Gavallér-csapda

Belépés csakis múzsáknak! Időket helyezek párhuzamba. Napló a múltból, s a jelenből - aztán majd a jövőből. Mert keresem a színeket. Árnyalatokat a hétköznapok, s nem egyszer az irodalom párhuzamában. S keresek valakit... Téged, hogy olvass... Talán majd látlak még.

Naptár

november 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30

Friss topikok

  • Landor: Szia Norci, épp a Duna-korzón cseréltünk erről véleményt áhított első könyvem szerkesztőjével, Ber... (2011.05.29. 17:59) Csak kicsit bánom
  • Landor: Angel, nagyon kedves vagy, hogy olvasol. Szívesen várom kérdéseid a harmax@euromail.hu címre, aho... (2011.03.12. 08:25) Megígértem magamnak
  • Landor: Kedves Vali, levélben, telefonon vagy skype-on térjünk erre a kérdésre vissza. Küldtem egy üzenet... (2011.01.28. 15:46) Novum levél
  • Landor: Hi-hi :-) (2011.01.28. 07:45) Modern Mephisto-féle
  • Landor: Köcce - mint máskor is :-) Ölellek! (2011.01.28. 07:45) Nem aludtam

2011.12.04. 19:00 Landor

Hókaticák

Soraimat Balogh Ildikónak, az "Indigókönyv" alkotójának ajánlom -
Tudhatod, hogy a mesék sosem hagynak el!

 

Emlékszel, egyszer...?

Egyszer hóba hazudtuk a katicákat. Hóbortos ötlet volt, tudom. S nem is hazugság, mert a gyermeki lét bennünk csak fantáziált. Csak varázsoltuk a tájat, s bele mozgásokat raktunk, hogy ne legyen minden oly egyszínű, oly kevés. Aztán idővel lehullt a lepel, s kiderült, a természet varázsolt bennünket el, s elő.

Füllentettünk magunknak, s a táj bennünket álmodott. Tüneményes körforgás ez, egy nagy kerék. Mert mi csak magunktól tudunk magunkról, hogy mi forog egy kis fejben, de a Nagy Alkotó nem köti a lelkünkre, mit cselekedett. Rájöhetünk majd, ha szemünk lesz hozzá! A varázslat ügyesen bújik a részletek mögé. De vehetjük úgy is, nincs itt semmi varázslat, csak befogadni legyünk képesek a megfoghatatlant.

El sem képzelnéd, mi folyik a téli erdőn, amíg senki sincsen ott. Hát hogy is lehetnének katicák a hóban? Túl könnyen észlelhetők. Mert amíg jóban akarnak lenni a tél színével, nem öltenek fekete pöttyeket vörös kabátra. Egy szín lehet csak, esetleg kettő, három és a sárga: fehér - porhanyós hólepel -, barna - ahogy a fák megkérgesült ága illan el a szemünk elől, hogy aztán hóval hintsék teli a nyakunk, s gyűrjék maguk alá, mint egy hideg plédet, a hókristályokat -, s talán zöld, amit megvédett a reggelek és estek zúzmarás forgása falevélnek lenni: tűlevélnek, pikkelyesnek, cserjésnek, és örökzöldnek, csak úgy.

Amit pedig katicáknak hittünk, csak vöröslő foltok a nagy fehéren. Vadhibiszkusz szirmok könnyezték még idén télen. Nem olyan bolondok a hóbogarak, hogy átengedjék magukat bárki kénye-kedve meséjének. Helye van egy fehér köténykének, ami hátukig ér, s nyakat takar. Így tanítják már a vének: tedd félre a büszkeséged, maradj apró, fakó, elillanó, s akkor a hófaló sem bánthat! Szépen telik a tél egy hóbogárnak.

Ne gondold, hogy a kristályok csak úgy összeállnak! Gondja van rá milliónyi hóbogárnak, hogy ha szempár nem kíséri, maguknak fabrikálnak hóembert vagy lisztes színű őzikéket a téli tölgyes rejtekén, a fenyvesek tövén a holdas tisztásokon. A hóba bújnak, kapaszkodnak, és formákba bomlanak kifogyhatatlan képzelettel. S ne vedd zokon, ha nem látod meg azonnal minden művük! Ám ha bárki jól figyel, a kis csillámok nem rejtik el szemük villanását a cukor-leplű éjszakában. Mint amikor csillagok költöznek a földbe. Aztán jégvirágot rajzolnak az ablakodba, körbe, ha olyan kedvük tartja, s erejük is bírja a kapaszkodást.

Nem szállnak a hóbogarak. Hóba bújnak, ahogy mondtam. Esténként kikandikálnak, és minden mozgásukat rejtek alá rejtik. Mert nem is hinnéd, hogy nem minden, ami fénylik. És ha madárnyomot látsz a hóban, valóban a szösznyi katicák völgye az, léptük nyomát takaró. Merre mennek, falat vernek, alá bújnak, nevetgélnek. Így marad nyomuk és mégse.

De amit ma este láttam a borókák és tuják közén, csöppnyi gyermek-sereg lépteiből termett. Apró-pici süppedések a kert távolán: az erdőszélre meneteltek. Felöltöttek mindent jól: tudod, sapka, sál és kesztyű! Nem volt kezükben más herkentyű, csak egy mécses. Nagy fényhez nagy mécses dukál, hogy jól lássanak. Fényeket mentek lesni az erdő alatt. A rengeteg szélére tartottak, már a nyárba is telet vágytak, s nekik mosolygott ma a Hold arca is. S a hóbogarak kristályfenyőt húztak nekik, csillogót és daliásat. Daluk éltette az éji madarakat.

Emlékszel, egyszer megálmodtuk a hóbogarakat? És még nem is említettem a sárbogár hadat...

 

Sárbogárd, 2010. december 17. 12:31 - illusztráció: Tim Packer

Szólj hozzá!

Címkék: mesék landor


2011.12.01. 02:01 Landor

November

 

Egy utolsó simogatás,
egy merengő csók most a nappali fény,
kitérő legyintés, lemondás,
mi csak egy percig él
Habzó, hideg hullám a folyam sírján,
jeges hunyorgás,
csak ne jöjjön az éj!

Ameddig ér,
még életet gyújt a fény
ledér sugarakban,
míg a Nap ott fenn,
s a Föld itt lenn
felejtő szerelemben hajnalra
búcsúzik, alkonyatra összeér s
újra csak vérvörös dér,
mi összeköthet ridegen
múló tajtékokat

Egy utolsó kiáltás,
taszító közöny tavaszig a tél,
s reménye a szerelemnek
ma újra fabatkát sem ér -
bőszen int, ki mit sem tud
múlón, s tétlenen
az idő késő esti,
világtalan helybenjárásáról -
habzó hidege a szívekig ér

Maradj kicsit, gyengülő alkonyat,
ne add helyed, ne már, semmiért!
 

 

(Dunaújváros, 1990. november 8-9 -
átdolgozás: 2011. december 1. 0:52, London)

Szólj hozzá!

Címkék: versek landor


2011.11.07. 21:24 Landor

Megtorpanások

Napok óta böngészem a helyi ingyenlapokat - a Metrot, a Brent & Kilburn Times-t és a London Evening Standard-et - témát keresve. Megtorpantam Angyalka, s ezt észre is vehetted tavasz óta! Ha ennyi idő alatt nem lehet, akkor valamit nagyon jól csinálhattam. Mert szólni, nem szóltál a folytatást várva.

Gondoltam Rád azóta többször is - naponta persze nem, megzakkanva azért nem vagyok, de - hetente legalább kétszer-háromszor. Sosem tudom, hol keresselek, de erről írtam is tavaly nyáron. Eszemben jártál október 2-án is, a napotokon, az Őrangyalok napján, és kívántam is egyet. Úgyhogy Angyalka, a kívánság az kívánság. Tessék leülni, és - ha nem is tollat ragadni, de - billentyűzetet keríteni a kezed ügyébe! A legszívesebben most diktálnék, mert lusta lettem, de kitalálhatnál magad is valami frappánsat az elmúlt fél évról.

Sok mindent nem is lehet erről írni. Miközben már-már a budapesti életről kezdtem gondolkodni, szinte fel se fogtam, olyan gyorsan Londonban találtam magam. Lejárt munkaszerződés, kitörésvágy és a jövőbe szövögetett vágyak egyaránt közrejátszhattak - virágszálam kijövetele mégis késlekedik... Előörsként azért kijöttem, ez már biztos. Az otthoniakért - még ha kimondva-kimondatlanul rá sem szorulnak (pedig persze, hogy igen) - aggódom, mert van miért. Megtorpanások és félálomhoz hasonlatos kószálások az elmúlt hónapok mérlege. Minden olyan, mint egy megállás, és hirtelen visszafordulva falnak-, embereknek-, autóknak- vagy kiskutyáknak rohanás. Mondjuk utóbbi esetben nem megtorpanásról, inkább megbotlásról és ijedt tekintetekről beszélhetünk. Most körbevesz a forgatag, de még nem igazán találtam meg a helyem.

Nagyon tétlenül azért nem ülök a babérjaimon. Novella-terveim születtek - valaki tényleg megírhatná helyettem (de azért lassan itt lesz az ideje láthatóvá tenni a kidolgozott eredményeket)! És pár vers után ezúttal visszatértem a könyvismertetők területére is.

Időről-időre böngészem a helyi ingyenlapokat, és szerencsére már ötletet is kaptam: Carol Ann Duffy új verses kötetéről beszélhettem, melyet aztán elfogadott közlésre a Comitatus folyóirat, és javított változata hamarosan olvasható lesz másik blogomban, az Aesthetica Universitasban.

Néha kicsit dolgozom, kicsit feszült vagyok, s így telnek a napok itt, Anglia szívében. Nem kaptam ma telefont, éjszaka nem lesz munkám. Nem jó így, elvesztegetettnek tűnik, de egy éjszakát ma újra megtorpanhatok...

Szólj hozzá!


2011.03.22. 17:57 Landor

A nagy utazás - a 12. résZ

Nem dúlt valami túl nagy szócsata a háznál, míg reggeliztünk. Jeanie csendesen mosolyogva járkált körülöttünk, időnként elrakott egy-egy tányért, evőeszközt, beletette a mosogatógépbe, aztán el-elhúzódott a konyhájába, míg mi magyarok, Voyával megtárgyalhattunk mindent anyanyelvünkön. "Anyu" ugyan beszélte az idegen nyelveket, de nagyon nehezen indult rá, hogy beszélgetésbe elegyedjen. Ezen a reggelen nem is kérdeztük meg, mi a receptje egy-két finomabb holminak. Azt hiszem, fölösleges vállalkozás lett volna. Inkább siettünk az evéssel, s éreztük, rövid ismeretségünk később érik meg arra, hogy komolyabb csevegésbe kezdjünk a most még csendes, és ilyenkor igazán kellemesen bájos Janie-val. (használtam egy illetlen jelzőt az eredeti iratban, ám ez csupán tinikorom ébredező férfiasságának tudható be, s a hölgyekhez történő hozzáállás kezdeti idomtalanságainak - spongyát rá)

Magunkba tuszkoltuk az utolsó sajtszeleteket is, aztán siettünk a garázsba a kis Citroënhez. A megbeszélt időhöz képest némelyest késésben voltunk, s ez leginkább anyu vezetésén érződött. Most lehetett megtudni, hogy a nők az egész világon ugyanúgy viselkednek, ha picit feszültek, idegesek a volán mögött. Kapkodnak, meggondolatlanok, tisztességesen furcsa manővereket hajtanak végre, ami ott benn ülve a kocsiban rendkívül szimpatikus, kinn a közlekedésben viszont gondolom, hogy idegesítő és nem helyén való dolog. Mégis így édesek, mindahányan.

Késtünk ugyan, de az egészből nem volt semmi probléma (végülis se nem tárgyalásra, se nem munka interjúra igyekeztünk). Tanáraink ugyanis még többet késtek. Amíg őket vártuk, elbúcsúztunk anyutól, aki elment vásárolni a plázába, s pillanatok alatt nyomát veszítettük a forgatagban. Ezt követően pillanatokon belül társaságra is leltünk. Répási Marira és Domira. Már akkor meglepődtem, mikor Mari úgy jött oda hozzám, hogy egy puszival köszöntött, aztán Domira is átragadt ez az új szokás, és egyszerűen - ha eddig nem lett volna kiváló hangulatunk Voyával - most biztos megérkezett volna a feldobódás. Így csak lestünk, mint aki nem is sejti, hol van. A két lány rövidesen bemutatta nekünk új apukájukat, aztán a kiscicájukat (nem félreérteni, tényleg cica volt). Domi, úgy néztem, elvárta azt a puszit a kezeire, amit egy percen belül rá is motiváltam, mivel egészen véletlenül észrevettem, a macskával folytatott otthoni játék abszolút nem észrevehetetlen, sajnos vele járó nyomait.

Mariék apukája először meg is kérdezte, mi ez a hatalmas jókedv, "megjött a testvéretek?". Mármint én. De a nemleges válasz után még "rosszabbra" gondolt szegény. Mire megérkezett a buszunk - csomagjaink nem voltak - egy is elég volt már, ha jól emlékszem. Megtudtam, mi jár igazán az eszükben a lányoknak. A menekülés gondolata. Menekülés aputól pár órácskára, este úgyis újból találkoznak.

Ez az úr végülis a végtelenségig szimpatikus franciák közé volt sorolható, de Domiék elmesélték, bármit csinálnának otthon, mindig a nyomukban van este és reggel. Beszélgetni nem lehetett vele sokat, mert míg a lányok németet és latint tanultak az iskolában, addig az apukájuk az angollal bírt jobban - el is tűntek Voyával egy tíz percre, mikor a magyar borok szóba kerültek -, s így a lányokkal történő társalgásokkor mindig ott volt a kezében a szótár. Tehát a beszélgetések elmaradtak, viszont szegény apukájukra ráragadt egy gyermeki szokás. Domi mesélte: ott ült a közelükben egész este, többnyire nem beszélt, csak nézett és nézett, és mosolygott. Te atyaúristen - gondoltam -, mit gondoltok, én mit csináltam volna? Először ránéztem a férfira, végigmértem kecskeszakállas, szemüveges, köpcös termetét, néha oktalan, bár korántsem bamba mosolygását, aztán a lányokat, Domit és Marit. Dominiket a hosszú, sötétbarna hajával, sötét, csillogó szemeivel, ragyogó alkatával, és persze Marit, a szőke hajú, kék szemű, leginkább C.C.Catch-es szépséget (már ha valaki emlékszik még a '80-as évek német énekesnőjére), s jóváhagyólag legyintettem az egészre. Meg tudtam érteni "atyjukat". Ilyen lányokat még külföldön is meg lehet nézni (bár mai fejjel feltételezem, nem ez volt a házigazda célja, és rosszmájú, aki ilyent gondol arról az emberről). És mint egy szerencsés nyertes, leraktam eléjük a macsekot. Aztán elindultam velük a buszhoz.

Szólj hozzá!

Címkék: napló


2011.03.03. 23:29 Landor

Holnap reggelek

 

Csak kicsit bánom, hogy nem vagyok
reggeli önmagam nappalokon át
Sztromatolitok közt fáradtan bátor
lennék a múló múlt, mit felzabál

a láthatár, hova hálni jár a Nap
od lennék, fénygyűrűs gyűrt alak
Minap, mikor láttalak, összefeküdtek
lábaink, s nyolctagú forróságon kaptalak

Vártalak... Kovaföldű sziklaként kövültem
ősi vizek rejtekén, hol mit sem érnek
szusszanásból koptatott buboréknyi csillagok
Maszk mögötti sóhajom, ha megfogott,

legyünk a lánc, mit körbefon és végigér
a fény, a reggeli víg ledér, mi holtig él
Csak kicsit bánnám, hogy magamról nem tudok,
lennénk inkább mindig, szenvedélynyi holnapok...

 

(Óbuda, 2011. február 14. 4:04 -
élő premiere február 20-án, vasárnap este
hatkor volt Budapesten, a Spinoza Kávéházban
)

Szólj hozzá!

Címkék: versek landor


2011.03.03. 20:33 Landor

Hódfarkú és Hermelin

n o v e l l a - Írta: Landorhegyi Zoltán

 

 

              – Negyven felett már ki merik mondani a nők is… – billentyűzte fel a terminálra a lányarcú Boniff-RA28, és finom vonalú, hosszú ujjaival félrehúzta kissé magasabb homlokát ellensúlyozó, vörös tincseit a szeme elől. Elmosolyodott.
     A férfi ott, az összeköttetés túloldalán, egyszer azt találta mondani neki, hogy „a hajaddal, meg a meleg, barna szemeiddel – mert a barna szemek csakis melegek lehetnek, így illik…”. Ekkor még csak annyit vágott közbe Bo, hogy „nnaaa”, de hagyta folytatni a másik mondandóját, aki mit sem zavartatva magát, cinkos szemrebbenésig emelte a mondat fényét: „Összezavarsz!”.
    – Mert hagyod magad összezavarni. Biztos, nem is rám gondoltál. Na mondd csak, mondd! Remélem, nem felejtetted el a lényeget, mert az öregkori szenilitásodra kell majd fognom egyszer.
     – Hol is tartottam? A hajad, a szemed, a szád, ha rózsaszínre… nem is, lángoló pirosra húzod a rúzzsal, festménybe illő arcot kölcsönöz, nagylány.
     – Incselkedj csak, megállj! Aranyos vagy, Herb, de tudod, hogy utálom, ha lányozol. Hatvanegy évesen kicsit már kínos.
     Az az ember, akkor csak megcsodálta rajta a természet fura tündöklését. Mutató- és középsőujját lágyan végigvezette a nő hibátlan, már-már valószínűtlenül halovány, mégis szépségétől életteli, nyárhajnali mandula, selyem-márvány arcbőrén, a halántékától lefelé, egészen az álláig. Ott megragadta, finom mosollyal magához vonta azt az orcát, és lakonikusan röppenő, puha csókot lehelt az ajkára. Aztán, míg szemeiket hüvelyknyi távolság ölelte egymáshoz, csak ennyit mondott félrebiccenő fejjel, s karjaival a nő derekába csimpaszkodva, mintha épp körjátékra készülődnének:
     – Rajtad az idő nem fog soha, Hold lánya, angyal Bo.
     Boniff-RA28 nem szűnő mosollyal emlékezett azokra a pillanatokra. Hitte a férfi szavait, miközben maga is tisztában volt a világegyetem rá vonatkozó törvényeivel, mert köröttük, a Holdon születettek körül, némiképp lassabban őröltek az Idő malmai.
     Herb Mosinsky válaszsorai meglehetős késlekedéssel tűntek fel a kristálylapon.
     – Álmodozom…
    – Merre jársz, édes? – kérdezett rá Boniff a nyilvánvalóra, s rögtön körbe is nézett maga körül. Odaképzelte. A távoli áramfejlesztő dohogásán túl, talán a szél kergette falevelek surrogása hallatszott, s hogy a fuvallat belemarkolt elfeledett tárgyakba a patakhoz közeli, hófoltos tisztáson.
     Benn mindenfelé damasztok, plédek, szőrmék és nyersre cserzett állatbőrök hevertek az indián sátorban. Minden, szinte minden a hely melegen tartását igyekezett elérni, ám a beterítésre, borításra, szigetelésre felhalmozott leplek vélhető összevisszaságában a női jelenlét teremtett rendet igazán. Rendet és egyensúlyt.
    A kiszárított, nyers bőrök a sátor falát borították, elfedve a legtöbbször alumínium fóliaréteggel laminált, méhsejtcellás műanyagbuborék szigetelő paplanok fölösleges csillogását. A szőrmék a fekvő- és ülőalkalmatosságok melegérzetét növelték, a tároló ládákat takarták, vagy a fonott mintás nádparavánra akasztva egyszerűen csak arra vártak, hogy rásimuló, vaskos fátyolként Bo útjait kísérjék a karantén telepen, bármerre jár.
     – Itthon vagyok, Guildfordban – érkezett a férfi üzenete –, itt ülök az ágyam szélén, majd leszakad a hátam, s közben rád gondolok folyamatosan. Szerintem huzatot kaphattam a múzeum raktárában. Látod, már tényleg fáradt lehetek! Mit írtam? Álmodozom? Azt akartam, álmosodom.
     – Aó, annyi az illúziómnak, Herb! Tudod milyen vagy? Igenis, hogy undok – tűnt elő a villámriposzt a nőtől, és még egy lekunkorodó szájívű smiley-t is biggyesztett a mondat végére.
    – Sajnálom, komolyan – szabadkoztak a távoli betűk –, de még ezt az istenverte pötyögést is rühellem most. A hangfelismerő illesztékemnek pár napja nyoma veszett. Drágám, kapcsold be a mikrofont! Nem számít, mennyire csapnivaló a vonal.
     – Azt mondtad egyszer, hogy az akvárium üvegére szoktad felrakni, odaszívja magát – kicsit felpörgött a válaszfolyam, bár Herbnek tényleg nehezére esett. A kis kék gyöngyszemről társalogtak, egy félig organikus eszközről, mely a gége környékére a nyakon, vagy az arcra tapasztva ugyanúgy szolgálhatott mikrofon, mint hangfelismerő kiegészítés gyanánt a palmer mellé.
     – B o n i f e r a !
     – Ö… öö… keresem a mikrofont. Neked van másik?
     – Van csibém.
    – De ugye sosem volt titok, hogy nem azért nem beszélgetek veled szívesen, mert serceg a hangadat-átvitel – okfejtette Bo –, hanem, mert aggodalmaskodsz – És az aggodalomnak talán most helye is lett volna. A wigwam csoporttól délre, a tó felé kihelyezett konzervdobozok, a figyelmeztetők megcsörrentek. „Ragadozó járhat a környéken, vacsorányi vadat keres” – futott végig a nő fejében a gondolat, mert lehet ilyen itt, a hegyvidéken. – Aggódó-gép vagy – folytatta a beírást. – Meghallasz dolgokat. Aztán túlkombinálod…
     – Féltelek, tündérem – érkezett a válasz, s a rendszersor mozgó tollacskája jelezte, hogy a férfi még lendületet vesz egy hosszabb mondathoz. – Gonosz farkas ez a világ, sok a vadász benne, és megannyi az áldozat. Egérarc meglátogatott még? Nem nézek ki sok jót a pasasból.
    A rágcsáló titulusát Walt Anselmo érdemelte ki, a melville-i karantén telep egyik felügyelője. Az újfundlandi tél közeledtével egyre gyakrabban tette tiszteletét a sátrakban elszállásolt betelepülők fiatalabb hölgykoszorújánál. Az öt lábnál alig magasabb, sápadt ábrázatú, gondosan borotvált – habár az mindegy volt, borostásan is kimeredő szemfogú – cingár ember, fegyver mániájával érezte elérni a ráméretezhető megbecsülést úgy társai, mint a telep felügyeltjei körében. „A jeladó az smafu, n’de?” mondatával kielégítettnek látta bármikori látogatása melletti érvelését. Váratlan pillanatokban lehetett számolni vele. A tekintete azonban elárult mindent. A falni készülő vadászé rejtezett benne.
     – Nem volt itt – nyugtatta meg Herböt a nő. – De egy-két ruhámat azóta se lelem.
   – Ez a selelem – egy kurta válasz, de vigyorogtak még a betűk is – bocsi, nem hagyhattam ki!
     A lázas pakolás zajait nem sugározták az átvivő közegek. Néhány percig Bo testének jó részét az egyik fenyő keretes rattan láda mélye rejtette. Csupán feszes csípőjét takaró bőrszoknyája, a hosszú lábak karcsú vonalát mit sem rejtő, fekete akril téli harisnyája, s lábszárig felnyúló, csíkokban felgyöngyözött, sallangozott és szironyozott, hasított őzbőr csizmasaruja látszott. Egy XVIII. századi erielhón, kanadai indiánlány, s egy XXI. századi urbanizált, világasszony fantáziadús és nem kevésbé praktikus öltözete keveredett alakján.
    – A tárgyak nem vesznek el, csak átalakulnak… De mivé? – írta a láda mélyéről. Behajolva pötyögött még pár szót a palmerba, aztán egész testében megmerevedett az ijedtségtől. Szempillantás alatt átmelegedett az arca, s érezte, hogy fejébe szökik a vér, és szíve valamennyi dobbanása a nyakába ver hegyes nyílvesszőket. Szervezetének barátkoznia kellett a földi gravitációval, a hetente végzett orvosi vizsgálatok ezt is ellenőrizték. Még a lélegzetvétel is nehezebb volt kezdetben, de most egyáltalán nem kapott levegőt egy-két villanás erejéig. És éppen, hogy nem a hétköznapiatlan testtartása űzte vele ezt a tréfát. Valaki két kézzel megragadta a derekát.


Azt mondják, az esték mindahány, s a hajnalok a tengerpartokon, láthatatlan vendégek társaságában telnek. A partokon, s olykor a hegyek sziklás lankáin is. Csak szabad legyen a rálátás a felhőpamacsokra, a tiszta égre, s a világegyetemre. Sötét ruhás hírvivők állnak ilyenkor ki, semmi másra nem ügyelvén; a közénk szállt égiek figyelik a Nap eltűnését, aztán megérkeztét a horizonthoz, miközben a szférák – melegedésük s visszahűlésük okán talán, vagy csak nagy kísérőnk műve során, ahogy védi és egyensúlyban tartja Földjét – emberhangon zenélnek. Senki más nem hallhatja a muzsikát, csak a hírvivők, és azok onnan, a Holdról érkezettek. De vágynak rá az emberek, sokszor kívánják, hogy szerfelett finomodjon érzetük. Ameddig még nem érzik, elképzelik. Ahogy képköltőjük, Wim Wenders is így tette azt.
     Azt mondják, nem is mindig emberkórus zeng a szemhatár mögött. Van, aki váltig állítja, triolák és töröksípok andalítanak szférikus együttfigyelésbe. Vélhetően a földi világ egykori, közép keleti feléről hangozhattak e feltételezések, hiszen a töröksípok leginkább az oszmán birodalomban váltak először, széles körben figyelhetővé. Nem éppen a közkedveltség kísérte őket, kezdetben. Inkább a félelem. S lám, mivé lett a nagy nemzet! Szétszóródott. Sokszor be nem fogadott fiai és lányai mára kontinenseket laktak be. Hódítás persze ez is a maga módján.
     Esteledett Guildfordban. Furcsán csendes este lett. A West Meads és a Chertsey Street kereszteződésének közelében csak pár jármű elsuhanását, s a házak napelemeinek pihenőbe fordulását hallotta Mosinsky. Nem a szférák muzsikáltak. Az apró napcellák fordultak éjszakai fészkükbe, hogy ügyes robotnyúlványok tisztítsák le és javítsák ki őket, ha kell, hajnalig.
   Behúzódnak, hogy pirkadatra visszabillenhessenek. Ilyenkor zizegés járja körbe mozgásukat. Az űrből érkező, finomszemcsés porfelhők szennyezte villamos szervomotorok dala hallatszik. Fenn a szemét nem marad a felhők mögött. Visszakívánkozik.
     Southampton irányában lassan lebukott a Nap. Talán egy utolsó napcella küszködött még, a legkisebb egy közeli tetőn. Feltehető, elakadt. Felsivított a kis motor – nem is szoktak ilyent ezek a szerkezetek, de most érdekes este lett –, nyöszörgött keveset, aztán bepattant az elem, és széttörött. Darabokra. Üvegesen csörömpölt.
     Herbert Mosinsky úgy érezte, nem lehetett távol. És egy kis napelemhez képest igen nagy hangja volt. Fülsértően csörömpölt. Aztán a férfi ráébredt, hogy nem azt hallotta, amit először elképzelt. Ablaka vetődött szét darabokra, s egy kő huppant a nappali szőnyegpadlójára. A kőhöz valaki egy újságcikket erősített, egy papír fecni lifegett hozzázsinegezve.
     Ügyet sem vetett a kőre és a fecnire, első ijedelme után azonnal a nappaliba sietett. Túl hirtelen. Ki akart nézni a kitört ablakon, vajon ki lehetett, aki behajította a sziklazúzadékot, de óvatlan pillanatában rögtön üvegszilánkba gázolt. Felszisszent.
   Ilyen helyzetekben a legműveltebb emberek száját is elhagyhatja pár alpári szó. Engedtessék meg, hogy ne emlékezzünk ezekre a helyzetekre! De az nem pár szó volt. Szógörgeteg, szitkok s ima mindenféle, harcos istenekhez.
    Lábfejére tekintett, és amit korábban ujjaival fésülgetni szeretett, fonogatni, tekergetni, most tépdeste a szakállát, míg gondolkodott a látványon. Biztonsági üvegbe taposott, cseppnyi üvegkockákba, amelyek csak felsértették a hámot, komolyabb sérülése nem esett. Papucsért igyekezett volna vissza – távolról úgy tűnt, mintha tanácstalanul futkosna fel-alá, de magában minden lépést, eshetőséget kiszámolt –, amit a hirtelen jött sötétségben röppenetnyi pillanatra nem talált. No, nem az eshetőségeket, hanem a papucsot.
   Vak homály borult az egész lakásra. Megszűnt a fény, leálltak az elektromos berendezések. Árnyéklét és csendfátyol. Annyi jutott hirtelen az eszébe, hogy biztos, ami biztos, kapcsolómezőt keres, bár előre sejtette igyekezete kimenetelét. Nem tudott egy világítótestet sem életre lehelni. Nem sercegtek fel a gyújtópatronok, csupán annyi hallatszott, ami mintha már korábban is észlelhető lett volna az utca felől: villanymotor süvöltés. Mint egy turbina, úgy zúgott fel. Ezúttal a háló ép ablakából lesett ki az utcafrontra. Az imént is tehette volna, túl későn ötlött fel benne.
     Pár saroknyira még megvillantak az összetéveszthetetlen jármű jelzőfényei. A Török Légió átkelő gépe volt az. Egy többéltű alkalmatosságé, mellyel közvetlenül dokkolhattak űrkomphoz, ám alkalmas volt vízi- és szárazföldi közlekedésre is. Az ENSZ békefenntartói használták szerte az ismert nagyvilágban. Ám a kéksisakosokon kívül az utóbbi időben maroknyi tehetősebb vásárlónál is gazdára talált egy-két járgány. A férfi képtelen volt eldönteni, kik lehettek azok, s mit is akarnak végülis.
     Elsősorban azon rágódott, hogyan teremthet kicsit több fényt.
    – Á, megvan! – kapott a fejéhez. Nem tartott otthon kézilámpát. A palmerral viszont tudott világítani. Egy percig, ha kitartott. Lemerült, tölteni kellett volna.
   Elég volt ez az idő mégis annyira, hogy papucsot találjon, és a bedobott kőről leszabadítsa azt a cikket, amely az elmúlt esztendők egynéhány fennmaradt, nyomtatott magazinjának egyikéből lett kitépve.

FÖLDÖN A HOLD LÁNYAI

    Ez volt az írás címe. Három, az Alfa bázison született, később a marsi kolóniákra települt asszonyról szólt, közöttük a titokzatos szépségű Boniff-RA28-ról is, akiket párválasztásuk a Földre hozott. Jellegzetes nevüket ecsetelgette, a kolóniákon világra jött gyermekek különös, a földitől mindenképp eltérő névadását, a sorsukat, és annak kiszámíthatatlanságát. A vonzalmakat, értékrendeket… ilyesmi.
    Herb ismerte a cikket. Mindennek utánanézett már, amit csak el lehetett érni Boról. Nem kutatott utána, ő segített elérni ezeket az információkat. De nem is ez volt a lényeg. A fecnit keresztbe firkálták öles, vastag betűkkel: A FÖLD A FÖLDIJEKÉ!! E LINNENA CSILLAGRINDJÓKKAL!!!!!
     Korábban is kapott már kéretlen és ismeretlen eredetű hívásokat a palmerra. Korábban is aggódott már kicsit, de komolyan nem vette az egész hajcihőt. Mégis szerette volna mielőbb maga mellett tudni a nőt. Elrejtőzni vele, ha úgy adódik. Megvédeni, dédelgetni, élni a mindennapokat öregségükig.
    Már csak négy napjuk volt hátra, hogy találkozzanak, hogy átöleljék végre egymást, hogy vége legyen az egészségügyi karanténnak Kanadában. Légvonalban talán, ha úgy hatszáz kilométer választotta el őket egymástól, ám valójában úgy tűnt, mintha a világuniverzum állt volna közéjük.
    Herbert Mosinsky az utóbbi hónapokban először ijedt meg igazán. Azonnal végigpörgette magában, hogy indulnia kell hozzá. Nem érheti baj Bót!


Valószínűtlenül üres, fehér folyosószeglet. Félhomály, s a keresztfolyosóról áradó, némiképp erősebb fénynyaláb. Surranás… Nem… csusszanó hangok inkább. Egy kicsi árnyék látszott előbb. Nagyra nem nőtt, kicsi maradt, ahogy a kisfiú végülis előtűnt. Fehér pizsamában, kezében egy barna szőrmackót vonszolva. Reddy és Teddy Bear, így együtt, álmosan.
     Nem tudni, ki volt az álmosabb. A kisfiú vagy a játékmaci? Boniff-RA28 látomásában igazán a gyermek volt kivehető és lényeges, és ez adott hangsúlyt aprócska megnyugvásának.
     Lassan visszaegyenesedett a rattan ládából.
   – Megijesztettél, kis átokfajzat! – vetette maga mögé a szavakat. – Hát illik ilyent? Magányos nők sátrába lopakodni?
   Reddy, a nyúlánk pumakölyök, de talán nem is annyira kölyök már, végigterült a rongyszőnyegen, és tisztálkodó nyalakodásba fogott. Érdes nyelve végigszántotta mancsait, majd kissé ráncba szedte csillogó, vöröses homokszín bundáját az oldalán is. Az egész tábor házi kedvence volt ő, játékos vadállat, egy szelíd vadász. Egy gyönyörűség a gyönyörűek között.
     De Boniff ezúttal nem annyira ért rá játszadozni vele.
    – Lennél szíves kifáradni? Dolgom lenne, ezer – kérlelte a nagy macskát, de az rá sem hederített. Látva ezt Bo, mégis kitalált egy játékot, egy maga fajtát, elég ritkát, bizalmasat.
   Pillanatok műve volt csupán. Egy villanás. Ennyi kellett ahhoz, hogy lerántsa bojtos zekéjét és blúzát. Hogy elővillanjon csupasz bőre, a pőre vállai és hibátlanul tetszetős keblei, a karcsú derék – embermértékkel szinte megfoghatatlan szépsége testének. Aztán ez a test elszélesedett. Hátán kinyílt az a hibátlanság, s mintha szárnyak nőttek volna vállai mögé, miközben arca is megnyúlt, és felrepedezett. Egy villanás volt csupán, egy hirtelen robaj, egy szárnycsapás, s lábával dobbanás, mi a szívekig mar. Ha akar. A föld, mintha megrengett volna. De csak egy pillanatra.
    A dorombolás félbemaradt. Jó kis játék volt! A puma felsikoltott, fújt egyet, mint a macskák, és kiiszkolt a sátornyíláson.
     Boniff-RA28 elégedetten öltötte vissza téli viseletét, hibátlan vonásait – visszaszépült. Vállaira meleg bőr és szőttes került, fejére hódprémcsík kucsma a kinti hideghez. Az áramfejlesztőhöz tartott, feltölteni üzemanyaggal. S közben mosolyogva érezte, elindult a férfi hozzá, bársonyban, hermelin kabátban, ragaszkodó szeretetben, mi még melengette őt.

 

 

 

(Dunaújváros, 2011. február 26. 11:41)
az 1969-es holdraszállás, és a 2019-es holdratelepülés emlékére

Szólj hozzá!


2011.02.19. 16:57 Landor

Hagyjatok!

Akarom a táncot,
csak értem őrüljön a lány,
látni mindig, minden percben
eszem vesztve nap nap után

Akarom, ha bús is ez a tánc,
ha kell, hát láncra verve,
brummogva, bőszen énekelve,
istenverte keringőkben epekedve

Akarom a kötelet,
de kezembe tollat adjatok!
A tengerek felett lebegjek,
csak békén hagyjatok

Akarok mindent,
mindent akarok,
dacra daccal felelek,
rám ne haragudjatok!

Mert akarom a táncot,
ha kell, hát vértáncot akarok,
szeretni akarom a lányt,
csak szeretni hagyjatok!

Szólj hozzá!


2011.02.17. 15:42 Landor

Csak kicsit bánom

Azt azért nem mondanám, hogy nem csináltam még ilyent. Hogy soha sem... Elkészült az új vers, a "Holnap reggelek", és hihetetlen hírverésbe csaptam körülötte, mert úgy érzem - és Kisvirágom is meggyőzött efelől -, hogy már megint érdekeset alkottam, miközben csak sejtetek részleteket. Marketingelek...

Képet keresek majd hozzá, és hétvégére felkerül minden sora. Ide is. De addig hallgatok, mert a SpinozaHázban szeretném beavatni, akit érdekel. Lehet, a kutyát se! Nem sokkal azután, hogy feltehetően Bocsi Bea, színművésznő, felolvassa húsz egyéb mellett a "Megígértem magamnak" című soraimat. Valószínűleg ez sem lesz az a nagy kitörés számomra, amit egyszer majd remélek, hiszen mindenki úgyis majd leginkább magára figyel. Ilyenek a felolvasó estek. Talán a Spinoza-beliek kicsit mások, majd meglátjuk. Ibolyával magam mellett, szorítva. De nem tervezek előre semmit. Ezt mindig megbeszéljük.

Remélek, míg vígan élek. Vígan, a francot. Rá sem merek gondolni a következő hónapra. A február rövid lesz, és sok szabadságot vettem ki. Már megint az anyagiak miatt aggódom. De nem bánom, megérte. Kisvirág most minden áldozatot megér, akarom őt. Végre valakit, aki közel enged. Oly közel. És én is őt.

Arra jöttem rá, minek utána a fizetések nem emelkednek, a fordítási megbízások nem érkeznek, hogy az irodalomból sem fogok egyhamar megélni. Mit képzelek? Arra jöttem rá, hogy az "amatőr" művészi lét egy valamire nagyon jó valakiknek. Hiszen kik az amatőrök vagy műkedvelők? Akikkel bármit el lehet hitetni, hogy többet érnek, és áldozatra készek - sokszor nagyon sokra -, hogy megmutassák magukat a nagyvilágnak. És senki sem mondja meg nekik, hívja fel a figyelmük rá, hogy a munkájuk csak a közvetleneket nyűgözi le. A közvetlen rokonokat, ismerősöket, szeretetteket. Őket is csak udvariasságból. Sokszor, sokszor...

Ennél azért jobb lenne többet. De hiszen én már megmondtam az év kezdetén, hogy - magamnak - már nem amatőr vagyok. Kikérem... Se könyvem, se hitem olykor, mégis, talán többet érek, mégha nem is vagyok sem társadalmi mondanivalóval rendelkező (szórakoztatni, lenyűgözni akarok), nem vagyok lokálpatrióta, sőt, egészségesen vett nacionalista sem. Némelyek szemében ez így már semmit ér. Láttam azokat a szemeket.

Vártalak... Kovaföldű sziklaként kövültem
ősi vizek rejtekén, hol mit sem érnek
szusszanásból koptatott buboréknyi csillagok

Pedig micsoda képek, nem?! Jó lenne olyan hajnali fotót találni, ahol egy sztromatolit mező áll a tengerben üszkös kőcsoportként. Ősi képet, az idők kezdetéről. Hol az időgépem? Fotózni mentem...

2 komment


2011.02.17. 14:28 Landor

Megígértem magamnak

Ígértem egy hajnalt,
Csókízű ébresztőt kócos kis napomnak -
Ígértem egy mosolyt,
Hahotát és táncot minden madaramnak

Megígértem a világnak -
Pirkadati sóhajom légy! Téged akarlak
Hajnali órán, csendhagyó kacajt
Szemed derűjét ígértem magamnak

Ígértem egy órát,
Éjfél táján, ha kell, hát húgommá fogadlak,
Mint egy kistestvért dajkállak,
Féltlek, rejtlek, takarlak

Vidámságot ígértem,
Derűt neked - s irigy legyen rám, ki lát!
Legyünk szeretők, galambok, testvérek -
Magamnak ígértelek egy életen át!

 

(Dunaújváros, 1990. október 8. 21:42 -
átdolgozás: 2009. március 25. 23:26, Zalaegerszeg
a 2010-es Poet Évkönyvben megjelent művem -
felolvasására 2011. február 20-án kerül sor a budapesti
Spinoza Színházban - Magyar Bálint színművész előadásában)

2 komment


2011.02.15. 16:53 Landor

Óbudai utcák

Hol is kezdjem? Kutyasétáltatás közben annyi mindenre nem figyel az ember, miközben annyi minden az eszébe jut.

Igen, persze. Először is hogy, "hogy kerülök én ide?". És persze, "ki ez a kutya a póráz végén?". Jó, majd egyszer bemutatom Pucit. Ő egyébként egy szőrös tacskó-szerű kislány kedvenc. Mármint, hogy először két faji hovatartozásában vitatható páros kedvenc pillanatainak szülötte kutyaországból, utána pedig Virágom kedvence lehetett. Máig az. A családi kedvenc, a kiskuttya. És miért vontat? Jaj, szegény! Már délelőtt ki kellett volna jönnie. De nem figyeltük. Már három napja semmire se figyelünk. Egymásra vagyunk csak kíváncsiak. Ezen a hétvégén három napig szinte ki sem mozdultunk sehova. Ilyen időben? Bár az időjárásnak ehhez most semmi köze. Semmihez semmi közünk. Figyelünk. Ahogy egy világ változik meg körülöttünk, s minden napsugárba öltözködik. Nehezen követjük. Öltözködésileg is. Takaró alatt. Egymás szemébe fürdetjük magunk. Most délután egykor jöttem rá, hogy már megint nem volt reggel. Vagy most lenne az? Nehezen követünk bármit is.

Mint ahogy én is kiskutyát. Bezzeg, hogy rossz irányban jöttem vele el. Mert vannak fátlan és bokortalan óbudai utcák, vagy legalábbis utcarészletek, és a hegy felé ott vannak közel a kiscelli kastély körüli fák. Kiskuty erre mondhatja, hogy ez most kapufa volt. És szuszog, dohog, mint egy kicsire nőtt, csenevész gőzmozdony. Először húz, vontat, pisil, aztán húz - csak megszokásból, meg hogy mert szeleburdi -, és húz, és szagol, és élvezi a szabad levegőt. Én meg a cigarettát.

Hangsúlyoznom kell, hogy életemben nem sétáltattam kutyát. Se kicsit, se mafla nagyot. Életemben nem töltöttem ennyi estét és éjszakát Óbudán. Életemben nem gondoltam ennyi apró változást, és ily hamar.

Vasárnap este haza indultam volna Dunaújváros felé, de elkéstem az utolsó dunaújvárosi buszt. Máskor, hasonló helyzetben mindig gyaloglás következett. Valahogy kijutni a város szélére (Székesfehérváron is), aztán próbálni egy stoppolást. Ez mára már menthetetlenül lehetetlen vállalkozás. Életemben először van hova visszamennem, ha nem jutnék haza. Van hol újra esti csókot kiérdemelnem, egészségtelenkednem a Kedves által ügyeskedett Valentin-napi csokis süticsodákkal. Van hol megnyugodnom és átforrósodnom. Van hol semmibe vennem mindent, s csak Rá gondolnom reggeltől napestig.

És van már közös nyelvünk is. Szerelmes gügyögős olykor, máskor meg minden elől egybefont. Szerelmi terminológiánk első szülötte a Cee. Titkos! Annyit tesz, s z e r e t l e k. Kérdésben, válaszban, kijelentésben és állításban egyaránt óhajtó. Egyszer árultam el. Úgyis elfelejted.

Szólj hozzá!


2011.01.30. 08:27 Landor

Napomiglan 010

Le merném fogadni, hogy időnként mindenkinek vannak olyan pillanatai, mikor valamit nagyon nagyon megkíván. Természetesen valami jó ételre gondolok, és ne szóljanak ezek a sorok várandós kismamákról vagy aszkéta múltamból. Azok az esetek majdhogynem a folyamatos kívánásról szólhattak, és most nem erre gondoltam. Meg nem is a valakiről a valami helyett, mert abból meg felnőtt-mese kerekedne. Éhes disznó... tudod...

Lehetne ez egy időjárás emlék is a jövőbe, ugyanis tegnap még az sem érdekelt, hogy reggel Budapest környékén csupán -12 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, meg hogy Hankook-jelmezben ruccanok át a dunaújvárosi piacra, az éjszakai munka után igenis megkívántam egy pár lángost. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kívántam az illatát, a fokhagymát a redői közt, s az egymásba borított páros csemegében a laktató füstölt sajt ízes-nyúlós aromáit. Reggel hétkor, a téli hidegben másra járó értelem nem is születhetik.

És megtörténtté tettem a gondolatot. Ennyire rég esett jól a túlélésért folyó harc, a tíz percen belül elfagyó kezeimben oda-vissza adogatott, egyre langyosodó lángos-csomag. Még talán boldog is voltam a majdnem néptelen, szombati utcán hazafelé lépkedve, egy-két elfagyó, beszélgető járókelőnek álcázott testet kerülgetve. Percekkel a jóllakás és megfagyás között.

Ugye, mindig emlegetem, hogy nem vagyok húsos természetű? Húsételekkel lekenyerezhetetlen vagyok. Ám itt egy jó tipp, ha az érzékeimet símogatnád: lángost hozzál - vagy fenébe a lángossal. Már megint elfogyott a csokim itthonról...

Szólj hozzá!


2011.01.28. 08:53 Landor

Chastity Belt

Állapodjunk meg annyiban, hogy nem szántam ilyen hosszúnak a távollétem. Egészen egyszerűen mégis valahogy bekebeleztek a hétköznapok, és várhatóan jó ideig nem lesz ez máshogy később sem. Mégis valamit ki kellett találnom, mert ahogy Tündérkének is mondtam, néha írnom (kellene) pár mondatot, mert hiába a hallgatás, csak benn rekednek szavak. Annyira persze azért nem fenyeget a Damoklész kardja, hiszen úgy tűnik, februártól - talán - folyamatos fordítási megbízásaim is lesznek. Nem köszönömért, nem próbafordítások - amelyekkel végülis a január elment: szerszámgép leírás egy brazil gyártó berendezéséről, PR sajtóközlemény a Lexus legújabb hibrid járművéhez, ilyenek -, hanem megbízások pénzért.

A januárban kézhez kapott 78ezer után (3 műszakos, kemény fizikai munka elismeréseként szánalmas, nagyon dühít, mégha a december rövidebb munkahónapnak is számít, fizetetlen ünnepnapokkal), már jóformán minden érdekel, amiből fenntartható vagyok - meg hát miből lesz nyárra új autó? Jó, ez vicc volt.

Tavasz végére már kellene! Így meg csak bárautóra fog telleni...

Szóval és tettel írogatok. Ezúttal műszaki szövegekkel szétrongyolva a notebookom tesztatúráját. Írok napközben, és jegyzetelek, szótárazok az éjszakai műszakokban - akkor leginkább azért, hogy főként el ne aludjak idő előtt. Említettem is reggel Anikó papának (na, ez meg Enter papa kelekótyasága, mert mindenkit papáz, aztán rajtunk marad a hülyesége), szóval megjegyeztem neki, hogy nem igazán veszem jó szemmel a reggeli repdesését - ugyanis konkrétan szaladva repülni láttam öt után fél perccel, fél hatkor (ja az nem fél perc, na hagyjuk, fáradok), mert az, amit csinál, az élettanilag magyarázhatatlan az éjszakai műszak azon periódusában, vagyis illogikus, és utánozhatatlan, és az most nem jó. Mert álmos voltam. Ne repdessen, ennyi, enter!

Visszatérve az éjszakai magán elfoglaltságra a gyári műszakban, átnéztem a tavaly készített Gumiabroncs Terminológiai Jegyzékemet (angol-magyar gyártástechnológiai szójegyzék). Igencsak műszaki önmagam adtam. Tudok ám olyant is!

 

Belt : öv

(szíj, szalag) Legtöbbször a futófelület és a karkasz között lévő fémszövetréteg. Az öv növeli az abroncs szilárdságát, és csillapítja az út felületi egyenetlenségéből adódó ütéseket.

A szövet szálai acélból, üvegszálból, aramidból vagy egyéb anyagból készülnek.

Azonnal meg kell jegyeznem, hogy sokan úgy képzeljük - én is így tettem, mielőtt le nem vizsgáztam volna ebből a szakelméletből -, hogy a gumiabroncs úgy készül, hogy végy hozzá egy gumigolyót, terítsd szét, mint egy tésztát, csinálj belőle lufiszerűséget, aztán formában égesd ki, és ott van, ni. Hát nem! Hirtelenjében nem is vállalkoznék annak a megszámolására, mennyi összetevője van az abroncsnak - még csak az sem mindegy, személyautóé vagy valami nagy dög monstrumé -, és ezek az általában vett lapgumik (vagy gumival összedolgozott merevítő anyagok) kerülnek rétegesen egymás fölé, valamint az oldalgumival kiegészítve azon peremgyűrű köré - ami a kocsi kerekére kapaszkodik -, amelyek a legvégén egy gumiabroncsot adnak ki. Ezen összetevők egyike az öv, ami valahol a futófelület alatti rétegekben helyezkedik el. A végtelenségig leegyszerűsítve talán így lehetne pár mondatban bevezetni a könyvnyi tudást, ami a gumigyártásra vonatkozna.

 

Belt Edge Cushion : övszegély párna

A karkasz és az öv között elhelyezkedő gumiréteg, ami csökkenti az övszegélyre ható nyomatékot. Az övszegély párna profilját előírás határozza meg.

 

Belt Edge Strip / Tape : övszegély elválasztó szalag

A teherautó / busz radiál (TBR) abroncsokban a második és harmadik öv között elhelyezkedő gumiréteg, ami biztosítja az abroncs alakját azáltal, hogy megakadályozza a harmadik öv szegélyének a második övre hajlását. Egyes esetekben az övszegély elválasztó szalag csökkenti az övszegélyen ébredő nyíró feszültséget.

Szintén használatos UHPT abroncsokban, H-kategória felett.

 

Belt Separation : öv elválasztódás

Az a jelenség, amikor az övek közötti tapadás leromlik, és az övek elválnak egymástól.

 

Reinforcement Belt : erősítő öv

A futófelület és a JLB alatt helyezkedik el, fémszálas szerkezete nagy stabilitást ad az abroncsnak - a gumiabroncsot érő terhelés megosztásában segít...

 

b l a b l a b l a b l a...

 

Gyakran nem tudom a műszaki énemtől elvonatkoztatni magam, de még gyakrabban ébred fel bennem a kisördög, hogy akár angol szótárazás közben is, ismerősnek vélt kifejezések után kezdjek kutakodni.

Nem volt az sem véletlen, hogy a Chastity Belt kifejezés beugrott, hiszen az erényöv kapcsán számos felfedezésre tehettek szert az érdeklődők, akik megtekintették (vagy hallottak róla) a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tavaly október 24-ig nyitva tartó tárlatát.

Témát ugrottam ám, ha figyeled, nem is kicsikécskét...

Sokszor hitelességet is mellőző legendái vannak ennek az eszköznek. Anélkül, hogy részletesen beleártanám magam a kutatók munkájába, megállapítható, hogy leginkább az egykori múzeumok által a keresztes háborúkig visszavetített történetből nemhogy a fele, de még a negyede sem igaz annak, hogy a kora középkori erkölcs leginkább felsőnemesi körökben ilyetén gátját szabta volna a női szabadságnak (ami természetesen nem is igazán létezett, és főként azért említek tehetősebb köröket, mert ki más lehetett volna az a szánalmas, szerencsétlen és ostoba férfi, és még tűrtőztettem magam, akinek ideje lett volna ilyenen gondolkodni, míg csatába ment bulizni, csajozni, s közben a hitvesnek mindent megtiltott otthon).

Lehetne sorolni kora-középkori szerzőket, például a XIV.-XVI. század irodalmi nagyjait, Rabelais-t, Chaucert vagy leginkább Giovanni Boccaccio-t, akiknek a műveiben egy betűnyi utalás sem történik az erényövre. Visszavetítések, torzítások és hamisítások révén hozták párhuzamba a XVIII. századi kollektorok - jöjjön az a látogató és ámuljon, szörnyülködjön - páldául Medici Katalint a firenzei övvel, amiről mikor 1996-ban kiderült, hogy hamisítvány, a British Museum azonnal eltávolította a kiállított tárgyak közül.

Egy kedves kollégám rótt meg, és intett aggodalommal a minap, hogy a múzeumok viselkedését, cselekedeteit, hozzáállását bizonyos témakörökben inkább ne nagyon ecsetelgessem, mert nem tudni, milyen köröket sértek meg vele, és nyúlok valami nagyon nyúlós és ragadós masszába - akár a korábbi korokat fírtatom, a gyarmatosítás körüli hercehurcákat, akár csak a II. Világháború utáni áldatlan és kusza tulajdonviszonyokat bizonyos műtárgyak tekintetében. Hagyom is az egészet...

De minden legenda, ha úgy hozza a sors, és a kegyetlen vagy szánalomra méltó emberi elme, egyszer megvalósul. A XVIII. századtól, ha nem is széleskörben, de mégis elterjedt az eszköz, megakadályozandó akár a puritán vallás által mélyen elítélt maszturbációt is. Máig létezik - immáron férfiak számára is kifejlesztett darabokkal -, persze időközben módosult felhasználási elképzelések mellett.

Azonban mindig elgondolkodom: valójában eszközök és tiltások kellenek ahhoz, hogy a hűség és emberhez méltó gondolkodás megmaradjon? Egyáltalán mi az, amit mára emberinek lehetne minősíteni?

Szólj hozzá!


2011.01.23. 11:39 Landor

Éji pille-blues

Írta: Mórotz Krisztina - Blog adaptáció: Landorhegyi Zoltán

 

Az a nap is úgy kezdődött este, mint a többi. A felhők unottan kívántak jó éjszakát egymásnak, a parizer sem változott hirtelen kolbásszá, maradt sápadt guriga. Leefarmer összement a mosásban, és úgy érezte magát a nőn, mintha bőrradír lenne - ő viszketett helyette kegyetlenül.

Szerda volt, unalmas szerda... Garnier illatozott a levegőben. Énekelt, mert én megérdemlem...

Tehette volna más is, mégis csak a kispille ásított hatalmasat. Felkelt a tulipán kelyhéből, és a hajnalra gyűlő harmattal pillényit megmosakodott. Körülnézett a tulipánok között, de a sárgában nem lakott senki, a fehérben sem... A cifra tulipánban tegnapról ott maradt Rocker Szárny még másnaposan gördülő köveket énekelt. A gitárja a virág bibéje volt. Vagy porzója? Kispillét nem is érdekelte ez az éledő sötétben. A kék tulipánban egy nyugat-indiai pillangó hímporával játszott, s éjkékre sminkelte magát is. Mekkora majompille, de hogy rúzsozza ki a száját? És nézte Ledér Pillét, amint beengedi lakosztályába Macsó Szárnyat... No, azt már megtanulta, hogy kissé nagy száját visszafogja. Még a Férj-Pillanat-Hazatoppanó engem vesz elő!

Kispille Blues vagyok, bár alapjában fehér színű, néhol bíbor, néha kék, amiben csak fürdenék, minden körülölel, megszínez.

Körülnézett az unalmas szerda maradékán...

Casucci Super Rifle, a kétláb - egyik koszosabb volt, mint a másik - épp az istálló felé tartott a lovakhoz. A lovak... mosolygós teremtmények. Kispille Blues is nevetett egyet, s először odarepült a pónikhoz. Ezek mulattatták leginkább. Összeborzolta a szőrüket, és kikergette a bogarakat a hajukból. Jó volt a játék. Az egyik pónit Shakespear-nek hívták, mellette Romain Roland ette nagy elánnal a szénát, amellett Einstein nyihogott. Egy fedezőmén már alig várta kancáját. Darwinnét, a barna palominót. Mi lesz ebből? Még majd Darwinné fog nekem parancsolni... Hogy ne kergessek bogarakat, s pille álmot? Azt már mégse! Be kell adnom neki, hogy 2+2 az 5! Minden egyes egyenletem a fenekére karcolom, ha unatkoznék... De a kispille most nem unatkozott.

Átlagos nap volt... Múlt a szerda...

Statikus elekromossággal telve a levegő, amikor úgy érzed, mégsem lesz egy átlagos nap ez az éjszaka.

Pár pillanat múlva hoztak egy fekete lovat. Super Rifle vezette kantárszáron. Pille Blues nézte, és tudta, hogy ő lesz a barátja. Vad fríz ló Bodajkról, vetette oda foghegyről Rifle. Trapper ott termett, és lakonikus rövidséggel legyintett: elittad az eszed, eladósodunk... Kordbársony akarsz lenni? Minek hoztad, kinek kell, ki töri be?

Kispille tudta, amit ők még nem. Odarepült a fekete lóhoz, és csak nézte. A barátom leszel, mosolygott.

Mindenkit ledobok a hátamról, én nem vagyok akárki! Nincs, akit eltűrjek magamon!

Tudod mi a barátság? Elmesélem. Úgy érzem, a barátság az, mikor felnézel a másikra, és csak úgy, szereted. Én leszek a suttogód, énekelte kerge pillehangján Pillécske-blues, Piaf-pille paci indulóját. Ha belenézel a szemembe, én meggyújtok a hátadon egy szalmaszálat, és ha azt kibírod, és közben pille szemeimbe nézel pillényit tovább is, akkor mindent tudni fogsz rólam. És ha azt mondom, hogy feküdj a szénára, akkor lefekszel a szénára... Csak rám figyelj! Akkor szeretni fogsz, és a sérülésed sem ők fogják gyógyítani a jobb térded fölött, hanem én, a pillécske... Szeretettel gyógyítalak majd, mert ezt az egyet felejtik el folyton. Hogy gyógyítani lehet vele.

Fekete ló már csak pislogott, és pillécske mesélt neki. Mesélt arról, hogy ő tulajdonképp szerelmes a csótányba - ki másba? -, és ezt egy híres kétláb meg fogja majd írni, csak azt sejtvén, hogy az Bunuel lesz netán, egy Omikron nevű valaki.

Mesélt ez esőről, hogy az felfelé esik, ha úgy jó neked, s csak bele kell kapaszkodnod, és a cseppekkel beszélgethetsz útközben, s láthatod az istállót, a farmot, a gyerekeket, no  meg a kerge pilléket. Paci akkor elfelejted, hogy fáj a térded, azt is hogy öregszel, mert látod, milyen kicsi vagy! Elővette a Kisherceget, és olvasott belőle.

Paci hallgatta elegánsan, bár a Lámpagyújtogató már nem túlzottan érdekelte. Ekkor elfeküdt, s Pillécske a künyökére támaszkodva mesélte tovább, hogy a legfontosabb dolog még a szabadság. Aztán pilleport fújt Paci térdére, hisz tudta, hogy jó a sebre a sárga por. Egy gyűrött papírzsepit fertőtlenített ki a holdfényben, és bekötözte vele a sebet. Gondolatban a Göncölszekér is átnyalábolta... Köré hajolt...

Hajnalban aludni tért, nyitva hagyva a piros tulipán szirmát. Előtte még felnézett a csillagokra, és kérte Nagypillét, hogy gyógyítsa meg a barátját.

Szombatra a pillepor vészesen fogyatkozott, és nem volt kedve bálba sem menni Kispillének... Hónapokkal ezelőtt szövetkeztem a szövőlepkével, s egy odvas fában meg kell néznem a pink elégiát. Nem érdekel, legfeljebb hülyén halok meg! Ismerte ezt a cinikus énjét is Pille Blues, és élvezte.

Narancs-kék selymet vett fel, hogy ne látszódjon sápadtsága, s kért a méregzöld levelektől csillámfényt, a rózsáktól meg korall puszit csent. Csillagos volt az ég újra, de már nem tudott repülni. Halkan suttogta Paci fülébe: a játék véget ért. Valahonnan messziről még látta, ahogy...

Kövér könnycsepp gördült Paci szeméből...

...az eső mindig felfelé esik, csak észre kell venned, ahogy azt is, hogy az ég kék, és holnap is nevetni fogsz... és ha optimista vagy, elfújja bánatod a szél...

Jó éjt, Pillécske! Jó reggelt, holnapok!

Szólj hozzá!


2011.01.04. 14:53 Landor

Modern Mephisto-féle

Áruló a bódulat,
Halál a tánc,
Süketek fütyülnek megannyi dallamot
Kábító a hangulat,
Csörgő minden lánc,
Vakoké e színes világ az ég alatt

Árvuló az esti fény,
Dübörgő a lépés,
Eladom a világot egy hét alatt
Érdeme már nincs a létnek,
Futok, mert még széjjeltépnek
Kutyavilág, ördög egye a lábadat!

  

1990

2 komment


2011.01.03. 21:33 Landor

Nem aludtam

Ilyen álmosan élek a mélyben... És néha úgy érzem már, hogy most évszázadokat tudnék aludni. Hogy visszateljen az idő. És még csak szerelmes sem vagyok, mint szoktam lenni ilyenkorra már. Most épp az sem érdekel. Mert a szerelem legfőbb baja, hogy nagyon is az irgalmára bízzuk magunk...

Érdekes ez az ünnepkör így évvégén (de ha úgy tetszik, az év elején). Kihoz belőlünk dolgokat, kiből jókat, kiből kevésbé kellemeset. Persze az sem mindegy, ki mellett éljük ezt meg, ki tud segíteni, akár csak a jelenlétével is, hogy áthámozzuk magunkat pár napnyi gondolaton, gondolkozáson. Egyben biztos vagyok: egyre kínzóbb az "egyedül". Amit viszont ünnepelni tudok a pillanatokban, az, ha egy percre feltárja magát egy régi ismerős, felvillan, mint a tündérek, s a megmutatkozást, hogy "itt vagyok, s gondolatban most leszek ölelhető, újra, csak le ne késs" valódi ölelés követi. És nincs semmi huss... Nincs láthatatlanság. Egy este jön az éjszakába kanyarodó közellét illatával.

Szilveszterkor, mint meséltem, semmi nem volt. Kiüresedés. De egy napot sem kellett várni, és az év első estéje már vendégségben telt. Spontánul. Így kell ezt csinálni! Nem az enyém volt a hívó szó, de az enyém az egy órán belüli érkezés. Minden fásultságom a múltba veszett abban a hosszú beszélgetésben, a szavakban ölelésben. Az évemet határozta meg, hogy osztálytársak, a voltak emlékeznek még, s ha ez egy alkonyati hölgykoszorú, egy hatodikos kicsilány (alvóra térve), s az anyaszívvé cseperedő egykori emlék, csak növeli a pillanat fényét. Panasz, anekdota, hajnali nevetés - minden megvolt.

Hazafelé manapság már nem is fantáziálok. Mert lesz folytatás. Semmi szikra, semmi nász, nem kell megijedni. Mégis így a legpuhább. Mikor egyedül telnek a napok, egy családi fészekben, ahol majdnem már csak albérlő vagyok, se kitörő örömben, se rosszban a családdal, velük, csak úgy magamnak élve meg a hétköznapokat, leginkább az zavar, hogy semmit meg nem oszthatok. Nem léteznek közös értékrendek. Csak viták... Pedig azok senkinek sem hiányoznak. (Mérleg lennék, vagy mifene)

És nem léteznek beszámolók a napról, egy utazásról. Pedig annyira jól esne időnként valakinek. Mert többször jártam Budapesten is, egy író ismerősnél (most már csak ismerős, mert máshogy indult, mégis valami elpattant, közöttünk is - ne is figyeld, csak hölgyekről beszélek) a XII.kerületben, az Istenhegyi út környékén. Tündéri történet lett volna. De az igazán "kritikus" napokat magammal "szórakozva" töltöttem így. Szóval, ha csak a minapi szellemi termékemet nézem, az "eLMúlt" c. versikét (a blogban már fenn van), siralmas a történet, amiből mégis mindig felépülve, újabb ötletekkel jövök ki. Vagy csak ilyenekkel hitegetem magam.
 
December 23-án például hazafelé, elaludtam a vonatban (egy ideig még tömegközlekedésre szorulok), és annak rendje és módja szerint, hazaérve be is zártak a Stadler szerelvénybe a dunaújvárosi állomáson. Ebből van, aki idegbajjal keveredik ki, van aki hasznot húz belőle. Na most, azon kívül, hogy viszonylag jót aludtam - meleg volt a kabin, csak zárva -, megszületett az újabb degeneráns novella indító ötlete "Huszonkilenc" címmel. Írtam is pár napja. (Lehetett volna huszonkilenc helyett, mert ennyi órát nem aludtam, huszonnyolc a szám, kis csalással és fantáziával. Mert a 28 tökéletes szám: egyenlő az osztói összegével, sőt egy homár ennyi métert tesz meg percenként, ha jól tudom - de úgysem fogod ellenőrizni, ezzel is tisztában vagyok) A lényeg, hogy a spekulatív agyam minden tapasztalatból kihoz valamit. Tavaszra, ha odaérek a megvalósításhoz (mert tíz feletti a megírásra váró eddigi emlék-foszlány), a megtörténtek után egy organikusan újjászülető vonatról fog szólni a felnőtt-mesém. Egy vonat-osztódásról. A narrációt ráadásul valószínűleg az újszülöttre bízom. Érdekes lesz, elhiheted. De ezzel most nem untatnálak. Szakértőbb barátaim szerint (nincs is barátom, lásd ünnep-témák, na mindegy) ...azt mondják, most egy kicsit erőltessem ezt a misztikus-realista vonalat. Ha nincs kedvem vershez - mostanában egyre kevesebb -, ilyeneket farigcsikálok.

Meg a Duna-partra sétálok, most ilyen, ez is puha, hókaticás, mint itt a képen. És gondolkodom, mikor a gondolatok, mint a lények molyokként a hidegben összebújnak a tűz körül. Talán Emily Dickinson írhatta, hogy "sötétben rikoltó állatok vagyunk, mert az úgy és akkor jobb a csöndnél..." (Ez csak a lényeg volt, és nem pontosan) De azért nem rikoltozom. Nem vagyok én olyan!

Helyette újra csak a szerelemre gondolok, hogy jönne már, vagy mégse. Mert tudod, a szerelem baja, hogy az irgalmára bízzuk magunkat. Mert a legszívesebben örökké függenénk tőle.

 

Nem aludtam... Csapongtam, hogy képeket is mutathassak, meg ugye a napi ujjgyakorlat... Bocsánat érte!

2 komment


2011.01.02. 20:14 Landor

Őszbe árvul

Sugara kél hajnali, hideg harmatban,
Már kínlódik a nap, ha vörösen révedez
Fényét keresi a korai szikkadatban,
Tűz-nyilai fogytán, vállát nem húzza tegez

Szenny üli az utcát, pokoli bűzén
Haragra kél a szél fútta fergeteg,
S egy kapualjban mereng a városba űzvén
Kinn fuldokol, haldoklik a rengeteg

Hol vagy vidám madárdal?
Hol vagy te nyári meleg?
Mit akarsz jeges borúddal,
Mire vársz itt, te baljós emlékezet?

Emléke a télnek, ki csak
Jő, s mindennel elbán betyárul
Utolsót simít most a napsugár a tájba,
És lassan fénye őszbe árvul.



(Dunaújváros, 1990. október 1. 10:28)

1 komment


2011.01.02. 18:20 Landor

A nagy utazás - 1985. március 1.

Én keltem korábban. Este el is felejtettem jobban körülnézni a szobában, így míg alkalmam volt rá, megtettem. A Piffard gyerekek egyik hálójában voltunk. A falon Walt Disney ízléses rajzai - a földön pedig Voya ízléses szakálla - foglaltak helyet. Az utóbbi még mindig berregett... vagy bugyborékolt, vagy horkolt, vagy csinált valami ilyesmit. Egy biztos: pillanatokra szibériai gondolataim támadtak, hiszen Voya teljesen úgy hatott, mint egy a cárok idejebeli, vérbeli, orosz muzsik. Muzsikált is az a sötét szőrtömeg, ami legalábbis kilátszott a takaróból, közvetlenül mellettem, az általa este kiválasztott camping-ágyon. Ha neki így kényelmesebb! Majdnem újból elaludtam a csendes motorzaj folytán. Szerencsémre hirtelen a horkolásból egy horkantás lett - ez volt az éjszaka vége, s Szőrös, mint ama híres sportolók, akiknek az ébredés is sportosan szokásos, felpattant, egy utolsót ásított, és beszakadt az ágyaink közé. Mit tesz lám, egy jó állapotú camping-ágy! Istenkém, összecsuklik, ha bántják.

Ez a reggel is kellemesen kezdődött: egymás hasát fogtuk a röhögéstől, s mikor sikerült befejeznünk, újra megismerkedtünk a fürdőszoba technikáival (hú, ez elég bizarrul hangzott, nem félreérteni!). Voya, a hangok alapján vagy kétszer nyitotta magára a hideg vizet. Amíg benn bírkózott a csappal, én nézelődtem egy kiadósat az ablaknál. Kint még hűvös volt a reggel, bár a látóhatár fölé emelkedő Nap egyre melegebben ontotta a fényét az erdei házakra. A "mi" házunk még ködben állt.

Aztán rájöttem, nem köd az. A szomszéd ház fehér tűzfala. Mindent eltakart... ám de kissé Kelet felé tekintve már hatalmas erdő volt látható (szerintem, ha sokáig néztem volna azt a tűzfalat, hülyén halok meg, mert máig köd lenne), Dél-Nyugatra pedig a szakadékon túl,  a látóhatár környékén, ott fénylett egy óriási víztükör, a Loire torkolata. Egy ideig azt hittem, az már az Atlanti-óceán, aztán rá kellett ébrednem, az óceán vagy 70 kilométerre hullámzik tőlünk, St. Nazaire környékén. Hát volt egy-két eszmélés!

Voya, fogmosását követően, rövidesen betalált, és lecserélte a csuromvizesre ázott alsógatyáját, amit egyébként jómagam úgy tíz perc múlva hasonlóképp végrehajtottam. Nagyon új volt még nekünk a csavarmenetes csapok helyetti eszközök halmaza. A fürdőszoba messze modernebb volt annál, mint amit itthon láthatunk egy átlagos háztartásban. Megtalálható volt benn egy bidé, egy mosdótál, és egy fürdőkád, mellettük pedig egy minizuhanyzó. A csapokat egy karral lehetett nyitni (ma már tudom, ez a keverőszelepes csap), s külön kar szolgált a lefolyó nyílások dugójának zárására illetve nyitására. Nagyon tetszett az elgondolás, mire rájöttem mindennek a maga módszerére és céljára. Egyedül a bidé szerepét nem sikerült akkor még kifundálni (akárcsak Paul Hogan-nek, a Crocodile Dundee szerepében - de hasonló eset lesz Kawashitával is, a "Fényévnyi magány" c. regény fordításában... majd figyeld csak meg!). Voya elmesélte, s minden rettentően világossá vált - akkor már.

Jeanie mintha csak kiszámolta volna. Épp végeztünk minden tevékenységünkkel, mikor ő megjelent, hogy lehívjon minket reggelizni. Arca nagyon bájosan "ki volt készítve", szemei és szája érzékien kifestve (mit értettem még ahhoz, hogy milyen napszaknak milyen smink a megfelelő! - Jeanie szép volt, ennyi). Istenkém, hát ez van: a legkevésbé vonzó nő is néha képes egy pillanatra meghökkentő tények elé állítani az embert, ha jól tud sminkelni, ráadásul az "anyukánk" egyáltalán nem volt a "legkevésbé" kategória részese.

"Anyu" megkérdezte, hogy telt az éjjel, s mi, mint annyiszor később is, a legegyszerűbb választ találtuk rá. "It was good". Ives valószínűleg már a munkahelyén volt (akkor még nem tudtuk, mi a foglalkozása, és hol dolgozik tulajdonképpen). A gyerekek - mert fény derült rá, hogy mégiscsak léteznek, csak este már ügyesen elbújtak, és aludtak - fenn huncutkodtak a szobájukban, s lassan készülődtek az iskolába. A nevükre sajnos már nem emlékszem - pedig milyen jó lenne most felfedezni őket a Facebook-on -, de két Piffard kisfiú volt, s életkorukat tekintve középen egy kisleány, 9 és 12 év között. Velük csak este találkoztunk, egy nappal érkezésünk után, ott a reggelinél mindössze futólag: elrohantak egy "bonsoir"-ral...

Reggelire valamivel bővebben ettünk, mint este. Volt egy olyan fajta frissensült, kifliszerű valami, ami egy bizonyos leveles tésztából készül. Sehol máshol nem ettem még ilyet, de a teához nagyon nagyon ízlett. Talán ez volt az első találkozásom az eredeti croissannal. Aztán, és befejezőleg ettünk még például mindent: én ettem még fekete kenyeret (majdnem édes volt) vajjal és narancs lekvárral. A narancs lekvár ott volt minden étkezésben, a vaj meg a sajt szintén. A camember-t a franciák (s azt hiszem, már én is) a rákent vajjal fogyasztják: a vaj édes mivolta a sajt sósságával nagyszerűen keveredik. Fantasztikus eledel. Ekkor derült ki egyébként, hogy a ház sajátos illata a kamrában tárolt házi vajtól ered, az lengi be a levegőt mindenfelé.

Szólj hozzá!


2011.01.01. 14:22 Landor

e L M ú l t

Éltem
ezredekbe múló,
páratlan,
száraz évet
Rögnyi földbe
könnyeztem,
magvaimból kóró éled
Ölelésem helye legyél,
vágyatlan
vérnyi
sebnyom

Amfórákba trioláz a szél síromon

...
csak az esztendők haldokoltak,
s karjaimban éberedtek eltiportak

...


(Dunaújváros, 2011. január 1. 13:43)

Szólj hozzá!


2011.01.01. 01:24 Landor

Évemiglen - idén előszöR

Idén először nem érdekel egy pillanatra az engem körülvevő világ, az összes álszentsége, a ridegsége, fakósága, minden hibája, s valamennyi bája, ami alszik ma éjjel - remélem, csak reggelig. (Bár az is lehet, pár perc múlva lehiggadok)

Idén először köt le a naplóm, mert úgy tűnik, ez lett a leghűségesebb társam. Mit figurázzam a tényeket? A héten kimondtam már egyszer - mert beszélgettünk erről Budapesten, bár közben 1993-as villányit kortyolgattunk, fantasztikus volt, s ez nem szabad enyhítse a tények élét -, elmaradtak végleg a barátok. Vagy én maradtam volna el? Ennyire nem múlhatnak már két személyen az események, mert részemről megtettem a karmozdulatokat. Aki szerettei mellett lehet - s tette ezt Karácsonykor is (nekem nem volt fenyőm, s nem volt senki sem mellettem, habár idén legalább nem éheztem, legfeljebb csak a szeretetet) -, tőle nem irigylem, mert biztos megérdemelte.

Amellett, hogy pezsgőt sem pukkantottam (tudtad, csak ilyenkor lehet, mert a hajdani sör-példához hasonlóan történelmi kegyeletet sértünk az év többi napján, ha csendes és kulturáltnak mondott felnyitás helyett pukkantjuk a pezsgőt? - mert sortűzre emlékeztet, mint most az éjféli utca... bár azt mondják, időközben a sörrel koccintás tilalma megszűnt, hát ennyit az Únió örömeként, de mellesleg ökör iszik magában...), ostoba számvetés lenne az, kitől kaptam önzetlen, s engem megelőző üdvözletet és jókívánságokat. Egy kezemen meg tudnám számolni. Paraszti szóval töketlenség és önsajnálat megemlíteni, mennyi választ kaptam a délelőtt elküldött - írd és mondd - 65 sms-emre. Tudom, van egy barátnőm (csak "barát" vagy közelebbi ismerős, ha így elfogadja), akitől tehetősége híján (tehát anyagi javatlansága okán - a legszívesebben egyébként két marokkal szórnék neki minden jót) nem is várhatom el, és vannak ketten, akik férjük vagy párjuk mellől titokban reagáltak vagy nem tették ezt. Na de a többiek? Ellenben kaptam üdvözletet Tirolból, annak nagyon örültem.

Utálom a netes körleveleket (bár az sms-eim is free web-messages kategóriába tartoztak, személyre szabottan), de idén először reagáltam a körlevelekre is. Ráértem. Ihletem csak mától lesz, így határoztam. Pedig ma is dolgozni akartam, egész este, de inkább rádiókabaré hallgatás lett belőle. Mint tavaly és tavaly előtt. Mondtam már? De legalább idén nem éheztem (mint például tavaly előtt Zalaegerszegen), csak egyszerűen nem ettem. Nem volt étvágyam.

Idén először döntöttem úgy - mert a Vénusz éve kezdődött, az én évem lesz, azt mondják -, hogy komolyabban veszem az irodalmi munkát. Idén először döntöttem úgy, hogy mostantól komolyan kikérem magamnak az amatőr titulust. (Két újabb, páratlanul egyedi novella ötletem vár megvalósításra: az egyik egy organikus vonatról fog szólni, a másik pedig egy furcsa hócsatáról, élesben - a vonatos címe is megvan már: "Huszonkilenc", majd elmondom, miért) A lencseleves eddig még elmaradt, de az idei évnek a gazdagságé, a sikereké (a felvállalt misztikus realista vonalnak sikerrel kell járnia, nincs más utam) és az érzelmi beteljesülésé kell lennie.

Idén először ölelem majd reggeltől a világot - de még kicsit várok -, és azért mindenkinek Boldog Új Évet kívánok!

สวัสดีปีใหม่จ้า

Bocsi, ez meg thai volt véletlenül :-)

 

...mind a 3 olvasómnak, akikről néha tudok, s akik nem a csendben maradtak táborát képviselik...

2 komment


2010.12.29. 01:24 Landor

Elakadva

az alkalom szült, akár a tolvajt,
mert alkalmam volt, s most tolvaj lehetek,
ricsaj nélküli éjemből saját álmom rejtem
mélyre, meddig húnyt szempillám sem ér

megalkuvó lettem, álmom gyilkosa
jószerével nem mentem semmire, sehova
az éjt gyújtottam nappallá titkon:
csak magamnak akartam a jót,
másnak mindent tiltón

alkalmam volt mindent magamnak akarni -
mennyire nincs kedvem mindezt kitakarni!
a kora őszi szél már csak krónikásom,
fénytelen lettem, magamat alázom

 

igen, a képen egy tolvaj kacsa, ha már kérdezed

2 komment


2010.12.28. 21:10 Landor

A nagy utazás - esték és reggeleK

Érkezésünk után már nem történtek annyira rendkívüli dolgok. Egy könnyű kis vacsora után azonnal a szobánkba vonultunk Voyával. Hozzákészülődtem az esti tisztálkodásomhoz, beállítottam szobánk éjjeli hőfokát (megviselt hangszálainknak a megszokottnál kicsit nagyobb hőmérsékletre volt szükségük), s míg Voya lezuhanyozott az emeleti szobánkhoz közeli fürdőszobában, én 22:14-es bejegyzéssel befejeztem az utóbbi órák eseményeinek bejegyzését a naplómba, majd én is elmentem vizet rántani magamra.

Hamar lefeküdtünk aludni. Sötét és nyugodt éjszaka ereszkedett a házra. A levegőben valami különleges illat szállt. Valami különlegesen édeskés, valami különlegesen idegen, az itteni helyre jellemző. Miközben azon gondolkodtam, mi lehet az, végigfutottam a nap eseményeit az ágyban, s a rengeteg kaland ellenére valami űrt éreztem, valaminek a hiányát mélyen, az emlékeim között. Dominique - így írják ezt a nevet a franciák. A lány neve, aki legalább annyira kellemes és vonzó, mint a neve, s melyhez hasonlókkal kapcsolatban idővel egyre nagyobb szimpátiám támadt. Idétlen magyar szokás szerint érezni kezdtem, ha lányom lenne valamikor, én is ilyesmi néven szólítanám szívesen: Jeanette, Monique, Renate, Melanie, Bettina, Dominique... Dominique... Domi. Igen. Már tisztában voltam vele: egy magyar mérnök lánya járt az eszemben. Az arcával aludtam el, gondolatban egy ideig ott volt mellettem: "sírjál már egy kicsit!" - mondta (mert ezzel nyaggattak egész nap, elment vele az idő, meg állandó jelleggel kislányos tüsszentéseket kellett hallatnom, amit egyszer ő is megpróbált - "hápcih...ó" -, s meg tudtam volna harapni érte). Aztán egyre mélyülő álmomban már csak Voya horkolását hallottam, a mély bugyborékolást, ami előtört a szakállából. Gondoltam is, amíg egy ilyen medve alszik az ember közelében, semmitől sem kell félni, csak a medvéktől tartani kicsit...

Szólj hozzá!


2010.12.20. 13:57 Landor

Feledni jöttem mindent

Úgy, ahogy szél fújja kezedre,
s ujjaidra porgyűrűt kanyarít,
ölelj meg engem - csitulj komorság
Köszörű dalaid falra csapódnak,
bár fénytelen a szikrád
a szélben;
állj itt és hallgass,
törődő fényben
Takard kezeddel szemem -
vad viharok elől ments,
villámod feledem, mert itt már
nekünk sincs kegyelem
Csak védj,
mert most én is lehetek gyenge,
mert most én is lehetek por létemre
menekülni képtelen szoborlepke -
védj meg a világtól,
vagy inkább feledtesd velem:
s engedd válladra hajtanom
fáradt-fáradt fejem!

2 komment


2010.12.14. 23:42 Landor

Csillagcsók

Megcsókoltam egy békát
várva valami nászt, várva királyi ajándékot,
s gyászt érezve az erdei homokon
két ujjal öleltem hercegien, konokon

Megcsókoltam egy lányt,
s ó én balga, szerelmét vártam.
Gyászomat bár egy igaz érzés törné,
töprengeni kár e fagyos világban

Üres a város így, de mégis halkítja valami
borúm zivataros csöndlépéseit:
esti égen, holdpihében egy csillag virít.
Régóta őriz, tudom, s most csókokkal hint

Fénye őriz - aranya ment,
csillagcsókja álomba ringat,
megingat, szédít és elaltat, mint
egy vándort, utakra csal, s búcsút int.

 

Landorhegyi Zoltán - Dunaújváros, 1990. június 19. 11:35

2 komment · 2 trackback


2010.12.14. 23:33 Landor

Holdacska öleli a világot

El ne áruld senkinek, de tegnap hétfő volt: és boldog. Amolyan ölelgetős! Az Országos Ölelés Napja, Magyarországon, Dunaújvárosban, az Amfórám helyszínén.

 

Mert még az ölelést is tanulni kell olykor, ez jutott az eszembe a tegnap este kapcsán. Ezért lehettem talán félszeg, mert a magukra hagyott érző lelkek néha tesznek ilyent. Én olyan érzékeny fickó vagyok (vagy inkább szenzibilis a világ minden dolgára, sokszor túl sokra), és azt mondták, hogy határozatlanul ölelek. Ilyent vetettek a szememre mosolyogva. Hát akárkit nem ölelgetek csak úgy, ez most már biztos. Egyébként meg magamat lepem meg a leginkább gyakran, mikor a távolságtartó másomra ébredek reggelről reggelre. Pedig nem ilyen vagyok, és ezt bizton állíthatom. Mégcsak a téren hangzó jazzdalok sem tehettek róla, Lukács Linda mindent megpróbált a kézfagyasztó hidegben.
 
Mindig tanulok. Az ölelés (az az ezoterikus fajta) szimbólumokat rejt. Feltétlen szeretetet közvetít (no, ez amolyan szentszatyros-fazekas jelleget öltene, ha nem magyaráznám tovább), mert mint mindennek, az ölelésnapi-ölelésnek is protokollja van. Helye van a kéznek, leginkább a kéznek és testnek, mert ők konfrontálódnak az aktusban. Mindkét kézzel derekat fogni (ne adja az Ég, feneket, te jó Isten) egyértelműen erotikus kihívás (meg élvezet, de nem ide való), amellett pedig olyant jelképezek vele, hogy alám rendelem a partnerem. (Meg hogy nagyarc vagyok, és illogikusan büszke magamra... no még ilyet!). Ha a nyakába csimpaszkodom a másiknak, akkor meg épp az ellenkezője. Akkor alárendeltté válok. Jó, hát eddig az ostobaságok, meg a protokoll-leírás. A lényeg, hogy egy kéz derékra, egy meg hátközépre kerüljön, aztán hajrá! Mintha táncolni indulnánk. Nem tesszük. Most nem. Most közelebb lépünk, és érzést közvetítünk. És vidulunk. Végülis boldogság-hormon fejlődik ebből is (több, mint a csokiból - hogy ez a fránya kémia...).

Egy kitétel!! A fent leírt akcióban legalább egy nőnek lennie kell. A másik én vagyok. A pasik meg ölelgessenek másokat.

 

És egy hajnak illatát szeretném érezni már. Mert az is egy öleléssel jár... Ajándékba!

2 komment


2010.12.12. 23:26 Landor

Forgatagban, erdőszélen

Belecsöppentem, persze csak épp nézelődésileg (mérlegként hosszan fontolgatok dolgokat, olykor meg egy pillanat alatt döntök, csak a megérzéseim után). Ma csak arcokat mentem nézni a forgatagba. Hát, egyre kilátástalanabb a helyzet. Évről évre valahogy veszít a varázsából ez az ünnep. Tényleg robotok lesznek az emberek. De ez is persze olyan kettős érzelem: szeretek néha beleveszni a Vörösmarty tér forgatagába (vagy itthon, Dunaújvárosban nézni az ünnepi kivilágításokat, bár most már ha hideg, akkor hó is maradhatna kevés), de imádom az Andrássy út kivilágított fáit is, csak úgy andalogva az estében. Nem is tudom, idén már kidíszítették-e őket. Ilyenkorra már kiszokták. (zzz v. ki szokták, na ezt hogy is írjuk?) Persze a lényeg abban van, egyedül andalog-e az ember, vagy valakivel... tudod, az az édes2-es...
 
Elkanyarodom, mert gyorsan meg akartam jegyezni a hírekben hallott három kerekesszékes esetét, akik tegnap egy rendezvényről hazaindulva felborultak a villamossíneken, és fél óráig senki de senki nem segített rajtuk. Nem kellett sok, hogy kihűljenek a nagyváros közepén (magyarázat persze a késő este, de nem kerek ez így). Hát ennyit az emberszeretetről. A szeretetről az ünnep előtt...
 
Talán csak egy pillanatnyi nyugalom, az kellene most, ami kicsit más: valamelyik évben, a közelmúltban az Alföldön jártam rokonoknál, karácsony előtt, kinn a tanyavilágban. Leesett a hó is, óránként ha egy autó járt a környéken. És a házak melletti mező túloldalán, a kis erdősáv mentén megjelentek az őzikék. Kis fekete pontok a fehér mezőn, illanva el és vissza, tündöklő holdfényben. Szerinted? Szép lehetett?
 
Ma volt első advent. Gyújtottál gyertyát?

Holnap pedig az Ölelés Napja lesz, országszerte...

3 komment