, apró kis fal emelés, elkendőzés, látszatszerep. Mondták azt is, ne vágjak közbe, mert udvariatlan - és volt amikor a közvetlenségem véltem mutatni ezzel, de igyekeztem leszokni róla. Mégsem sikerül minden esetben újra és újra. De majd megszokom, hisz mégiscsak úriemberré kell válnom... Újra és újra jó így. Ezt meg csak magamnak jegyeztem meg :-) (milyen jó kis találmány ez a smiley, ha ostobaságokat ír az ember, súlytalanná tehetők vele a szavak)
Ha jegyzeteltem volna, akkor is a hangján maradna meg minden értelme a tegnap délelőttnek. Színész volt, s kiérzem a színeket. Gyönyörű árnyalatok ezek. Jegyzetelhettem volna, horoszkópot elemeztünk. Engemet. Nem tettem, mégis érteni véltem a fényszögeket, a bolygók felém mozgását az univerzumon át, minden disszonanciát ami a sors és a vágyak között lebeg, s mindezek alakíthatóságát. Ugye érződik? Élveztem minden percet, ami túlnyúlt egy órán is át, és este is a jövőmön gondolkodtam. Újabb céljaim lettek: munka közben is ilyen aspektusból figyeltem magam, és közben végigőrültködtem a műszakot, mert olykor komolytalan vagyok. De ez minden feszültséget felold, ha lennének ilyenek óhatatlanul, ezt is észrevettem. Talán a szokatlan jó idő is tette, de jól ragyogtam végig a napot, és úgy éreztem, a környezetem is vevő a hangulatra - ha komolynak kellett lenni, komolyak maradtunk, de egy óvatlan pillanatban percekre elszabadult a jókedv is. És nem egy pillanat volt, és nem csak percek a kuncogásra. Tegnap például Maminak húztuk be a vontató kocsija (ún. batterycar - szabadon értelmezve csillehúzó jármű) minden létező fékjét, míg pletykált a többi kolléganővel, aztán néztük, hogy NEM TUD elindulni utána a szerelvénnyel. Hát meg ilyenek... (szeleburdi, ártatlan tréfák)
Esténként Ildikót olvasom... Elolvastam a "Szantál"-t, és szépen haladok majd tovább. Le merem fogadni, hogy nézte a tévében a "Nagy Ő"-t, onnan indulhatott az ötlet. De közben szépen csendben becsempészte az egzotikus Keletet, minden ezotérikus érdeklődését, roppant ügyesen, és dícsérhető tömörséggel. Egy életpillanat a történet - ami végülis elveszett (elveszhetett, és még el is képzelhető, hogy ilyen megtörténhetett). Mese a tizenöt perc hírnévről, a lányról, aki megpróbálta (de hogy honnan ezek a jó nevek? Zenóbia, Zétény), és a pillanatokról, melyek valakinek sok mindent jelenthetnek, egy szerkesztő meg fittyet hányhat az egészre... Tanulságos kiemelés, és pompás befejezés - ennyit írhatok, szerettem a történetet.
Még mindig bennem csengnek a szavak, hogy a skorpió aszcendens energiát nyerhet (mit nyerhet, szipkázhat, elorozhat, követelhet), ha van kitől kapnia (ez most konyhanyelven hangzott), és vissza is ragyoghatja, ha van kinek adnia. Eddig sokszor energia-vámpír voltam. De van megoldás. Ez olyan szép kölcsönösség. Ez annyira szép lenne. De most egyelőre csak egy hangba takarózom, és szantál illatot idézek magam elé, megnyugodni mára... holnap reggelig, mert biztosan kitart a varázs.
(ugye, hogy tudok illúziókba karolni, és kísértetni magam velük?)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.