Le merném fogadni, hogy időnként mindenkinek vannak olyan pillanatai, mikor valamit nagyon nagyon megkíván. Természetesen valami jó ételre gondolok, és ne szóljanak ezek a sorok várandós kismamákról vagy aszkéta múltamból. Azok az esetek majdhogynem a folyamatos kívánásról szólhattak, és most nem erre gondoltam. Meg nem is a valakiről a valami helyett, mert abból meg felnőtt-mese kerekedne. Éhes disznó... tudod...
Lehetne ez egy időjárás emlék is a jövőbe, ugyanis tegnap még az sem érdekelt, hogy reggel Budapest környékén csupán -12 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, meg hogy Hankook-jelmezben ruccanok át a dunaújvárosi piacra, az éjszakai munka után igenis megkívántam egy pár lángost. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kívántam az illatát, a fokhagymát a redői közt, s az egymásba borított páros csemegében a laktató füstölt sajt ízes-nyúlós aromáit. Reggel hétkor, a téli hidegben másra járó értelem nem is születhetik.
És megtörténtté tettem a gondolatot. Ennyire rég esett jól a túlélésért folyó harc, a tíz percen belül elfagyó kezeimben oda-vissza adogatott, egyre langyosodó lángos-csomag. Még talán boldog is voltam a majdnem néptelen, szombati utcán hazafelé lépkedve, egy-két elfagyó, beszélgető járókelőnek álcázott testet kerülgetve. Percekkel a jóllakás és megfagyás között.
Ugye, mindig emlegetem, hogy nem vagyok húsos természetű? Húsételekkel lekenyerezhetetlen vagyok. Ám itt egy jó tipp, ha az érzékeimet símogatnád: lángost hozzál - vagy fenébe a lángossal. Már megint elfogyott a csokim itthonról...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.