Gavallér-csapda

n o v e l l a - Írta: Landorhegyi Zoltán

              – Negyven felett már ki merik mondani a nők is… – billentyűzte fel a terminálra a lányarcú Boniff-RA28, és finom vonalú, hosszú ujjaival félrehúzta kissé magasabb homlokát ellensúlyozó, vörös tincseit a szeme elől. Elmosolyodott.
     A férfi ott, az összeköttetés túloldalán, egyszer azt találta mondani neki, hogy „a hajaddal, meg a meleg, barna szemeiddel – mert a barna szemek csakis melegek lehetnek, így illik…”. Ekkor még csak annyit vágott közbe Bo, hogy „nnaaa”, de hagyta folytatni a másik mondandóját, aki mit sem zavartatva magát, cinkos szemrebbenésig emelte a mondat fényét: „Összezavarsz!”.
    – Mert hagyod magad összezavarni. Biztos, nem is rám gondoltál. Na mondd csak, mondd! Remélem, nem felejtetted el a lényeget, mert az öregkori szenilitásodra kell majd fognom egyszer.
     – Hol is tartottam? A hajad, a szemed, a szád, ha rózsaszínre… nem is, lángoló pirosra húzod a rúzzsal, festménybe illő arcot kölcsönöz, nagylány.
     – Incselkedj csak, megállj! Aranyos vagy, Herb, de tudod, hogy utálom, ha lányozol. Hatvanegy évesen kicsit már kínos.
     Az az ember, akkor csak megcsodálta rajta a természet fura tündöklését. Mutató- és középsőujját lágyan végigvezette a nő hibátlan, már-már valószínűtlenül halovány, mégis szépségétől életteli, nyárhajnali mandula, selyem-márvány arcbőrén, a halántékától lefelé, egészen az álláig. Ott megragadta, finom mosollyal magához vonta azt az orcát, és lakonikusan röppenő, puha csókot lehelt az ajkára. Aztán, míg szemeiket hüvelyknyi távolság ölelte egymáshoz, csak ennyit mondott félrebiccenő fejjel, s karjaival a nő derekába csimpaszkodva, mintha épp körjátékra készülődnének:
     – Rajtad az idő nem fog soha, Hold lánya, angyal Bo.
     Boniff-RA28 nem szűnő mosollyal emlékezett azokra a pillanatokra. Hitte a férfi szavait, miközben maga is tisztában volt a világegyetem rá vonatkozó törvényeivel, mert köröttük, a Holdon születettek körül, némiképp lassabban őröltek az Idő malmai.
     Herb Mosinsky válaszsorai meglehetős késlekedéssel tűntek fel a kristálylapon.
     – Álmodozom…
    – Merre jársz, édes? – kérdezett rá Boniff a nyilvánvalóra, s rögtön körbe is nézett maga körül. Odaképzelte. A távoli áramfejlesztő dohogásán túl, talán a szél kergette falevelek surrogása hallatszott, s hogy a fuvallat belemarkolt elfeledett tárgyakba a patakhoz közeli, hófoltos tisztáson.
     Benn mindenfelé damasztok, plédek, szőrmék és nyersre cserzett állatbőrök hevertek az indián sátorban. Minden, szinte minden a hely melegen tartását igyekezett elérni, ám a beterítésre, borításra, szigetelésre felhalmozott leplek vélhető összevisszaságában a női jelenlét teremtett rendet igazán. Rendet és egyensúlyt.
    A kiszárított, nyers bőrök a sátor falát borították, elfedve a legtöbbször alumínium fóliaréteggel laminált, méhsejtcellás műanyagbuborék szigetelő paplanok fölösleges csillogását. A szőrmék a fekvő- és ülőalkalmatosságok melegérzetét növelték, a tároló ládákat takarták, vagy a fonott mintás nádparavánra akasztva egyszerűen csak arra vártak, hogy rásimuló, vaskos fátyolként Bo útjait kísérjék a karantén telepen, bármerre jár.
     – Itthon vagyok, Guildfordban – érkezett a férfi üzenete –, itt ülök az ágyam szélén, majd leszakad a hátam, s közben rád gondolok folyamatosan. Szerintem huzatot kaphattam a múzeum raktárában. Látod, már tényleg fáradt lehetek! Mit írtam? Álmodozom? Azt akartam, álmosodom.
     – Aó, annyi az illúziómnak, Herb! Tudod milyen vagy? Igenis, hogy undok – tűnt elő a villámriposzt a nőtől, és még egy lekunkorodó szájívű smiley-t is biggyesztett a mondat végére.
    – Sajnálom, komolyan – szabadkoztak a távoli betűk –, de még ezt az istenverte pötyögést is rühellem most. A hangfelismerő illesztékemnek pár napja nyoma veszett. Drágám, kapcsold be a mikrofont! Nem számít, mennyire csapnivaló a vonal.
     – Azt mondtad egyszer, hogy az akvárium üvegére szoktad felrakni, odaszívja magát – kicsit felpörgött a válaszfolyam, bár Herbnek tényleg nehezére esett. A kis kék gyöngyszemről társalogtak, egy félig organikus eszközről, mely a gége környékére a nyakon, vagy az arcra tapasztva ugyanúgy szolgálhatott mikrofon, mint hangfelismerő kiegészítés gyanánt a palmer mellé.
     – B o n i f e r a !
     – Ö… öö… keresem a mikrofont. Neked van másik?
     – Van csibém.
    – De ugye sosem volt titok, hogy nem azért nem beszélgetek veled szívesen, mert serceg a hangadat-átvitel – okfejtette Bo –, hanem, mert aggodalmaskodsz – És az aggodalomnak talán most helye is lett volna. A wigwam csoporttól délre, a tó felé kihelyezett konzervdobozok, a figyelmeztetők megcsörrentek. „Ragadozó járhat a környéken, vacsorányi vadat keres” – futott végig a nő fejében a gondolat, mert lehet ilyen itt, a hegyvidéken. – Aggódó-gép vagy – folytatta a beírást. – Meghallasz dolgokat. Aztán túlkombinálod…
     – Féltelek, tündérem – érkezett a válasz, s a rendszersor mozgó tollacskája jelezte, hogy a férfi még lendületet vesz egy hosszabb mondathoz. – Gonosz farkas ez a világ, sok a vadász benne, és megannyi az áldozat. Egérarc meglátogatott még? Nem nézek ki sok jót a pasasból.
    A rágcsáló titulusát Walt Anselmo érdemelte ki, a melville-i karantén telep egyik felügyelője. Az újfundlandi tél közeledtével egyre gyakrabban tette tiszteletét a sátrakban elszállásolt betelepülők fiatalabb hölgykoszorújánál. Az öt lábnál alig magasabb, sápadt ábrázatú, gondosan borotvált – habár az mindegy volt, borostásan is kimeredő szemfogú – cingár ember, fegyver mániájával érezte elérni a ráméretezhető megbecsülést úgy társai, mint a telep felügyeltjei körében. „A jeladó az smafu, n’de?” mondatával kielégítettnek látta bármikori látogatása melletti érvelését. Váratlan pillanatokban lehetett számolni vele. A tekintete azonban elárult mindent. A falni készülő vadászé rejtezett benne.
     – Nem volt itt – nyugtatta meg Herböt a nő. – De egy-két ruhámat azóta se lelem.
   – Ez a selelem – egy kurta válasz, de vigyorogtak még a betűk is – bocsi, nem hagyhattam ki!
     A lázas pakolás zajait nem sugározták az átvivő közegek. Néhány percig Bo testének jó részét az egyik fenyő keretes rattan láda mélye rejtette. Csupán feszes csípőjét takaró bőrszoknyája, a hosszú lábak karcsú vonalát mit sem rejtő, fekete akril téli harisnyája, s lábszárig felnyúló, csíkokban felgyöngyözött, sallangozott és szironyozott, hasított őzbőr csizmasaruja látszott. Egy XVIII. századi erielhón, kanadai indiánlány, s egy XXI. századi urbanizált, világasszony fantáziadús és nem kevésbé praktikus öltözete keveredett alakján.
    – A tárgyak nem vesznek el, csak átalakulnak… De mivé? – írta a láda mélyéről. Behajolva pötyögött még pár szót a palmerba, aztán egész testében megmerevedett az ijedtségtől. Szempillantás alatt átmelegedett az arca, s érezte, hogy fejébe szökik a vér, és szíve valamennyi dobbanása a nyakába ver hegyes nyílvesszőket. Szervezetének barátkoznia kellett a földi gravitációval, a hetente végzett orvosi vizsgálatok ezt is ellenőrizték. Még a lélegzetvétel is nehezebb volt kezdetben, de most egyáltalán nem kapott levegőt egy-két villanás erejéig. És éppen, hogy nem a hétköznapiatlan testtartása űzte vele ezt a tréfát. Valaki két kézzel megragadta a derekát.

Azt mondják, az esték mindahány, s a hajnalok a tengerpartokon, láthatatlan vendégek társaságában telnek. A partokon, s olykor a hegyek sziklás lankáin is. Csak szabad legyen a rálátás a felhőpamacsokra, a tiszta égre, s a világegyetemre. Sötét ruhás hírvivők állnak ilyenkor ki, semmi másra nem ügyelvén; a közénk szállt égiek figyelik a Nap eltűnését, aztán megérkeztét a horizonthoz, miközben a szférák – melegedésük s visszahűlésük okán talán, vagy csak nagy kísérőnk műve során, ahogy védi és egyensúlyban tartja Földjét – emberhangon zenélnek. Senki más nem hallhatja a muzsikát, csak a hírvivők, és azok onnan, a Holdról érkezettek. De vágynak rá az emberek, sokszor kívánják, hogy szerfelett finomodjon érzetük. Ameddig még nem érzik, elképzelik. Ahogy képköltőjük, Wim Wenders is így tette azt.
     Azt mondják, nem is mindig emberkórus zeng a szemhatár mögött. Van, aki váltig állítja, triolák és töröksípok andalítanak szférikus együttfigyelésbe. Vélhetően a földi világ egykori, közép keleti feléről hangozhattak e feltételezések, hiszen a töröksípok leginkább az oszmán birodalomban váltak először, széles körben figyelhetővé. Nem éppen a közkedveltség kísérte őket, kezdetben. Inkább a félelem. S lám, mivé lett a nagy nemzet! Szétszóródott. Sokszor be nem fogadott fiai és lányai mára kontinenseket laktak be. Hódítás persze ez is a maga módján.
     Esteledett Guildfordban. Furcsán csendes este lett. A West Meads és a Chertsey Street kereszteződésének közelében csak pár jármű elsuhanását, s a házak napelemeinek pihenőbe fordulását hallotta Mosinsky. Nem a szférák muzsikáltak. Az apró napcellák fordultak éjszakai fészkükbe, hogy ügyes robotnyúlványok tisztítsák le és javítsák ki őket, ha kell, hajnalig.
   Behúzódnak, hogy pirkadatra visszabillenhessenek. Ilyenkor zizegés járja körbe mozgásukat. Az űrből érkező, finomszemcsés porfelhők szennyezte villamos szervomotorok dala hallatszik. Fenn a szemét nem marad a felhők mögött. Visszakívánkozik.
     Southampton irányában lassan lebukott a Nap. Talán egy utolsó napcella küszködött még, a legkisebb egy közeli tetőn. Feltehető, elakadt. Felsivított a kis motor – nem is szoktak ilyent ezek a szerkezetek, de most érdekes este lett –, nyöszörgött keveset, aztán bepattant az elem, és széttörött. Darabokra. Üvegesen csörömpölt.
     Herbert Mosinsky úgy érezte, nem lehetett távol. És egy kis napelemhez képest igen nagy hangja volt. Fülsértően csörömpölt. Aztán a férfi ráébredt, hogy nem azt hallotta, amit először elképzelt. Ablaka vetődött szét darabokra, s egy kő huppant a nappali szőnyegpadlójára. A kőhöz valaki egy újságcikket erősített, egy papír fecni lifegett hozzázsinegezve.
     Ügyet sem vetett a kőre és a fecnire, első ijedelme után azonnal a nappaliba sietett. Túl hirtelen. Ki akart nézni a kitört ablakon, vajon ki lehetett, aki behajította a sziklazúzadékot, de óvatlan pillanatában rögtön üvegszilánkba gázolt. Felszisszent.
   Ilyen helyzetekben a legműveltebb emberek száját is elhagyhatja pár alpári szó. Engedtessék meg, hogy ne emlékezzünk ezekre a helyzetekre! De az nem pár szó volt. Szógörgeteg, szitkok s ima mindenféle, harcos istenekhez.
    Lábfejére tekintett, és amit korábban ujjaival fésülgetni szeretett, fonogatni, tekergetni, most tépdeste a szakállát, míg gondolkodott a látványon. Biztonsági üvegbe taposott, cseppnyi üvegkockákba, amelyek csak felsértették a hámot, komolyabb sérülése nem esett. Papucsért igyekezett volna vissza – távolról úgy tűnt, mintha tanácstalanul futkosna fel-alá, de magában minden lépést, eshetőséget kiszámolt –, amit a hirtelen jött sötétségben röppenetnyi pillanatra nem talált. No, nem az eshetőségeket, hanem a papucsot.
   Vak homály borult az egész lakásra. Megszűnt a fény, leálltak az elektromos berendezések. Árnyéklét és csendfátyol. Annyi jutott hirtelen az eszébe, hogy biztos, ami biztos, kapcsolómezőt keres, bár előre sejtette igyekezete kimenetelét. Nem tudott egy világítótestet sem életre lehelni. Nem sercegtek fel a gyújtópatronok, csupán annyi hallatszott, ami mintha már korábban is észlelhető lett volna az utca felől: villanymotor süvöltés. Mint egy turbina, úgy zúgott fel. Ezúttal a háló ép ablakából lesett ki az utcafrontra. Az imént is tehette volna, túl későn ötlött fel benne.
     Pár saroknyira még megvillantak az összetéveszthetetlen jármű jelzőfényei. A Török Légió átkelő gépe volt az. Egy többéltű alkalmatosságé, mellyel közvetlenül dokkolhattak űrkomphoz, ám alkalmas volt vízi- és szárazföldi közlekedésre is. Az ENSZ békefenntartói használták szerte az ismert nagyvilágban. Ám a kéksisakosokon kívül az utóbbi időben maroknyi tehetősebb vásárlónál is gazdára talált egy-két járgány. A férfi képtelen volt eldönteni, kik lehettek azok, s mit is akarnak végülis.
     Elsősorban azon rágódott, hogyan teremthet kicsit több fényt.
    – Á, megvan! – kapott a fejéhez. Nem tartott otthon kézilámpát. A palmerral viszont tudott világítani. Egy percig, ha kitartott. Lemerült, tölteni kellett volna.
   Elég volt ez az idő mégis annyira, hogy papucsot találjon, és a bedobott kőről leszabadítsa azt a cikket, amely az elmúlt esztendők egynéhány fennmaradt, nyomtatott magazinjának egyikéből lett kitépve.

FÖLDÖN A HOLD LÁNYAI

    Ez volt az írás címe. Három, az Alfa bázison született, később a marsi kolóniákra települt asszonyról szólt, közöttük a titokzatos szépségű Boniff-RA28-ról is, akiket párválasztásuk a Földre hozott. Jellegzetes nevüket ecsetelgette, a kolóniákon világra jött gyermekek különös, a földitől mindenképp eltérő névadását, a sorsukat, és annak kiszámíthatatlanságát. A vonzalmakat, értékrendeket… ilyesmi.
    Herb ismerte a cikket. Mindennek utánanézett már, amit csak el lehetett érni Boról. Nem kutatott utána, ő segített elérni ezeket az információkat. De nem is ez volt a lényeg. A fecnit keresztbe firkálták öles, vastag betűkkel: A FÖLD A FÖLDIJEKÉ!! E LINNENA CSILLAGRINDJÓKKAL!!!!!
     Korábban is kapott már kéretlen és ismeretlen eredetű hívásokat a palmerra. Korábban is aggódott már kicsit, de komolyan nem vette az egész hajcihőt. Mégis szerette volna mielőbb maga mellett tudni a nőt. Elrejtőzni vele, ha úgy adódik. Megvédeni, dédelgetni, élni a mindennapokat öregségükig.
    Már csak négy napjuk volt hátra, hogy találkozzanak, hogy átöleljék végre egymást, hogy vége legyen az egészségügyi karanténnak Kanadában. Légvonalban talán, ha úgy hatszáz kilométer választotta el őket egymástól, ám valójában úgy tűnt, mintha a világuniverzum állt volna közéjük.
    Herbert Mosinsky az utóbbi hónapokban először ijedt meg igazán. Azonnal végigpörgette magában, hogy indulnia kell hozzá. Nem érheti baj Bót!

Valószínűtlenül üres, fehér folyosószeglet. Félhomály, s a keresztfolyosóról áradó, némiképp erősebb fénynyaláb. Surranás… Nem… csusszanó hangok inkább. Egy kicsi árnyék látszott előbb. Nagyra nem nőtt, kicsi maradt, ahogy a kisfiú végülis előtűnt. Fehér pizsamában, kezében egy barna szőrmackót vonszolva. Reddy és Teddy Bear, így együtt, álmosan.
     Nem tudni, ki volt az álmosabb. A kisfiú vagy a játékmaci? Boniff-RA28 látomásában igazán a gyermek volt kivehető és lényeges, és ez adott hangsúlyt aprócska megnyugvásának.
     Lassan visszaegyenesedett a rattan ládából.
   – Megijesztettél, kis átokfajzat! – vetette maga mögé a szavakat. – Hát illik ilyent? Magányos nők sátrába lopakodni?
   Reddy, a nyúlánk pumakölyök, de talán nem is annyira kölyök már, végigterült a rongyszőnyegen, és tisztálkodó nyalakodásba fogott. Érdes nyelve végigszántotta mancsait, majd kissé ráncba szedte csillogó, vöröses homokszín bundáját az oldalán is. Az egész tábor házi kedvence volt ő, játékos vadállat, egy szelíd vadász. Egy gyönyörűség a gyönyörűek között.
     De Boniff ezúttal nem annyira ért rá játszadozni vele.
    – Lennél szíves kifáradni? Dolgom lenne, ezer – kérlelte a nagy macskát, de az rá sem hederített. Látva ezt Bo, mégis kitalált egy játékot, egy maga fajtát, elég ritkát, bizalmasat.
   Pillanatok műve volt csupán. Egy villanás. Ennyi kellett ahhoz, hogy lerántsa bojtos zekéjét és blúzát. Hogy elővillanjon csupasz bőre, a pőre vállai és hibátlanul tetszetős keblei, a karcsú derék – embermértékkel szinte megfoghatatlan szépsége testének. Aztán ez a test elszélesedett. Hátán kinyílt az a hibátlanság, s mintha szárnyak nőttek volna vállai mögé, miközben arca is megnyúlt, és felrepedezett. Egy villanás volt csupán, egy hirtelen robaj, egy szárnycsapás, s lábával dobbanás, mi a szívekig mar. Ha akar. A föld, mintha megrengett volna. De csak egy pillanatra.
    A dorombolás félbemaradt. Jó kis játék volt! A puma felsikoltott, fújt egyet, mint a macskák, és kiiszkolt a sátornyíláson.
     Boniff-RA28 elégedetten öltötte vissza téli viseletét, hibátlan vonásait – visszaszépült. Vállaira meleg bőr és szőttes került, fejére hódprémcsík kucsma a kinti hideghez. Az áramfejlesztőhöz tartott, feltölteni üzemanyaggal. S közben mosolyogva érezte, elindult a férfi hozzá, bársonyban, hermelin kabátban, ragaszkodó szeretetben, mi még melengette őt.

(Dunaújváros, 2011. február 26. 11:41)
az 1969-es holdraszállás, és a 2019-es holdratelepülés emlékére