Gavallér-csapda

Belépés csakis múzsáknak! Időket helyezek párhuzamba. Napló a múltból, s a jelenből - aztán majd a jövőből. Mert keresem a színeket. Árnyalatokat a hétköznapok, s nem egyszer az irodalom párhuzamában. S keresek valakit... Téged, hogy olvass... Talán majd látlak még.

Naptár

augusztus 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Friss topikok

  • Landor: Szia Norci, épp a Duna-korzón cseréltünk erről véleményt áhított első könyvem szerkesztőjével, Ber... (2011.05.29. 17:59) Csak kicsit bánom
  • Landor: Angel, nagyon kedves vagy, hogy olvasol. Szívesen várom kérdéseid a harmax@euromail.hu címre, aho... (2011.03.12. 08:25) Megígértem magamnak
  • Landor: Kedves Vali, levélben, telefonon vagy skype-on térjünk erre a kérdésre vissza. Küldtem egy üzenet... (2011.01.28. 15:46) Novum levél
  • Landor: Hi-hi :-) (2011.01.28. 07:45) Modern Mephisto-féle
  • Landor: Köcce - mint máskor is :-) Ölellek! (2011.01.28. 07:45) Nem aludtam

2011.12.04. 19:00 Landor

Hókaticák

Soraimat Balogh Ildikónak, az "Indigókönyv" alkotójának ajánlom -
Tudhatod, hogy a mesék sosem hagynak el!

 

Emlékszel, egyszer...?

Egyszer hóba hazudtuk a katicákat. Hóbortos ötlet volt, tudom. S nem is hazugság, mert a gyermeki lét bennünk csak fantáziált. Csak varázsoltuk a tájat, s bele mozgásokat raktunk, hogy ne legyen minden oly egyszínű, oly kevés. Aztán idővel lehullt a lepel, s kiderült, a természet varázsolt bennünket el, s elő.

Füllentettünk magunknak, s a táj bennünket álmodott. Tüneményes körforgás ez, egy nagy kerék. Mert mi csak magunktól tudunk magunkról, hogy mi forog egy kis fejben, de a Nagy Alkotó nem köti a lelkünkre, mit cselekedett. Rájöhetünk majd, ha szemünk lesz hozzá! A varázslat ügyesen bújik a részletek mögé. De vehetjük úgy is, nincs itt semmi varázslat, csak befogadni legyünk képesek a megfoghatatlant.

El sem képzelnéd, mi folyik a téli erdőn, amíg senki sincsen ott. Hát hogy is lehetnének katicák a hóban? Túl könnyen észlelhetők. Mert amíg jóban akarnak lenni a tél színével, nem öltenek fekete pöttyeket vörös kabátra. Egy szín lehet csak, esetleg kettő, három és a sárga: fehér - porhanyós hólepel -, barna - ahogy a fák megkérgesült ága illan el a szemünk elől, hogy aztán hóval hintsék teli a nyakunk, s gyűrjék maguk alá, mint egy hideg plédet, a hókristályokat -, s talán zöld, amit megvédett a reggelek és estek zúzmarás forgása falevélnek lenni: tűlevélnek, pikkelyesnek, cserjésnek, és örökzöldnek, csak úgy.

Amit pedig katicáknak hittünk, csak vöröslő foltok a nagy fehéren. Vadhibiszkusz szirmok könnyezték még idén télen. Nem olyan bolondok a hóbogarak, hogy átengedjék magukat bárki kénye-kedve meséjének. Helye van egy fehér köténykének, ami hátukig ér, s nyakat takar. Így tanítják már a vének: tedd félre a büszkeséged, maradj apró, fakó, elillanó, s akkor a hófaló sem bánthat! Szépen telik a tél egy hóbogárnak.

Ne gondold, hogy a kristályok csak úgy összeállnak! Gondja van rá milliónyi hóbogárnak, hogy ha szempár nem kíséri, maguknak fabrikálnak hóembert vagy lisztes színű őzikéket a téli tölgyes rejtekén, a fenyvesek tövén a holdas tisztásokon. A hóba bújnak, kapaszkodnak, és formákba bomlanak kifogyhatatlan képzelettel. S ne vedd zokon, ha nem látod meg azonnal minden művük! Ám ha bárki jól figyel, a kis csillámok nem rejtik el szemük villanását a cukor-leplű éjszakában. Mint amikor csillagok költöznek a földbe. Aztán jégvirágot rajzolnak az ablakodba, körbe, ha olyan kedvük tartja, s erejük is bírja a kapaszkodást.

Nem szállnak a hóbogarak. Hóba bújnak, ahogy mondtam. Esténként kikandikálnak, és minden mozgásukat rejtek alá rejtik. Mert nem is hinnéd, hogy nem minden, ami fénylik. És ha madárnyomot látsz a hóban, valóban a szösznyi katicák völgye az, léptük nyomát takaró. Merre mennek, falat vernek, alá bújnak, nevetgélnek. Így marad nyomuk és mégse.

De amit ma este láttam a borókák és tuják közén, csöppnyi gyermek-sereg lépteiből termett. Apró-pici süppedések a kert távolán: az erdőszélre meneteltek. Felöltöttek mindent jól: tudod, sapka, sál és kesztyű! Nem volt kezükben más herkentyű, csak egy mécses. Nagy fényhez nagy mécses dukál, hogy jól lássanak. Fényeket mentek lesni az erdő alatt. A rengeteg szélére tartottak, már a nyárba is telet vágytak, s nekik mosolygott ma a Hold arca is. S a hóbogarak kristályfenyőt húztak nekik, csillogót és daliásat. Daluk éltette az éji madarakat.

Emlékszel, egyszer megálmodtuk a hóbogarakat? És még nem is említettem a sárbogár hadat...

 

Sárbogárd, 2010. december 17. 12:31 - illusztráció: Tim Packer

Szólj hozzá!

Címkék: mesék landor


A bejegyzés trackback címe:

http://gavaller-csapda.blog.hu/api/trackback/id/tr262522717

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.