Ilyen álmosan élek a mélyben... És néha úgy érzem már, hogy most évszázadokat tudnék aludni. Hogy visszateljen az idő. És még csak szerelmes sem vagyok, mint szoktam lenni ilyenkorra már. Most épp az sem érdekel. Mert a szerelem legfőbb baja, hogy nagyon is az irgalmára bízzuk magunk...

Érdekes ez az ünnepkör így évvégén (de ha úgy tetszik, az év elején). Kihoz belőlünk dolgokat, kiből jókat, kiből kevésbé kellemeset. Persze az sem mindegy, ki mellett éljük ezt meg, ki tud segíteni, akár csak a jelenlétével is, hogy áthámozzuk magunkat pár napnyi gondolaton, gondolkozáson. Egyben biztos vagyok: egyre kínzóbb az "egyedül". Amit viszont ünnepelni tudok a pillanatokban, az, ha egy percre feltárja magát egy régi ismerős, felvillan, mint a tündérek, s a megmutatkozást, hogy "itt vagyok, s gondolatban most leszek ölelhető, újra, csak le ne késs" valódi ölelés követi. És nincs semmi huss... Nincs láthatatlanság. Egy este jön az éjszakába kanyarodó közellét illatával.

Szilveszterkor, mint meséltem, semmi nem volt. Kiüresedés. De egy napot sem kellett várni, és az év első estéje már vendégségben telt. Spontánul. Így kell ezt csinálni! Nem az enyém volt a hívó szó, de az enyém az egy órán belüli érkezés. Minden fásultságom a múltba veszett abban a hosszú beszélgetésben, a szavakban ölelésben. Az évemet határozta meg, hogy osztálytársak, a voltak emlékeznek még, s ha ez egy alkonyati hölgykoszorú, egy hatodikos kicsilány (alvóra térve), s az anyaszívvé cseperedő egykori emlék, csak növeli a pillanat fényét. Panasz, anekdota, hajnali nevetés - minden megvolt.

Hazafelé manapság már nem is fantáziálok. Mert lesz folytatás. Semmi szikra, semmi nász, nem kell megijedni. Mégis így a legpuhább. Mikor egyedül telnek a napok, egy családi fészekben, ahol majdnem már csak albérlő vagyok, se kitörő örömben, se rosszban a családdal, velük, csak úgy magamnak élve meg a hétköznapokat, leginkább az zavar, hogy semmit meg nem oszthatok. Nem léteznek közös értékrendek. Csak viták... Pedig azok senkinek sem hiányoznak. (Mérleg lennék, vagy mifene)

És nem léteznek beszámolók a napról, egy utazásról. Pedig annyira jól esne időnként valakinek. Mert többször jártam Budapesten is, egy író ismerősnél (most már csak ismerős, mert máshogy indult, mégis valami elpattant, közöttünk is - ne is figyeld, csak hölgyekről beszélek) a XII.kerületben, az Istenhegyi út környékén. Tündéri történet lett volna. De az igazán "kritikus" napokat magammal "szórakozva" töltöttem így. Szóval, ha csak a minapi szellemi termékemet nézem, az "eLMúlt" c. versikét (a blogban már fenn van), siralmas a történet, amiből mégis mindig felépülve, újabb ötletekkel jövök ki. Vagy csak ilyenekkel hitegetem magam.
 
December 23-án például hazafelé, elaludtam a vonatban (egy ideig még tömegközlekedésre szorulok), és annak rendje és módja szerint, hazaérve be is zártak a Stadler szerelvénybe a dunaújvárosi állomáson. Ebből van, aki idegbajjal keveredik ki, van aki hasznot húz belőle. Na most, azon kívül, hogy viszonylag jót aludtam - meleg volt a kabin, csak zárva -, megszületett az újabb degeneráns novella indító ötlete "Huszonkilenc" címmel. Írtam is pár napja. (Lehetett volna huszonkilenc helyett, mert ennyi órát nem aludtam, huszonnyolc a szám, kis csalással és fantáziával. Mert a 28 tökéletes szám: egyenlő az osztói összegével, sőt egy homár ennyi métert tesz meg percenként, ha jól tudom - de úgysem fogod ellenőrizni, ezzel is tisztában vagyok) A lényeg, hogy a spekulatív agyam minden tapasztalatból kihoz valamit. Tavaszra, ha odaérek a megvalósításhoz (mert tíz feletti a megírásra váró eddigi emlék-foszlány), a megtörténtek után egy organikusan újjászülető vonatról fog szólni a felnőtt-mesém. Egy vonat-osztódásról. A narrációt ráadásul valószínűleg az újszülöttre bízom. Érdekes lesz, elhiheted. De ezzel most nem untatnálak. Szakértőbb barátaim szerint (nincs is barátom, lásd ünnep-témák, na mindegy) ...azt mondják, most egy kicsit erőltessem ezt a misztikus-realista vonalat. Ha nincs kedvem vershez - mostanában egyre kevesebb -, ilyeneket farigcsikálok.

Meg a Duna-partra sétálok, most ilyen, ez is puha, hókaticás, mint itt a képen. És gondolkodom, mikor a gondolatok, mint a lények molyokként a hidegben összebújnak a tűz körül. Talán Emily Dickinson írhatta, hogy "sötétben rikoltó állatok vagyunk, mert az úgy és akkor jobb a csöndnél..." (Ez csak a lényeg volt, és nem pontosan) De azért nem rikoltozom. Nem vagyok én olyan!

Helyette újra csak a szerelemre gondolok, hogy jönne már, vagy mégse. Mert tudod, a szerelem baja, hogy az irgalmára bízzuk magunkat. Mert a legszívesebben örökké függenénk tőle.

Nem aludtam... Csapongtam, hogy képeket is mutathassak, meg ugye a napi ujjgyakorlat... Bocsánat érte!